A kis José nagyon szerette a focit. Még nem is értette pontosan, hogy miről szól, hogy mi az utánozhatatlanul gyönyörű benne - de már rajongott érte. Valósággal a megszállottjává vált, ott lüktetett a fülében, ott folyt az ereiben, ott dobogott a torkában. Nem véletlenül: a nagyapja egy kis csapat, a Vitória Setubal elnöke volt, így a család minden nap testközelből érintkezett a futballal. A meccs része volt a családi ünnepeknek, előkerült a vacsoránál, az iskolában, a hétvégi programokon. Valósággal beette magát a felcseperedő José szívébe, aki hamar el is határozta, hogy játékos lesz belőle. Ha törik, ha szakad.

A világ legfaszipántosabb sportújságírója, Jonathan Wilson monumentális cikket rittyentett José Mourinho karrierjéről. Nem maradt ki semmi, benne vannak az indulás motivációi, a Barcánál töltött tanulóidőszak sajátosságai, a portós sikerek, egyre erősebb konfliktusai Abramoviccsal, és az egész személyiségét, edzői hitvallását alapvetően átformáló 2008-as történések is. Kétrészes monstre poszt következik, nem szó szerinti fordításban, de a lényeget átadva. Vigyázat, tldr!

Olyan szeretett volna lenni, mint az édesapja. Idősebb José kapus volt, méghozzá nem is akármilyen, ő volt az, aki a legendás Eusébio első meccsén azonnal kivédte a csatár büntetőjét. A fia ajnározta, lélegzetvisszafojtva figyelte minden lépését. Méltó akart lenni hozzá, sikeres, erős, büszke.

Kitartóan rúgta a bőrt, de sem édesapja csapatánál, a Rio Avénál, sem később a Belenensesnél és a Sesimbránál nem figyeltek fel rá. Ügyes volt, de nem eléggé. Az elhivatottsága simán elrepítette egy bizonyos szintig, de a nagy ugrást nem tudta megtenni – és ahogyan egyre érettebb lett, ezt ő maga is gyorsan belátta. Edzőnek állt, egyrészt mert az apjából is az lett, másrészt mert abban reménykedett, hogy ezen a pályán több lehetősége lesz kitörni. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga: örökre a retinájába égett annak a karácsonynak a képe, amikor édesapját elbocsátották szeretett csapatától, a Rio Avétól. José egészen addig azt hitte, ha valaki jó edző, akkor nem érheti baj, de apja példája megmutatta neki, a múlt senkit sem érdekel. Ha nem nyersz, senki vagy, és menned kell.

Lisszabonba ment, hogy a helyi edzőképző növendéke legyen. Manuel Sérgio professzortól tanult, aki a fejébe verte, hogy egy jó edző nem csak a focihoz ért, de egyben kiváló pszichológus, szónok, és a tudományokhoz is van affinitása. Amikor 1987-ben elvégezte az iskolát, egyszerű tornatanárként helyezkedett el, és mozgássérült gyerekekkel foglalkozott. Úgy érezte, ez az a kihívás, ami képes felkészíteni őt a rá váró megpróbáltatásokra.

Eközben folyamatosan meccseket elemzett, egy pillanatra sem tudott leállni. Tudta, ha sokat akar elérni, akkor sokat kell dolgoznia. Már az édesapjának is gyakran segített felkészülni a meccsekre, kitartóan vizslatta az ellenfelek játékát. Különösen arra állt rá a szeme könnyen, hogy kiszúrja a hibákat és a gyenge pontokat, amiket aztán ki lehet használni a mérkőzésen. Nem sokkal később idősebb José maga mellé vette a Vitória Setubalnál – emlékezzünk csak, ez a nagypapa klubja -, és elemzőt, majd ifi-edzőt csinált belőle. Utóbbi minőségében hamarosan továbblépett az Estrela de Amadorához, aztán pedig az Ovarense megfigyelője lett.

A nagy áttörésre azonban egészen 1992-ig kellett várnia: ebben az évben lett a 29 éves José Mourinhóból a Sporting Lisszabon alkalmazottja, a legendás Bobby Robson beosztottja.

