ChesterB

Első versenyzőnk Lampard miatt szeretett bele a fociba, a Chelsea irányította a Premier League-hez, innen pedig már egyenes út vezetett a kapu elé parkolt busz iránt táplált gyengéd érzelmekig. 

- Szia ChesterB!

- Szia kedves olvasó!

- Mondd, mit csinálsz te itt? Neked nem egy koncerten kéne üvöltözni a mikrofonba?!

- Nem-nem, összekeversz valakivel. :) Én blogolni vagyok itt a Brit-szigetek legjobb bajnokságáról!

- Na végre, egy jó Skót PL blog!

- Lenne, de nem az. :) De a PL stimmel!

- És mi vitt rá arra, hogy pont ez a bajnokság fogjon meg?

- Elég későn „értem be”, csak 2004 januárja óta követem komolyabban a labdarúgást, ott ki is néztem magamnak egy bizonyos játékost, aki végül belevitt ebbe a körforgásba, ahová valószínűleg örökre bennragadtam.

- És mit kell rólad tudni? Mit szeretsz?

- A Dragon Ballt! Meg a buszt. Meg az 1-0-ákat. Meg a kampányt.

- Na, remek, még egy cselzis…

- Na, remek, még egy volt olvasó… :)

- Azért remélem valami normális irományokat tákolsz össze, akkor kapsz tőlem egy esélyt…

- Igyekszem élni az olvasó bizalmával, bár nem lesz egyszerű, azért remélem nem foglak téged untatni. :)

- Ajánlom is, különben spanyol focit kell nézzek.

- Azt nem kívánom senkinek, akkor inkább jó posztokat írok!

- Nagyon helyes! Futsalt bírod? Ha össze kéne rakni egy ötfős csapatot, hogy nézne ki a tiéd?

- Hmm, lássuk csak. A kapuban a Chelsea csapatbusza állna áthatolhatatlan falként , a védekezésért Ferguson Beckhamhez vágott cipője felelne, csak hogy megfélemlítse az ellent ha netán az a kósza gondolata támadt, hogy gólt akar lőni, a csatársorban a Liverpoolos strandlabdát tenném, ugyanis 100%-os pontossággal használta ki a ziccereit, a két szakaszt Wenger zipzárjával kötném össze, melléjük biztosításként azért betenném Mick McCarthy képzeletbeli támadóját is, amolyan Carricknek láthatatlan embernek.

- Nem vagy normális... Remélem abból a 100 millió fontnyi TV-s pénzből is egy ilyen minőségű keretet raknál össze!

- Ó dehogy, abból egy Cech, Samba, Robert, Lampard, Henry ötöst. Remélem elég meggyőző, hogy velünk tarts a továbbiakban! A viszontolvasásra!

Costigan

Következő emberünk a Liverpoolnak szurkol - szegény pára -, mentségéül pedig csak annyit tud felhozni, hogy a csapat választotta ki őt, és nem fordítva. Hja, persze.

Costigan vagyok, és a kedves mélyen tisztelt olvasó ez idáig nem igazán találkozhatott a nevemmel - hacsak nem látta már a Tégla c. Scorsese-filmet. Bízom benne, hogy írásaimmal hozzájárulhatok az oldal színvonalához.

És, hogy miről is fogok írni? Természetesen a Liverpoolról, a csapatról, amelyik 12 éve választott ki engem, én pedig azóta is hűségesen kitartok mellette. Azt nem ígérem, hogy túl sok szakmaiság lesz az adott posztokban, de igyekszem minden igénynek megfelelni. Elsősorban könnyedebb hangvételre számíthattok tőlem, igyekszem megmutatni, hogy egy egyszerű nethuszár fotelszurkoló hogyan látja az angol labdarúgás világában történő eseményeket.

Na, és térjünk is rá a #PLDreamTeam csapatomra, azokra a játékosokra, akik így vagy úgy, de megszerettették velem ezt a hajtós, kemény angol élvonalat. Elsősorban gyerek, illetve tinédzserkori (igaz, ekkoriban más labdák kötötték le a figyelmem jó részét) emlékeim alapján válogattam össze a játékosokat.

