Sokan úgy gondolják, a futball maga az élet. Ebben a kijelentésben persze rejlik némi költői túlzás, de az kétségtelen, hogy ez a sport kiválóan modellezi azt, amit nap, mint nap átélünk. A szürke és unalmas hétköznapokat, a felemelő pillanatokat, a váratlan örömöket, és sajnos a csalódásokat és tragédiákat is. Vannak azonban olyanok, akiknek túl kevés jutott a futballból, és túl kevés jutott az életből.
1999-ben a Manchester United bezsebelte az FA kupát, a bajnokságban az Arsenalt megelőzve elhódították a bajnoki címet, a Bajnokok Ligája döntőjében pedig drámai körülmények között a hosszabbításban fordították meg a meccset a Bayern München ellen. Egy évvel később a triplázást ugyan nem sikerült megismételni, de a bajnoki serleg ismét Manchester vörös felében kötött ki. Néhány héttel a bajnokavatás után Amszterdamban egy észak-ír fiatalember alig egy nappal a 27. születésnapja előtt a munkából hazafelé igyekezve beleesett egy csatornába, aminek következtében kómába esett, majd életét vesztette. Pedig ha a sors nem ennyire kegyetlen, akkor ez a fiatal férfi Giggs, Beckham és Scholes mellett ünnepelhette volna a United címeit.
Adrian Doherty egészen különleges volt. Alig múlt 14 éves, amikor a Manchester United mérkőzések előtt kiadott programfüzetében Sir Alex Ferguson ódákat zengett róla. Mielőtt elkezdett volna játszani a United utánpótláscsapatában, az Arsenal és a Brian Clough által vezetett Nottingham Forest is szerette volna magáénak tudni. Végül az a Matt Bradley segített a csodagyerek leigazolásába a Manchester Unitednek, aki maga is edzette Dohertyt a Moorfield Boys nevű kölyökcsapatban. „A legjobb fiatal játékos, akit a 30 éves edzői és játékosmegfigyelői pályafutásom alatt láttam Írországban.” – vélekedett róla egykori edzője. Mielőtt a fiatal játékos a Manchester Unitedbe igazolt volna, Ferguson váltott néhány szót Doherty édesapjával Jimmy-vel, aki korábban maga is futballista volt. „Nálunk a Unitednél a fiatal játékosokat rengeteg szempont alapján vizsgáljuk. Sebesség, bátorság, technika, erő, kreativitás, és így tovább. Adrian minden feltételnek tökéletesen megfelel, az ilyen pedig rendkívül ritka.”
Nem tartott sokáig mire a nemzeti csapatnál is felfigyeltek Doherty tehetségére, aki már 17 évesen meghívót kapott az U21-es válogatottba, de akkor Ferguson fiatal korára hivatkozva nem engedte el. Ryan Giggs alig néhány hónappal fiatalabb Dohertynél, akit a csapattársai csak ’Doc’ néven emlegettek. „Pusztán az akaratával képes volt simán elmenni bárki mellett. Hiába próbálták leszerelni, egy csel befelé, egy kifelé, egy kényszerítő és már bottal üthetted a nyomát. Pont, mint a Mátrixban, amikor a szereplők a világot lassított felvételben látják, de közben minden gyorsan történik. Valahogy ilyen lehetett Docnak is.” – Nem csoda, hogy Giggs ennyire emelkedetten beszél egykori játékostársáról. A korosztályos csapatokban rendszeresen együtt játszottak. A szélvészgyors bal lábas Giggs az egyik, míg a megállíthatatlan Doherty a másik oldalon.
Adrian nem csak valódi csodagyerek, de igazi különc is volt. Egy valódi álmodozó. Pontosan olyan, mintha egy felnőtté válásról szóló film főszereplőjét látnánk, akiben összekeveredik a fiatal futballisták bárdolatlan, sokszor kifejezetten primitív világa egy valódi fiatal művészével, akit sokkal jobban érdekelnek a versek és a zene. Doherty hiába volt kiemelkedően tehetséges, amint elhagyta a pályát, a futball nem volt számára kifejezetten érdekes. Amíg kortársai az Old Traffordon nézték a meccseket, ő a klubtól kapott jegyét inkább továbbadta, és a városban utcazenélt. Alex Ferguson szerint Doherty rendelkezett a legkiemelkedőbb képességekkel, de sokkal boldogabbnak tűnt a könyveivel, és a gitárjával, mint a futballpályán. Sokat elmond Doc személyiségéről, hogy az egyik első győzelmi prémiumából egy írógépet vett magának, hogy azon írhassa a novelláit. Megrögzött Bob Dylan rajongó volt, és sokszor a Manchester United karácsonyi bulijain is megjelent a gitárjával, hogy eljátssza a példaképe néhány számát.