*********

A köztudomásúlag nyitott és bőbeszédű Robson hamar összehaverkodott a tolmácsként is funkcionáló Joséval. Eleinte csak teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettek, de hamarosan szóba került a taktika, a fiatal segédedző felkészültsége pedig valósággal letaglózta az angol menedzsert. Kapcsolata Mourinhóval egyre mélyebb lett, fokozatosan tett a nyakába egyre több felelősséget, majd amikor távozott a fővárosból, a Portóhoz is magával vitte. Itt José már edzéseket is tarthatott, sőt, maga dolgozta ki az ellenfelekről szóló elemzéseket a játékosoknak. Robson gyorsan rájött, hogy a rutintalan Mourinho aprólékos és óvatos természete tökéletesen kiegészíti saját maga spontaneitását és kiváló érzékét a támadófutballhoz.

Barcelona a hetvenes évek óta különleges helynek számított a világfutball térképén. A Vic Buckingham, Rinus Michels, majd Johan Cruyff (játékosként és edzőként) időszaka alatt meghonosodott, holland alapelvekre épülő, labdabirtoklást, kőkemény letámadást és virtuozitást vegyítő filozófia kézzel fogható identitást adott a klubnak, amely csak még erősebbé vált, amikor az utánpótlás-nevelési rendszert is hasonló elvek alapján szervezték át. A kilencvenes évek közepén Barcelona nem csak azért volt izgalmas hely, mert a csapat zsinórban kétszer is megnyerte a spanyol bajnokságot, hanem főképp azért, mert a csapat az erős alapok és a kiváló játékosok mellé igazi dinasztiaépítő edzőket kapott, akik egyébként ezer szállal kötődtek a klub identitásának alapját képező elvekhez is.

Bobby Robson játékos korában dolgozott együtt Vic Buckinghammel, így minden csínját-bínját ismerte annak a fantasztikus filozófiának, amelynek magjait az angol Barcelonában is elültette. Utódja, Louis van Gaal a Cruyff által befolyásolt holland közeg terméke volt, a Michels-féle iskoláé, és bár sok tekintetben jóval pragmatikusabb és rugalmatlanabb volt elődeinél, ha akarta volna, sem tagadhatta volna a kapcsolatot. Barcelona egy gigantikus szemináriumi teremmé vált, azzá a hellyé, ahol az angol, a holland és a spanyol futball legnemesebb hagyományai keveredtek, és hozták létre azt a futballfilozófiát, amit ma Barcajax-iskolának hív a szakma.

Mindez a fiatal Mourinhónak maga volt a tudásorgazmus. Robson tolmácsaként érkezett Katalóniába, de elhivatottságának köszönhetően nagyon gyorsan emelkedett a ranglétrán, és amikor Van Gaalt kinevezték, már fel sem merült, hogy ő is kövesse Robsont az elbocsátottak listáján. José veleszületett aprólékossága kiválóan passzolt a pozíciós játékot már akkor is centire megtervező holland stílusához, így Mourinho hamarosan egyre komolyabb szerepet kapott az edzői stábban. Előbb taktikai tanácsokat adhatott a játékosoknak félidőben, majd barátságos meccseken már tulajdonképpen egyedül irányította a csapatot. A tudása mellett azonban az önbizalma is komoly növekedésnek indult, és Van Gaal szerint közös munkájuk végéhez közeledve

„már egy arrogáns fiatalember állt előttem, aki egyáltalán nem tisztelt semmilyen hatalmat maga fölött. Én azonban ezt is kedveltem benne. Igazából nagyon is érdekelt a véleménye egy csomó dologról, hallani akartam, amit mond, és a vége felé már jobban hallgattam rá, mint bármelyik másik asszisztensemre.”

*********

Barcelonában José kitanulta a szakmát, de sosem illeszkedett be igazán a klub kultúrájába. Mindig is kivülállónak tekintették, mert nem kapcsolódott szervesen a klub identitásának szövetébe. Egy törekvő portugál suhanc volt, aki egyre kevésbé tisztelte a fölötte állókat. Mindenről, és mindenkiről volt véleménye, amit csak elvétve tartott meg magának. Mivel többnyire igaza volt, elviselték, talán még csodálták is, de soha nem fogadták el a Barca-család teljes jogú tagjának.