Dennis Wise

Nem feltétlenül azért került be, mert nem volt nála jobb játékos a posztján. Az akkor még szimpatikus (:D) Chelsea csapatának szíve volt. Bár abban az időszakban, melyből az első írásos emlékeim származnak - ez nagyjából 2000 környékét jelenti - már nem volt olyan fajsúlyos szerepe a csapatában mint korábban, de előtte a liga egyik legjobbja volt.  Olyan csapattársai voltak, mint Desailly vagy Zola, nekem kölökfejjel mégis Wise maradt meg az emlékeimben. Fáradhatatlan, csupaszív játékos volt.

Steven Gerrard

Ezt nem hiszem, hogy túl kellene magyaráznom. Gerrard a valaha volt legjobb angol középpályás. Pont. (Ezért mit fogok kapni, te jó ég!) Gyerekkorom, várjál, hülyeségeket beszélek, egész életem legmeghatározóbb játékosa marad, amíg világ a világ. Hihetetlen játékos volt, olyan, aki az egész pályát képes bejátszani. Ebben a tekintetben is egyik legnagyobb meccse, az az ominózus isztambuli BL döntő volt, amikor kapuson kívül gyakorlatilag az összes poszton megfordult. Nem hiszem, hogy lesz még egy olyan scouser játékos, aki ekkora hatást gyakorol a Liverpoolra, mint ő. Bár Rossiterben nagyon bízok, de ez már egy másik történet.

David Seaman

Az ezredforduló környékének egyik legnagyobb angol lepkevadásza, aki mellékállásban egyébként zseniális kapus is volt. Számtalan nagy védése maradt fent az utókornak, én mégis elsősorban arra emlékszem, ahogy 2002-ben a brazilok elleni VB meccsen apám a fejét fogva küldi az anyjába a „copfost”. Teszem hozzá, apám a braziloknak szurkolt, Seaman honfitársai valószínűleg nem voltak ennyire visszafogottak. És az egyik legfőbb oka, hogy a csapatomban tudom: ő volt a legjobb kapusom gombfociban. Persze, az életben is kiváló játékos volt, sok-sok év múlva is emlegetni fogják. És nem csak az ágyús szurkolók.

Fernando Torres

Szorosan ott van Gerrard mögött, már ami a „Kedvenc játékosaim” listát illeti. Emlékszem, amikor leigazoltuk, hihetetlenül boldog voltam, átigazolásnak úgy még nem örültem, mint akkor. Egész nap a hivatalos honlapot meg az NSO-t bújtam - ha bárki kérdezi, letagadom -, minden egyes apró morzsára kíváncsi voltam. Éreztem, hogy hatalmas kedvenc válik belőle. Így is lett, SG-vel valami egészen félelmetes párost alkottak, különleges kohézió volt a két játékos között. Gerrard is és Torres is akkor játszott a legjobban, mikor a másikkal egyszerre lehetett a pályán. Távozásakor a harag és a csalódottság érzésének kettőse játszódott le bennem. Szerettem volna gyűlölni, de nem tudtam. Egyrészt Carroll miatt, aki remekül pótolta, (hehehe) másrészt pedig teljesen megértettem az indítékait. Egy ilyen játékosnak nyernie kell. Nyert is, de azóta szerintem százszorosan is megbánta, hogy eligazolt. 

Djimi Traoré (csk)

Szándékosan hagytam őt a végére. Bátran kijelenthetem, hogy a legnagyobb legenda, legkiválóbb játékosa a csapatomnak. Vele kapcsolatban tényleg csak szuperlatívuszokban beszélhetek. Rendkívül intelligens játékos volt, aki képes volt minden helyzetben a lehető legjobb, legegyszerűbb döntést meghozni. Soha nem babusgatta sokáig a játékszert, az egyszerűen nem az ő stílusa volt, viszont előre vágott labdáinak szeme volt. Emelett a gólszerzés sem állt távol tőle. Az FA kupában, a  Burnley ellen szerzett gólja az egyik legszebb, amit valaha láttam. Íme. Páratlan labdaérzék, egyszerűen varázslatos.  Máig fájó emlék, mikor 2006-ban bejelentette, hogy a Charlton Athletic-be igazol. Napokig meredtem magam elé, üveges tekintetem végig az életnagyságú papírmaséján nyugodott. De, ami igaz, az igaz, nem tudtam hibáztatni, hatalmas lehetőség hullott az ölébe, s azt meg kellett ragadnia. Nem mindig játszhat az ember fia az Athleticben… 

Definitely Maybe

Hősünk Real-szimpatizánsból lett City-drukker, és ezért még akkor is jár a kalaplengetés, ha bőven az olajos korszak előtt pártolt át a strandkorlátkékekhez. Mentségére legyen mondva, legalább Kinkladzét bepasszírozta az álomcsapatába.