Adrian Doherty és barátai Bob Dylan All Along the Watchtower című számát adják elő.
Doherty a pályán kívül egy szerény, visszafogott és kicsit talán szégyellős művészlélek volt, de a pályán hihetetlen bátorsággal játszott. Fantasztikus képességei révén a védőknek egy idő után nem maradt más választása, mint minél nagyobbat belerúgni abba a játékosba, aki egy meccs során megszámlálhatatlanul sokszor képes volt bolondot csinálni belőlük. Ennek ellenére Doc egyszer sem hátrált meg, és újra meg újra beleállt minden párharcba, és mindig felállt, akárhányszor a földre került. Természetesen ezt a United stábja is látta, akik folyamatosan próbálták nyomás alá helyezni Fergusont, hogy tegye be a csapatba azt a játékost, akihez foghatót nem láttak George Best óta.
Adrian Doherty végül sosem lépett pályára a Manchester United felnőtt csapatában. Néhány nappal a tervezett debütálás előtt egy Carlisle ellen játszott tartalékos meccsen Doc keresztszalag szakadást szenvedett. Olyan sérülésnek esett áldozatul, amely még ma is a legsúlyosabbak egyikének számít, akkoriban viszont egyenesen végzetesnek bizonyult. A felépülés először hét hónapig tartott. A visszatérés alkalmával viszont jött az újabb sérülés, ami miatt Doherty újabb egy évet volt kénytelen kihagyni. A kitartásának köszönhetően még vissza tudott térni a pályára, de mindenki számára világos volt, hogy az a játékos, akiben George Bestet látták viszont, már elment. Mivel Doherty nem állt rendelkezésre, ezért Ferguson egy másik fiatal játékost hívott fel a felnőtt csapatba, és adta meg neki a lehetőséget a bizonyításra. Ő volt Ryan Giggs.
Jimmy Doherty közel sem volt kibékülve azzal, ahogy a Manchester United a sérülés után bánt a fiával. Úgy érezte, a klub magára hagyta azt a játékost, akinek oly nagy jövőt jósoltak. Adrian még néhányszor pályára lépett apja egykori csapatában a Derry City-ben, de rövid idő után végleg felhagyott a labdarúgással. Doherty egy rövid ideig a prestoni csokigyárban dolgozott, de közben azt tervezte, hogy betör a zeneiparba. Végül miközben a Giggs, Scholes, a Neville testvérek és a többiek a Manchester United hatodik Premier League elsőségét ünnepelték, Adrian Amszterdamba költözött, ahol a reggeli vonathoz sietve megtörtént vele a végzetes baleset.
Adrian Dohertyről ma már szinte senki sem beszél. A 92-es évfolyam játékosai közül sokan szupersztárok lettek, Ryan Giggs pedig a Manchester United egyik legnagyobb legendája. Akik látták egyszerre játszani őt, és Dohertyt, szinte mind azt állítják, hogy utóbbi volt a jobb játékos akkoriban. Tony Park, a United ifjúsági csapatainak krónikása a következőképpen írta le, milyen játékos volt valójában Doherty: „Egy kis Ryan Giggs, egy kis Andrei Kanchelskis és egy kis Cristiano Ronaldo. Mindez egy játékosba gyúrva.”
A valódi tragédia azonban mégsem az, hogy egy ennyire tehetséges fiatal játékos egy sérülés miatt nem futhatta be azt a karriert, amit jósoltak neki. A bátjya, Gareth elmondása szerint azok az évek voltak a legboldogabbak Adrian életében, amiket a Manchester Unitedtől való távozása, és a halála között élt meg. Doherty halálával kapcsolatban számos teória látott napvilágot, az öngyilkosságtól kezdve, a túlzott alkohol és drogfogyasztáson kívül minden, amit az ember el tud képzelni. Az igazságot azonban máig senki sem tudja. Annyi viszont biztos, hogy egy olyan ember távozott ideje korán, akinek nem a futball, hanem a valódi élet volt az álma.
A temetésen Peter Doherty ezt a számot játszotta el bátyja emlékére.
A poszthoz felhasznált cikkeket itt, itt és itt találjátok. Adrien Doherty életéről nemrég megjelent egy könyv is Forever Young címen.