Talán ez is közrejátszott abban, hogy Mourinho 2000 nyarán szedte a sátorfáját, és hazatért Portugáliába, hogy a Benfica másodedzője legyen. Mourinho ekkor már saját csapatot akart, és úgy vélte, hogy ezt a saját hazájában nagyobb esélye van megkapni, mint Katalóniában. Természetesen igaza lett, ráadásul az idő bámulatos gyorsasággal igazolta az elképzeléseit: Jupp Heynckest mindössze négy meccs után kidobta a lisszaboni klub elnöke, a helyére pedig José került, aki első nekifutásra azonnal Potugália egyik legnagyobb klubját kapta a kezébe. Igaz, nem sok időre, mert kilenc meccs után a presidente, Manuel Vilharino kidobta, hogy a csapat korábbi védőjét, Tonit ültesse a helyére. Mourinho vérig sértődött, de nem adta fel. Mivel a Barcához nem mehetett vissza, újra elkezdte megmászni a szamárlétrát.

2001 nyarán az Uniao Leiria edzője lett. Mivel a csapatnak gyakorlatilag semmi pénze nem volt új játékosok vásárlására, José azzal főzött, ami a kezébe akadt, és kőkemény védekezésen alapuló kontrajátékot oktatott le a csapatnak. A keret orrvérzésig gyakorolta a kontrák befejezését, a labda pontos megjátszását, és a tökéletes védekezést, nem is hiába: januárban harmadik volt a csapat a tabellán, Mourinhóra pedig azonnal lecsapott a gyengélkedő Porto elnöke, Octavio Machado.

Porto volt az első hely, ahol igazán le lehetett mérni, mit gondol a futballról Mourinho. Itt végre megkapta azt a bizalmat és hatalmat, ami ahhoz kellett, hogy igazán kiteljesedjen a tehetsége. Nem a kiesés elkerüléséért kellett güriznie, nem sztáredzők keze alá dolgozott be, hanem felépíthette a saját csapatát, a saját képére.

„Portóban támadófocit gyakoroltunk, ő is ezt várta tőlünk. Olaszországban védekezett, mert nem állt rendelkezésére az a keret, ami lehetővé tette volna, hogy támadó felfogású csapatot csináljon” – nyilatkozta Jorge Costa, aki Mourinho regnálása alatt a Porto csapatkapitánya volt, és akit az edző charltoni kölcsönjátékáról hozott vissza a klubhoz. „Szerintem nagy tévedés egy edzőt beskatulyázni az alapján, hogy támadó, vagy védekező focit játszat. Egy jó edző mindig ahhoz a feltételrendszerhez alkalmazkodik, ami adott a számára, Mourinho a legjobb példa erre. Sosem választotta el egymástól a védekezést és a támadást, egységként beszélt a taktikáról.”

Ez persze nem jelentette azt, hogy ne kötötte volna meg a játékosai kezét, ha épp azt látta célravezetőnek.  „Sosem engedte nekem, vagy bármelyik másik középhátvédnek, hogy felvigyük a labdát a pályán” – mondta Costa. „Én néha ennek ellenére megcsináltam, ő viszont utálta, és folyamatosan leteremtett miatta. Azt mondta, ettől sérül a csapat egyensúlya. A szélső védőknek megengedte, hogy fellépjenek a támadásokhoz, de ha egyikük így tett, egy középpályás mindig visszahúzódott, hogy biztosítson a helyén.”

A Porto a bajnokságban többnyire 4-3-3-mat játszott, ez változott a BL-ben 4-1-2-1-2-vé. Costa szemében ez azonban nem reaktivitást jelentett, és nem is azt, hogy Mourinho első számú terve az ellenfél játékának elrontása lett volna. „Soha nem módosította a taktikát az ellenfél kedvéért, mindig a saját csapatunkról gondolkodott” – folytatta az egykori kapitány. „Változtatott a felálláson, de a stratégia marat a régi. Akár 4-3-3-ban, akár gyémánt középpályával álltunk fel, mindig ragaszkodtunk a taktikánkhoz, nem a felállástól függően voltunk védekezőek avagy támadóak. Utóbbi mindig a meccs képétől függött, attól, mi volt a célunk az adott mérkőzésen. A csapat lényege több volt, mint a felállás: a dinamizmus vitt előre bennünket, és bármi történt is, sosem változtattuk meg a filozófiánkat a játékról.”