Talán még a teletextnél is prosztóbb és kevésbé romantikus okokból alakult ki bennem az évek során az angol foci szeretet. Pisisként az első tévés fociélményem a ’98-as évhez kapcsolódik – szerencsére pont egy évvel megelőztem egy potenciális katasztrófát, a United BL-győzelmét - amikor is Mijatovics lesgóljának köszönhetően sikerült megkedvelnem az akkor még nem túl galaktikus Real Madridt. A VB-n ennek megfelelően leginkább Raúlnak szurkoltam – elvégre az a válogatott legalább akkora lúzer volt, mint a mindenkori angol. 

Redondo szopatása az Old Traffordon volt a következ megragadó élmény, de a 2000-es évek elején ezzel párhuzamosan megindította kétes minőségű jellemfejlődésem a brit zenei színtér is; akkoriban kiváltképp az Oasis, akikről legkésőbb úgy 2004 környékén megtudtam, hogy mely klub mellett teszik le voksukat. Köszönhetően markáns és imponálóan proletár stílusuknak, nem volt nehéz kiválasztani Angliából a Cityt, elvégre a Unitedról már rég tudtam, hogy nem opció. Nem volt elhanyagolható impulzus az sem, hogy a pirosas színű kluboktól sosem voltam elragadtatva. Akinek nem jön be a gyönyörű bugyikék, az egyszerűen hazudik.

 

Mégis, a legfontosabb változást talán az hozta meg, hogy élvezni kezdtem különböző internetes fórumok felkutatását, és tekintve, hogy abból sosem elég, elkezdtem a kintieket is olvasni – túl sok nyelvet nem beszélő emberként nagyon hamar rászoktam az angol citys témák olvasására. Tárgyi bizonyítékokkal tudok szolgálni arról is, hogy bő 1 évvel a sejk-éra kezdete előtt regisztrált és aktív felhasználó voltam a legnagyobb angol City fórumon, de már a Stuart Pearce- korszakot is igencsak intenzíven végigkövettem, noha visszagondolva ma már igencsak csodálkozom az akkori életkedvemen: valamiért eszembe sem jutott az öngyilkosság. Azt nincs értelme tagadni, hogy ne élvezném az azóta beköszöntött aranykorszakot – már csak azért sem, mert azzal, hogy Sergio Agüero és David Silva egy csapatban játszik, eggyel kevesebb meccsre kell pazarolni az időm hétvégente…

Mindemellett valóban akad egy egyedi hangulata az egész angol klubfutballnak - nem azt mondom, hogy ez más futballkultúrákra ne lenne igaz, de nehezemre esik nem élvezni egy véletlenszerűen kiválasztott Championship meccset, még ha történetesen a PL csapatoktól többet “várnék el” és jóval magasabb színvonalat, mint amit rendre mutatnak. De az FA Cup, a rengeteg profi és nem profi klub, az önkritikus és brilliáns humorral rendelkező szurkolók, és az újonnan beköszönött twitter-, illetve banter-korszak mind nagyot dobnak az érdeklődésemen, még ha speciel a válogatottjuk eléggé hidegen is hagy (ugyanakkor objektív okokból valószínűleg még így is velük vagyok a leginkább képben).

A blogot leginkább érdekes, szokatlan vagy kevésbé felkapott témákkal szeretném gazdagítani; hozzá nem értésemet pedig igyekszem majd humorral és az előrehaladottnak mondható wikipedia-kutatási képességeimmel palástolni. Persze néha illene jelentkeznem néminemű City-jelentésekkel is, de kaphatónak érzem magam különféle beharangokra, bemutatásra vagy összeállításokra is, ha úgy dobja a gép.

Az álomcsapatomban David Jamest tenném a kapuba, noha Massimo Taibi komoly konkurenciát képezhet számára. Richard Dunne mindenképp megérdemli a helyet védőként, de a sok szép videó és utánaolvasás hatására Georgi Kinkladzetól is jobban sajnálnám a kimaradást, mint Silvától. Mellette, ha Gutit nem szabad – pedig még Fat Sam is akarta (!!!), nem csak a City -, akkor egye fene, Scholest nem lenne korrekt kihagyni. Csatárként Agüerot mégiscsak előnyben részesíteném Shaun Goaterrel szemben. Valakinek úgyis kompenzálnia kéne Dunne öngóljait, és benne egy hangyányival jobban bízom.

