Rooney-t sokáig a legnagyobbakkal emlegették egy lapon, azonban ideje belátni: már soha nem futja be azt a pályát, amit 2002-es berobbanásakor jósoltak neki. De vajon lehet-e csalódásnak nevezni egy olyan karriert, amelynek végét az angol válogatott és a United örökös gólrekordjának megdöntése fémjelzi majd? Szerintünk simán, és azt is elmeséljük, miért. Vigyázat, tldr!

München, 2010. máricius 30., este fél tizenegy után pár perccel. A Bayern és a Manchester United a Bajnokok Ligája negyeddöntőjének első mérkőzésén vív egymással, az állás 1-1. A United szerzett vezetést (a második percben Nani beadását Rooney pofozta be), de a meccs végére felébredő bajorok Ribéry megpattanó szabadrúgásával a 77. percben kiegyenlítettek.

Már csak egy perc van hátra a hosszabbításból.

A Bayern a középpálya közepén, a kezdőkörből indítja támadását. A center Mario Gomez lép vissza egészen mélyen, Wayne Rooney pedig úgy dönt, megpróbálja szerelni. Két lépés hátrányból indul, de egy gyors szökkenéssel máris utoléri, és azonnal a labdát támadja. Ebben a pillanatban üt be a krach: Rooney bal lábára egy pillanatra rálép Gomez, az angol kibillen az egyensúlyából, felugrik, majd borzasztóan rosszul ér talajt, és a jobb bokája bánja a dolgot. Ránézésre nem tűnik komolynak a sérülés, de Rooney látványosan húzza a lábát, ápolni kell, a támadást továbbszövő Bayern pedig Olic góljával megnyeri a meccset. A United négy nap múlva a szezonban addig 34(!) gólt szerző középcsatára nélkül kénytelen fogadni a Chelsea-t – ki is kap 2-1-re, ami végül a csapat bajnoki címébe kerül -, Rooney-t pedig bár összedrótozzák a Bayern elleni hazai visszavágóra, nem jön rendbe, sőt, még a 10 héttel később kezdődő világbajnokságra sem szedi magát össze teljesen.

2010 hátralévő kilenc hónapjában már csak két gólt szerez, azokat is tizenegyesből. Az a Wayne Rooney, akit megismert a világ, aki épp pályafutása csúcsán, egy kiváló csapatban ontotta a gólokat, végleg eltűnt. És már nem is tért vissza többé.

Alig volt 16 éves, amikor már az Everton egyik legjobb játékosának számított. 2002-ben fantasztikus góllal intézi el az akkor épp bajnoki címvédő Arsenalt, véget vetve a csapat 30 meccses veretlenségi sorozatának. Edzője, David Moyes az „utolsó klasszikus utcai futballistának” nevezi, Arséne Wenger pedig még ennél is tovább megy, tökéletes játékosként írja le. 2004-ben a portugáliai Európa-bajnokságon végleg berobban: 18 évesen 4 gólt rúg a csoportkörben, egyértelműen a torna sztárjának számít, de a hazaiak elleni negyeddöntőben már néhány perc után cserét kell kérnie sérülés miatt. Az angolok végül tizenegyesekkel kiesnek, sőt, Rooney-t a bronzérmes cseheknél öt gólig jutó Milan Baros végül a góllövőlistán is megelőzi. Ettől függetlenül a teljes nemzetközi sajtó konszenzusra jut abban, hogy Rooney a világ egyik, ha nem a legígéretesebb fiatal játékosa. Potenciálja mindössze két kortársához, Cristiano Ronaldóhoz és Lionel Messihez mérhető.

Két riválisa azóta együtt összesen hét Aranylabdát, valamint angol és spanyol gólkirályi címet szerzett, és minden idők legnagyobbjai között emlegetik őket. Rooney ellenben soha, egyetlen bajnoki sorozatban sem lett a Premier League legjobb góllövője, és az Aranylabda-szavazáson sem jutott az ötödik helynél magasabbra. Aligha kockáztatunk nagyot, ha azt mondjuk: már nem is fog.