A Porto receptje a BL-ben nem volt bonyolult. A négytagú védelem előtt Costinha játszott szűrőt, mellette Maniche sarabolt a jobb-, Alejnyicsev pedig a baloldalon. Előttük Deco feladata volt a kulcspasszok kiosztása, a gólokat pedig a Derlei, Carlos Alberto kettős rugdosta, akiket a pálya széléről a két fullback, Paulo Ferreira és Nuno Valente támogatott beadásokkal.

„Én nem szerettem különösebben ezt a felállást, mert túl kevésszer érhettem labdába” – mondta Maniche, a középpályás, aki Mourinho Portójában ért karrierje csúcsára. „Ebben a formációban a gyémánt két szélén játszó középpályásnak az volt a legfontosabb feladata, hogy kisegítsen a szélsőhátvédek oldalára, akik állandóan felléptek a támadásokkal.” A felállás ugyanakkor csak egy kis szelete volt a teljes stratégiának, ami javarészt az intenzív letámadásra épült. „Azt akarta, hogy nagyon magasan támadjuk le az ellenfelet” – folytatta Maniche.

„Az volt a célja, hogy a teljes csapat minél gyorsabban reagáljon arra, ha az ellenfél labdát veszít, már a középpályán fojtsuk meg őket. A letámadást ráadásul nem csak egy-két játékosnak kellett végrehajtania, hanem az egész csapatnak, egységben. Minden egyes meccs előtt egész héten erre készített bennünket, ezt gyakoroltuk. Ha tudta, hogy az ellenfélnél az egyik középhátvéd nincs túl jó barátságban a labdával, akkor tudatosan a másik bekket kellett letámadnunk, hogy ennek a gyengének kelljen többet cipelnie a labdát. Persze az egész attól is függött, épp ki volt az ellenfél: azt is szerette, ha birtokoljuk a labdát és dominálunk.”

Ha jobban megfigyeljük, ez nagy vonalakban maga a Barcajax-iskola: letámadás és labdabirtoklás keveréke a dominancia érdekében. Ettől függetlenül kár lenne tagadni, hogy a Portónak megvolt a maga stílusa abban az időben, ami javarészt a periodicitásra épített. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a csapat egy mérkőzésen belül is képes váltogatni az alkalmazott stratégiai elemeket – ez a Porto esetében időszakosan tudatos visszahúzódást jelentett, hogy aztán ebből gyorsan váltva magasan támadjon le a csapat, és szerezzen rengeteg labdát támadásra berendezkedett ellenfelétől. Hogy mennyire nincs új a Nap alatt, jegyezzük meg, ez nem sokban különbözik attól, amit Dárdai Pál játszatott a magyar válogatott szövetségi kapitányaként.

És ami még fontosabb: bár szerette a dominanciát, Mourinho soha nem fetisizálta a labdabirtoklást. Sőt, állítólag már ebben az időben is gyakran mondogatta, hogy „minél többet jár a labda a középpályán, annál nagyobb az esélye, hogy az ellenfél elveszi tőlünk.” A későbbi megszállottság első jelei tehát már a Portónál jelentkeztek.

Félrevezető lenne azt állítani, hogy a Portónál Mourinho tisztán és egyértelműen, kizárólag a Barcajax-iskola alapvető elemeire épített, de tény, sok Barcelonában tanult és kipróbált dolgot felhasznált első komoly munkája során. Filozófiája ekkor még nem állt szöges ellentétben a katalán futballfelfogással, igaz, a Camp Nou akkori focija sem feleltethető meg tökéletesen a mostaninak.