Dr Rudeboy
 

A csapat első - de nem utolsó - manchesteri érzelmű tagja, a srác, aki elmagyarázza neked, mi a közös a Unitedben és a kolbászos melegszenyóban. Jelenleg Angliában teszteli a helybeliek iróniaszenzorait.

DrRudeboy, hivatásos cinikus, folyamatos elégedetlenkedő, illetve a Studs Up felkent prófétája (komolyan, semmiből nem ismered meg a PL-t jobban, eltekintve ettől a blogtól persze); régebben talakozhattal velem a Stretfordon, ahol örökke emlékezni fognak az ivós játékom szabályaira, legalábbis addig, amíg el nem kezdenek játszani.

A latexruhás fétis felfújható Rio Ferdinandtól eltekintve a szobámban taláhatsz még elszórtan Celtic, St Pauli és Livorno emléktárgyakat, illetve a sarokban elbújva két West Ham-pólót.

Hogy miért a PL? Azért, amiért a Manchester United, a kolbászos melegszendvics, vagy gyerekkorodban a borzasztó műanyag ízű tutti-frutti rágó: mert függőséget okoz, magával ragad korán, mielőtt még végiggondolhatnád, hogy miért is, és mire eljutsz addig, hogy miért szeretsz valamit, addigra már nem is érted, hogy kérdezhet ilyet bárki, hiszen egyertelmű, hogy ez a legeslegeslegjobb dolog a világon.

A Unitednak szurkolni, meg angol focit nézni egyáltalan amúgy is olyan, mint a pizza, meg a dugás: amikor jó, akkor kurva jó, és amikor szar… akkor még mindig elég jó (a West Hamnek drukkolni mondjuk inkább arra hasonlít, amikor az ember  sajtreszelővel maszturbál: enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas).

A kispályás PL-álomcsapatom pedig:
Brad Friedel, aki a PL alapitásakor is már megközelítőleg 83 éves volt, és 770 meccset játszott a Blackburnben; Rio Ferdinand, mert Allen Iversonon kivul ő az egyetlen ember a történelmben, aki normálisan nézett ki meg cornrows hajjal is, Patrick Vieira, mert szeretem, ha a stadionba nem kell biztonsági ember, mert a szurkolók úgysem merik bántani a játekosokat, Frank Lampard, mert valahol fel kell idézni ‘Arry tanitvanyait is, és Eric Cantona, ha esetleg egy szurkoló mégis pofátlankodna. Edzőnek valami  idős skót kellene, türhető eredménysorral, a javaslatokat szívesen fogadom.

king_aranarth

És most vár van köztünk egy Spurs-ös is... Ideje volt, hiszen nagy valószínűséggel Bajnokok Ligája mérkőzéseket rendeznek majd hamarosan rendszeresen a White Hart Lane-en, mi pedig nem szeretnénk lemaradni egyetlen mozzanatról és apróságról sem, ami a csapat háza táján történik. Ebben lesz a segítségünkre az a Yiddo, aki még Gazzával és Linekerrel kezdte.

Ha valaki nagyon szerette Paul Gascoigne-t és Gary Linekert, akkor jó eséllyel az angol válogatott szurkolója lett. Nálam ez másként alakult, mert nem a Háromoroszlánosokért, hanem – valamivel később – a klubcsapatukért kezdtem rajongani (persze 13 évesen én is megkönnyeztem Gazza sárga lapját a németek elleni VB elődöntőben).

Mint majdnem mindenki, aki a hőskorban kapott rá a futballra, amikor kizárólag a magyar bajnokikon, meg a szerda esti BEK közvetítéseken találkozott meccsekkel, angol fronton én is a Liverpool – Manchester United duón szocializálódtam. Ők azonban (az el nem ismert zseni, Robbie Fowler kivételével) az idő előrehaladtával sem találtak utat a szívemhez. Sőt, az Arsenal sikerei, valamint Abramovics (és az olajsejkek) igazolásai sem villanyoztak fel. Más csapat hozott lázba és örömmel adtam meg magamat a Tottenham Hotspur sajátos csábításának: az utánozhatatlan „szépen halunk meg” játékstílusnak, a White Hart Lane hangulatának és a büszke Yiddo tábornak. Meg annak, hogy PL-negyedikként csak mi nem jutottunk be a Bajnokok Ligájába. Meg ételmérgezés miatt sem. A védjeggyé váló balsors ellen most régi-új fegyverhez nyúlunk: Angila legtehetségesebb fiataljaihoz.