****

„Soha nem láttam még nála jobb természetes adottságokkal rendelkező srácot. Egy istenadta tehetség, akinek mindene megvan ahhoz, hogy nagy játékos legyen. De, hogy minden idők legjobbjai közé emelkedhet-e? Ez nagyon sok dolgon múlik: barátok, környezet, feleség, család, ügynök… és persze a legfontosabb ezek közül, ő maga.”

A korábbi remek Leeds-játékos, az ír John Giles szavai ma már mennydörgésként hangoznak, holott nem tett mást, csak kimondta az igazságot. A tehetség fontos, de javarészt túlértékelt: pusztán az adottságok senkiből nem varázsolnak kivételes játékost. Lehetsz miattuk jó csatár, lehetsz klasszis szélső, vagy középhátvéd, de minden idők legnagyobbjai közé más út vezet: az önfeláldozásé, az alázaté, és a kitartásé.

Rooney soha nem lépett rá erre az útra.

Nem volt túl bonyolult srác. A szó létező legjobb értelmében volt egyszerű, sallangmentes és őszinte. Könnyednek sosem tűnt, de ez csak még szerethetőbbé tette. Vérbeli angol kölyök volt, aki senkitől és semmitől nem tojta össze magát – simán el tudtad róla képzelni, hogy ha azt látja épp célravezetőnek, fejjel rongyol bele a falba, teljes erővel. Zabolázhatatlan, természetes, zsigeri tehetségnek tűnt, vérbeli ösztönlénynek, olyannak, aki épp most ugrott be játszani a grundról. És eközben maga volt a született őserő.

„2002 szeptemberében a United tartalékcsapatával az Everton ellen játszottam. Volt náluk egy kölyök, minden támadás rajta ment keresztül, egyszerűen zseniálisan játszott. A félidőben megkérdeztem az edzőnket: mégis ki a fene ez a srác? Nem is a technikai tudása szúrt szemet, hanem az erő, amivel játszott, és a képesség, amivel használta ezt a félelmetes adottságot. El akartam kérni a személyijét, hogy megnézzem, tényleg csak 16 éves” – írta Rooney-ról önéletrajzában a későbbi csapattárs, Gary Neville.

2004-ben már instant szupersztár volt. Az angol kapitány, Sven-Göran Eriksson szerényen Peléhez hasonlította, mondván, a brazil legenda 1958-as berobbanása óta ennyire fiatal zseni még nem tette le a névjegyét a futball legmagasabb szintjén. Egy évvel később már Maradonával állították párhuzamba – nem is akárki, hanem maga az isteni Diego, aki a rá annyira jellemző broncát, vagyis a született, fékezhetetlen indulatot látta meg benne.

Tökéletes diagnózis volt. Rooney-t ebben az időben valóban az indulat vezérelte. Sokszor játszott érezhetően dühből, olyan elszánással, ami utánozhatatlanná és egyedivé tette. Ügyes volt, labdabiztos, technikás – pláne egy átlagos angol csatárhoz képest -, de a tömegből nem ezek a tulajdonságai emelték ki, hanem fékezhetetlen becsvágya, és mindent elsöprő lendülete. Robbanékony volt, valószínűtlenül erős, igazi bika, aki leszegett fejjel vágott neki a kihívásoknak, magasról ejtve arra, hogy ki, és mit tanácsolt neki. Rooney senkitől és semmitől nem volt hajlandó beszarni, és ezt hétről-hétre bizonyította a pályán.

Röviden: az Isten is United-játékosnak teremtette.

Amikor 2004 nyarának utolsó napján Sir Alex letette érte az akkor felfoghatatlanul soknak tűnő 37 millió eurós ajánlatát, sokaknak felszaladt a szemöldöke. Rooney tehetséges volt ugyan, de azon szinten, ahová a United vágyott, semmit sem bizonyított még, ráadásul alig múlt 18 éves. Sokan aggódtak miatta, és kétségüknek adtak hangot arra vonatkozóan, hogy valóban megüti-e a kívánt szintet. Feleslegesen: Wazza élete első unitedes meccsén szerényen azonnal mesterhármast rúgott a Fenerbahce elleni BL-csoportmeccsen.