José amellett, hogy tökéletesen egyértelmű taktikát dolgozott ki minden meccsre, elképesztő alapossággal térképezte fel az ellenfeleket is. Minden meccs előtt vaskos dosszié várta a játékosokat az ellenfél minden részletre kiterjedő elemzésével. Emellett Mourinhónak ahhoz is kiváló érzéke volt, hogy boszorkányos ügyességgel jósolja meg a meccsek forgatókönyvét, még olyan, előre nehezen kalkulálható történések esetén is, mint például egy jogtalan piros lap. „Állandóan ez történt, előre meg tudta mondani, mi lesz a meccsen” – meséli a csapat kapusa, Vítor Baía. „Néha már azt hittük, egyenesen a jövőbe lát. Egy Benfica elleni meccs előtt például egész héten arra készültünk, mi van, ha mi lőjük az első gólt, az ellenfél edzője, José Antonio Camacho pedig előáll egy váratlan cserével, és megváltoztatja csapata taktikáját. A mérkőzésen aztán pontosan úgy cserélt a Benfica, ahogy arra mi számítottunk, így esélyük sem volt meglepni bennünket. Egy másik alkalommal egész héten azt gyakoroltuk, mit csináljunk, ha tíz emberrel kell játszanunk, mert José előre megmondta, hogy a játékvezető nem lesz képes elviselni a nyomást, és ki fog állítani valakit. Így is történt, de mi tudtuk mit tegyünk, és behúztuk a szoros győzelmet.”

Legutóbb a 2014 tavaszi, PSG elleni BL-párharc kapcsán merült fel hasonló gyanú Mourinhóval kapcsolatosan, akkor John Terry beszélt arról, hogy edzője a meccs előtt végig azt gyakoroltatta a csapattal, hogyan kell futni az eredmény után. Edzéseken egyszerre három csatár, plusz Willian és Schürrle is rohamozta a képzeletbeli ellenfél kapuját, és ugyanezt a formációt a mérkőzésen is be kellett dobnia Mourinhónak, amikor csak 10 perce maradt a mindent eldöntő gól megszerzésére. Végül összejött neki, 2-0-ra nyert a Chelsea, és továbbjutott.

José emellett a nagy meccsekre pszichológiailag is tudatosan készült. Ahogyan Manuel Sérgio professzortól megtanulta, kiváló szónokként lépett fel ezekben az esetekben, így a médiát is képes volt manipulálni. Mindemellett a játékosaival is nagyon bensőséges kapcsolatot ápolt, valódi machiavellista módszerekkel tartotta fent a rendet az öltözőben. Játékosai egyszerre félték szigorát, és mentek érte tűzbe a csatákban. „Edzéseken kívül simán leállt velünk hülyéskedni, de amint a munkára került a sor, könyörtelen diktátor lett belőle. Csak egy órát edzettünk minden nap, de az olyan intenzív volt, amilyet addig sosem tapasztaltam” – mesélte Baía, aki pedig addigra már megfordult a Barcelonánál is. Vele történt egyébként Mourinho első komolyabb összetűzése is a csapatnál: a kapust zokszó nélkül tiltotta el egy hónapra az edzések látogatásától, hogy aztán a büntetés letelte után magához ölelje, és soha többet ne essen szó a vitáról. Baía azóta is karrierje legkiválóbb edzőjeként emlegeti Mourinhót, aki ezzel az esettel vívta ki a tiszteletet az öltözőn belül.

A Portónál töltött első évében a csapat rekordpontszámmal lett bajnok, majd ráadásként az UEFA-kupát is megnyerte Martin O’Neill Celticje ellen. Egy évvel később a Porto megvédte a címét otthon, és egy szinttel feljebb a Bajnokok Ligájában sem talált legyőzőre. Mourinhóból egy csapásra elit európai edző lett, amit azonnal ki is használt, és aláírt a nagy terveket szövögető Chelsea-hez.

*********

Visszatekintve sokak számára úgy tűnik, mintha José Mourinho egy pillanat alatt meghódította volna az angol focit, holott ez nem így történt. Bár első sajtótájékoztatója kétségkívül nagy port kavart, a bajnokság első néhány meccsén nem sok jel utalt arra - pláne taktikai szempontból -, hogy Mourinho tényleg olyan különleges lenne, amilyennek önmagát tartja.