A tolódásról nem én fogok szakértő előadásokat tartani (ezt meghagyom Pinyőnek) és a legrészletesebb taktikai elemzések sem az én klaviatúrámból fognak megszületni. Számíthattok azonban Spurs-szel kapcsolatos beharangokra és összefoglalókra, meg mindenféle apró színesre – némi humorral és/vagy elfogultsággal fűszerezve.

A kispályás hobbicsapatomat természetesen én vezetném Gazza egyéb elfoglaltságai miatt. A középpályán amúgy is megszállott teljesítményre vagyok képes, ráadásul a fele királyságomat odaadnám, hogy Brad Friedellel, Ledley Kinggel, David Ginolával és Jermain Defoe-val focizzak együtt. Amikor aztán az 1. percben kapnánk rólam egy gólt, én pedig kiköpném a tüdőmet és oxigénmaszkkal a pofámon, hordágyon vinnének le a pályáról, bejönne helyettem Robbie Fowler.

Szeretjük, vágyjuk és küzdünk érte (Game is about glory!), de Britanniában nem csak a győzelmet becsüljük, mert itt az a minimum, hogy meghalunk a pályán.

Lac

Fura, de van a világon olyan chelsea-s, akinél Paul Scholes odafér a PL álomcsapatába. Becsüljük meg, mert nem kis dolog ez, még akkor sem, ha hősünk rögtön kompenzál azzal, hogy újgazdag olajosként a PL gazdasági ütőerén is rajta kívánja tartani a kezét.

Kedves idetévedő/ideirányított/idekattintott olvasó! Sokat agyaltam, hogy mit is lehetne írni egy olyan bemutatkozó snittbe, amit nem zársz be azonnal Arséne örökbecsűjével („boring!”), ezért úgy döntöttem, rövid leszek és tömör, a posztok majd úgyis magukért beszélnek.

Hogy miért vagyok itt? Már gyerekkoromban sportújságíró szerettem volna lenni, ez a vágyam azonban a középiskolában meghiúsult. A sport és az írás szeretete azonban nem múlt el, így lett belőlem mezei kommentelő. Viszont amikor szembejön egy lehetőség, hogy az ország legfaszipántosabb PL-blogjára írhatok, miért ne ragadnám meg? Megragadtam.

Hogy miért a Premier League? Hangulat, telt ház, mindig zöld fű, erő, tempó, technika és taktika, izgalom, őszinte, kemény, de mégis fair futball minden meccsen. Ez az, ami 13 szezonnal ezelőtt bevonzott és azóta sem enged el – valószínű, hogy már nem is fog.

Hogy miről fogok írni, ha időm és a többiek engedik? Jó lenne értekezni a Chelsea-ről – gondolom az avatar már jelezte, hogy feléjük húz a szívem. Ennek ellenére próbálok mindig objektív és csak korrekt maradni a többi csapattal, valamint az egész ligával szemben, még akkor is, ha kampány van. Tervben van továbbá, hogy a mocskos anyagiakkal is foglalkozunk majd, és megnézzük, mit jelent a branding és marketing a világ egyik legnagyobb sportüzleti vállalkozásánál.

És hogy hogyan állítanám össze a saját Premier League-álomcsapatomat 4+1-ben? A kapuban valószínűleg David Seaman állna, főleg – de nem kizárólag – emiatt. A védelemben egyértelműen John Terry kapna szerepet, aki még 34 évesen is tanár a legmagasabb szinten. A középpályán Paul Scholes irányítana és védekezne egyben: 20 éve tapasztalatát ezen a szinten nem lehet kihagyni. Előtte Eden Hazard bolondítaná az ellenfelet, és igyekezne a lehető legjobban kiszolgálni Alan Shearer-t, minden idők legnagyobb PL-gólszerzőjét.

Örülök, hogy itt vagytok, örülök, hogy itt lehetek. Olvasásra/kommentelésre fel!

Lineker

Ki ezen a néven fut, rossz ember nem lehet. Így meg, hogy Adam- és Hangeland-mezeket gyűjt otthon, egyenesen imádnivaló. Ahogy az álomcsapata is.