Ennél is fontosabb volt azonban, hogy az öltözőben szintén baromi gyorsan letette a névjegyét. 2004 októberében, egy Birmingham City elleni bajnokit megelőzően – ne feledjük, Wayne ekkor alig hat hete volt hivatalosan a MU játékosa – a keret egy része összejött a csapatszobában. A vezérbika, Roy Keane épp rögbit nézett a TV-ben, de amikor egy pillanatra kiszaladt a mosdóba, Rooney csatornát váltott, és eldugta a távirányítót. A visszatérő Keane azonnal rögtönzött kihallgatást tartott, de Wazza egy szót sem szólt, csak önelégült, pajkos mosolyt ragasztott az arcára. Másnap reggel aztán odament Keane-hez, és megkérdezte tőle, sikerült-e megtalálnia már a távkapcsolót. A kapitány válogatott szitkokat vágott a fejéhez, miközben Rooney csak kajánul vigyorgott, egyenesen az ír fenegyerek szemébe. „A legkevésbé sem voltam betojva tőle. Igazából soha, senkitől sem ijedtem meg életemben” – mondta később Rooney.

****

Bár a félelmet nem ismerte, soha nem tűnt született vezetőnek. Sokáig forrófejű, szókimondó ösztönembernek ismertük, olyannak, aki kérdés nélkül fuckolja tele a kamerát, miután győztes gólt szerez, de egy időszakban például a lapokat is mániákus habitussal gyűjtötte. Nem tűnt olyan karakternek, akiből példaképet lehet fabrikálni: hamarabb jutott eszünkbe róla az öntörvényű punk rocker, mint a tisztes életű komolyzenei karmester. Hogy mégis utóbbi vált belőle, az talán megmagyaráz valamit abból is, miért került lejtőre a pályafutása.

Kívülről úgy tűnt, Rooney lenyugszik, és megkomolyodik, de valójában nem ez történt - egyszerűen meghunyászkodott. Megelégedett azzal, amit elért: eltűnt belőle az a becsvágy, ami korábban repítette. Lassan, észrevétlenül épült le, és miközben példaképpé nemesült, elvesztette önazonosságát; ha megnézzük a 2006-os Rooney-t, és összevetjük a maival, nem hiszünk a szemünknek. Nem pusztán egy másik játékost látunk – ilyesmi azért tíz éves távlatban gyakorta előfordul -, de egy másik embert is, ez pedig már korántsem mindennapi.

Tinédzser suhancként Rooney nem bonyolította túl a dolgokat: kiment a pályára, és játszott. Ösztönből, a megérzéseire hallgatva, zsigerből. Ahogyan aztán idősebb lett, úgy rakódtak rá a sallangok a játékára. Előbb gondolkodni próbált, majd szépen lassan elfogadta a kívülről ráráerőszakolt szerepeket is: idomulni akart a kapitány, a válogatottsági rekorder, a klublegenda szerepéhez. Elhitte magáról, hogy irányító, hogy vezér, hogy példakép, és ennek megfelelően kezdte el kontroll alá helyezni önmagát. De amint kiveszett belőle az intuíció, abban a pillanatban tovatűnt a magabiztossága is. Rooney többé nem volt önmaga, és ez a játékán is nyomott hagyott.

****

Amikor Rooney-t Cristiano Ronaldóhoz hasonlítják, sokan elfelejtik, hogy kettejük első közös manchesteri éveit az angol csatár dominálta. Wazza 2005-ben és 2006-ban is az év fiatal játékosa lett a Premier League-ben, és egyértelműen úgy tűnt, hogy Sir Alex köré építi majd fel a következő nagy és sikeres Manchester Unitedet.

A kocka 2006/2007-ben fordult meg. Ebben az évben már Ronaldo lett a liga legjobb játékosa (plusz persze a legjobb fiatal is) és egyértelműen ő volt az az ember, aki három évnyi szünet után ismét bajnoki címig vezette a Unitedet. A csapat felemelkedéséből persze Rooney is kivette a részét, de ahogy telt az idő, úgy vált egyre inkább nyilvánvalóvá, hogy Ferguson Ronaldo keze alá szervezi a gárdát, Wazzának pedig nem jut más, mint a szimpatikus segéd szerepe. 2006 és 2009 között Rooney egyértelműen CR alá dolgozott, főleg a periódus vége felé, és főleg azokon az európai kupameccseken, ahol a siker érdekében a portugált mentesíteni kellett a védekezés terhei alól. Rooney egyre többször szaladgált fel-alá a széleken, miközben Ronaldo ügyes cselgépből fokozatosan brutális góltermelő gépezetté fejlesztette önmagát. Rooney-nak tehát megkerülhetetlen szerepe volt csapata sikereiben (zsinórban három bajnoki cím, egy BL-serleg, plusz klub-világbajnoki trófea), de eközben ő maga folyamatosan marginalizálódott. Újabb pofon az önbizalomnak és becsvágynak – és talán itt érdemes megjegyezni, hogy bár Rooney-nak később is voltak még remek időszakai, a nagy meccseken mutatott teljesítménye ezt követően általában bőven elmaradt a várakozásoktól.