José eredendően ugyanazt a gyémánt középpályával megbolondított 4-4-2-őt akarta játszatni a Chelsea-vel, ami a Portónál sikerre vitte őt a nemzetközi porondon. Az első meccse egy Manchester United elleni 1-0-ás győzelem volt a bajnokságban, ahol a védekező középpályás Claude Makélele mellett Geremi és Alekszej Szmertyin robotolt a középpálya két oldalán, elöl pedig Frank Lampard támogatta klasszikus irányítóként a két csatárt, Didier Drogbát és Eidur Gudjohnsent. Nagyjából ez az alapcsapat maradt a következő meccsekre is, bár Joe Cole és Tiago Mendes is kapott lehetőséget a bizonyításra Makélele mellett, ahogyan Mateja Kezman is fel-feltűnt a csatársorban, főleg Gudjohnsen helyén. A formáció azonban az első hat meccsen javarészt változatlan maradt, az eredmények pedig önmagukért beszéltek: a Chelsea mindössze egy gólt kapott ezen időszak alatt, és 14 megszerzett pontjával toronymagasan vezette a tabellát.

Gond inkább a rúgott gólok számával volt, ami éppen csak súrolta a meccsenkénti egyes átlagot. Lampard tökéletesen kényelmetlenül érezte magát irányítóként, és közel sem tudta ugyanazt a minőséget nyújtani, amit Mourinho korábban megszokott Decótól a Portóban. José ebben az időszakban főleg arról beszélt a sajtónak, hogy nem elsősorban önmagán a támadáson kell javítania a csapatnak, hanem azon a folyamaton, ahogy átmegy védekezésből támadásba és az ellenfél kapuja elé ér. Ahogyan ő fogalmazott, néha szükség van arra, hogy „pihentesse a csapat a labdát”, vagyis hátrafelé passzoljon, és a védőktől induljon előre újra a támadás folyamata, időt hagyva a rendeződésre. Összességében azonban a Chelsea focija sekélyesnek, és meglehetősen unalmasnak tűnt.

Mourinho 2004 szeptemberében, a Middlesbrough elleni mérkőzésen váltott 4-3-3-ra, amiből később a korszak meghatározó formációja lett a Chelsea-nél. A balszélre a szélvészgyors Damien Duff szállt be, Gudjohnsen kikerült jobbra, Lampard pedig box-to-box középpályásként, mélyről indulva ért fel folyamatosan a kapu elé. Többek között az ő 13 góljának is köszönhetően a Chelsea nagyon simán nyerte meg a bajnoki címet, úgy, hogy - néhány kisebb flörtöt leszámítva a háromvédős rendszerrel - szinte végig 4-3-3-mat játszott a csapat.

José taktikája összességében valamivel óvatosabb volt annál, mint amit a Portónál láttunk tőle. A szélső hátvédeket (akik ebben a szezonban többnyire Paulo Ferreira és Wayne Bridge voltak) csak elvétve engedte fellépni az ellenfél térfelére, de a viszonylag magasra tolt védelmi vonal és a letámadás is eltűnt az eszköztárából, elsősorban a csapat lassú védőire – és itt John Terry-re kell gondolni – való tekintettel. Mourinho egyre érezhetőbben kezdett távolodni a Barcajax-iskolától, ami a szezon végére összesen 15 kapott gólban és 95 szerzett pontban manifesztálódott – akkor mindkét adat angol bajnoki rekordnak számított.

A tulajdonos Roman Abramovics látszólag nem is lehetett volna elégedettebb, a felszín alatt azonban már ekkor megjelentek a feszültségek. Az orosz mágnás ugyanis a rengeteg befektetett pénzért cserébe nem egy tökéletesen védekező, kiszámítható, de könyörtelen gépezetet, hanem attraktív támadófocit akart látni a pályán. Ennek érdekében Mourinho első szezonját követően nem kisebb neveket csábított a Chelsea-be, mint Hernán Crespo, vagy a korszak angol üdvöskéjének tartott Shaun Wright-Phillips. Mellettük Michael Essien kifejezetten José kérésére érkezett a csapathoz, hatalmas felzúdulást keltő, 26 millió fontos összegért cserébe.

A szezon első két meccsén újra kétcsatáros felállással próbálkozott a csapat (az eredmény két 1-0 lett sorrendben a Wigan illetve az Arsenal ellen), de aztán villámgyorsan visszatért a 4-3-3, a Chelsea pedig jó közelítéssel ugyanazzá a könyörtelen győzelmi gépezetté lett, ami egy évvel korábban volt. Ugyan hét góllal többet kaptak, mint az előző évadban, és emellé néggyel a szerzett pontok száma is visszaesett, de így is nagyon magabiztos, nyolc pontos előnnyel húzták be a bajnoki címet a Manchester United előtt.