Ronaldo távozása után Rooney élete esélyét kapta meg a Unitedtől. Innentől vált egyértelművé, hogy Ferguson megpróbálja köré építeni a csapatot, és alkalmasnak látja arra, hogy az új MU központi figurája legyen. Amikor a 2009/2010-es szezon elején az edző közölte, hogy első számú góllövő csatárként számol vele, Rooney-val madarat lehetett volna fogatni. „Most végre arra koncentrálhatok, amihez igazán értek, a góllövésre. Nincs több rohangálás a széleken fel és alá, nem kell többé az ellenfél szélső védőjét üldöznöm. Alig várom” – nyilatkozta akkoriban.

Rooney valóban kivirult. Karrierje legjobb formájában játszott, március végéig összesen 34 gólt termelt a Unitednek, és nincs okunk azt hinni, hogy megáll 40 alatt, ha nem jön közbe az a bizonyos szerencsétlen sérülés. Egyértelműen első számú emberré lépett elő, és élvezte is a szerepét: Antonio Valenciával alkotott párosa megállíthatatlannak tűnt, Rooney pedig a március végét megelőző időszakban 13 meccsen 18 gólt rámolt be az ellenfelek kapujába. A szezon végén az Év Játékosának választották, és úgy tűnt, ahogyan Ronaldo szintet lépett három évvel korábban, úgy szökken fel ő is az eggyel magasabb polcra – egyenesen a legnagyobbak klubjába.

Csakhogy jött az a szerencsétlen sérülés.

Ostoba véletlen, amit egy még ostobább döntés követett akkor, amikor Rooney kezdőként kapott szerepet a Bayern elleni visszavágón. 55 percet tudott lenyomni, aztán újra megsérült, és már csak három meccsen tudott pályára lépni abban az évadban. A United eközben elbukta a bajnoki címet, kiesett a BL-ből, Rooney-t pedig Drogba letaszította a góllövőlista éléről. Karrierje legjobb szezonjának végére minden elbukott, ráadásul a világbajnokságon is csak árnyéka volt önmagának: hasztalanul, formán kívül lézengett a pályán, és amikor az Algéria elleni, botrányos 0-0-át követően a közönség kifütyülte őt valamint a csapatát, magából kikelve veszekedett a kamerával.

„Rooney a jelenlegi állapotában olyan, mintha nem is Rooney lenne” – magyarázkodott akkor Fabio Capello, de aligha sejtette, hogy játékosa soha többé nem tér vissza arra a szintre, amin sérülését megelőzően játszott.

„Kezdtem frusztrálttá válni. Idegesített a játékom, az, hogy nem tudok formába lendülni, az, hogy a csúcson sérültem meg, és úgy egyáltalán: minden, ami körülöttem történt, elképesztően bosszantott. Belekerültem egy rossz spirálba, kilátástalannak láttam a helyzetet, és akkor meghoztam egész karrierem legrosszabb döntését: bejelentettem, hogy el akarom hagyni a Unitedet és a City-be igazolok.”

****

Egy hét múlva, a poszt második részében Rooney fizikai állapotával, magánéleti problémáival és életmódjával is foglalkozunk, elmeséljük, hogyan nyerte el Sir Alex bocsánatát azt megelőzően, hogy újra összeveszett vele, és persze azt is megpróbáljuk elmagyarázni, miért húzza vissza rettenetesen a jelenlegi Unitedet.

A poszt forrásai itt, itt, és itt lelhetőek fel, de természetesen tele van személyes élményanyaggal is.