Abramovicsnak azonban továbbra is keserű volt a szája íze. Az orosz tulajdonos köztudottan a 2003. márciusi, 4-3-ra végződő United-Real BL-negyeddöntő hatására döntötte el, hogy vesz magának egy futballklubot, ebből következően egyértelműen támadófocira fájt a foga, ezt akarta látni fontszázmilliókból összerakott Chelsea-jétől is. Mourinho azonban nem volt partner ebben, őt csak és kizárólag a győzelem érdekelte, amit szállított is, két éve folyamatosan. Mivel a csapat taktikájába nem volt beleszólása, Abramovics jobb híján újabb sztárokat vett edzőjének – ez volt az a nyár, amikor Michael Ballack, Ashley Cole, Salomon Kalou és Andrij Sevcsenko is kékbe öltözött.

Utóbbival lett a legtöbb problémája Josénak. Mivel Drogba ekkorra már kirobbanthatatlanná vált a csapatból, Mourinhónak megint meg kellett próbálkoznia a kétcsatáros felállással – hiába -, sőt, az is előfordult, hogy az ukrán csatár egy szűkösebb 4-3-3 jobbszéléről indult a kapu felé. Egyik verzió sem működött, főleg azért, mert Sevcsenko ekkor már csak árnyéka volt önmagának, egyrészt a 2006-os vb-n összeszedett térdsérülése, másrészt korának előre haladtával egyre markánsabban eltűnő sebessége miatt. A Chelsea védjegye ezzel együtt tehát a védekezés maradt, és bár mindössze három meccset buktak el a szezonban, zsinórban öt döntetlenjük az évad végén azt jelentette, hogy a Manchester United elhappolta előlük a bajnoki címet. Mourinho csapata 19-cel szerzett kevesebb gólt 38 forduló alatt, mint az újdonsült bajnok…

Ez a szezon elmélyítette a konfliktusokat Abramovics és José között; egyre több alkalommal került sor nyílt üzengetésre a felek között. A mélypont a negyedosztályú Wycombe elleni Ligakupa-elődöntőn jött el, ahol a Chelsea a rengeteg sérülés miatt kénytelen volt a Paulo Ferreira, Essien belső védő kettőssel kiállni. A meccs vége szégyenszemre 1-1 lett, Mourinho pedig kifakadt, mondván, hiába van egy szekérderéknyi támadója, ha a védelemből fogynak el az emberek, nincs kivel pótolnia őket. Hogy mennyire ironikus volt a konfliktus edző és tulajdonos között, azt jól mutatja, hogy a játékost, akinek leigazolása miatt Mourinho nyilvánosan szembement főnökével, Tal Ben Haimnak hívták. Az izraeli később mindössze 13 meccset játszott a Chelsea színeiben, de közvetve ő ütötte az első komolyabb szöget José és Abramovics koporsójába.

Mourinho ezt követően még nyolc hónapig ült a csapat kispadján, de miután Abramovics technikai igazgatót hozott a nyakára Avram Grant személyében, érezhetően megfagyott körülötte a levegő. Amikor 2007 szeptemberében előbb 2-0-ra kikapott az Aston Villától, majd 0-0-ás döntetlent játszott a Blackburnnel a bajnokságban, és a Rosenborg elleni BL-meccset sem tudta megnyerni, a tulajdonos villámgyorsan útilaput kötött a talpára.

**********

A folytatásból kiderül, mennyire volt közel a Barcelona kispadjához Mourinho 2008 nyarán, ki torpedózta meg a szerződtetését, és pontosan mi hiányzott belőle ahhoz, hogy a Camp Nou-ban is benne lássák a tökéletes edzőt. Elemezzük az Internél töltött időszakát, és azt is, miért kezdte el a Real Madridnál egyre rögeszmésebb módon Guardiola ellenpólusaként meghatározni önmagát és a filozófiáját is. Kiderül, mi romlott el a harmadik szezonra Madridban, és az is, mekkora esély volt arra, hogy Sir Alex visszavonulása után José vegye át a helyét a Manchester Unitednél.