Őszintén szólva, nem tudom mennyire van értelme a bemutatkozásoknak. Talán ha valaki készít 4-5 jól sikerült cikket, még akkor sem lesz érdekes, hogy ki ő,  és mit akar. Aztán az is lehet, hogy tévedek, és évekkel később, mikor már milliós olvasottsága lesz a blognak, akkor ezek a sorok az arany értékével és egy űrutazás érdekességével fognak vetekedni.

Magamról csak annyit, hogy kettő focimezem van. Az egyik egy stoke-os Adam, a másik egy fulhames, Hangeland nevével fémjelelzve.

Az én kezdő ötösöm:
Southall: piszok jó kapus volt és ugyanakkor nagyon kövér is.
Tony Adams: mert ő a Pl valaha volt legjobb védőjátékosa.
Paul Ince: mert mindig kell egy néger a csapatba.
Matt Le Tissier: mert nem tudott kis gólt lőni.
Robbie Fowler: mert sajnálom, hogy mennyien nem tudják, hogy mekkora zseni is volt ő.

Mark29

Mielőtt azt hinnétek, hogy csak áporodott szagú divatdrukkereket alkalmazunk, itt van a rabruha-fétisben szenvedő Márk, aki amúgy teljesen átlagos, csak sajnálatos betegsége miatt nem tud szabadulni korunk egyik leglelombozóbb hobbijától, a Newcastle-drukkerségtől. Szegény.

Mark29 vagyok, egy teljesen átlagos, harmincas figura. Dolgozó ember, férj és apa. Valamint egy száz százalékig amatőr blogger. Hogy miért vagyok itt? Mert a kedvenc sportom a foci, és azon belül is az angol foci. A kedvenc csapatom pedig a Newcastle United. A futball iránti fanatizmusom története hét pontban foglalható össze, hét meghatározó állomáshoz köthető.

1. 1994-ben az (egyébként angol-mentes) USA VB-n tört be az életembe a foci, és azóta is masszívan jelen van.

2. A második mérföldkő az 1996-os angliai EB volt, ahol az addigi kedvenc, német válogatott mellé új favoritom lett, az angolok. Az a Gascoigne – Shearer duó, az a 4:1-es holland-verés. Az a szenvedély, az a hangulat, ami áradt a hazaiak meccseiből. Az az elődöntő a németek ellen a Wembley-ben, aminek a döntőnek kellett volna lenni.

3. A harmadik fontos állomás 1996 októbere, és egy Fradi – Newcastle UEFA kupa meccs volt. Akkor már szinte bármilyen meccset megnéztem, és az összes nagyobb bajnokságból volt olyan klub, amelyik szimpatikus volt, kivéve Angliát. Az ottani klasszikus „nagycsapatok” (akkor a Manchester United, Arsenal és a Liverpool) egyike sem vonzott. Viszont láttam ezt, az EB-n megismert Shearer vezette Newcastle-t, és onnantól kezdve mindent fekete-fehérben látok.

4. Hatalmas lökést adott ezután a 2004-es Góóól című film, ami minden idők sportfilmjei között biztos dobogós nálam.

5. 2007-ben (körülbelül akkor, amikor Mike Ashley megvette a Newcastle-t) tört be az életembe napi szinten az internet, és innentől kezdve voltam masszív kommentelője a hazai Newcastle szurkolói oldalaknak.

6. 2009-decemberében voltam személyesen a St. James’ Parkban, ahol közel 50 ezer Geordie-val néztünk egy Championship meccset.

7. 2012 tavaszán hívtak meg a Népsport égisze alatt működő Newcastle Blog szerkesztői csapatába, ahol azóta is tevékenykedem.

Hogy miért az angol foci? Nem a legjobb, talán nem is a leglátványosabb. Viszont a légkör, a szenvedély, az egész Premier League „brand” minden visz. A tv-közvetítések vágásától kezdve a zenén át, a stadionokig. A szurkolók, a klubok címerei, a mezek, mind-mind annak a hangulatnak a részei, ami miatt a következő szezonban is inkább nézek majd egy Watford – Bournemouth meccset, mint az El Classico-t, vagy a Derby D’Italia-t.

Hogy miről fogok írni? Amiről eddig is. A Newcastle-ről. Mert lehet gyenge a csapat, alkalmatlan az edző, gonosz Dagobert Bácsi a tulajdonos, attól még ki kell tartani.

Hogy mit tudok ezzel nyújtani? Ha mást nem is, de alapot egy jó vitára, kvázi „támadási felületet”.

Az én PL álomcsapatom ezek után nem lesz meglepő. Kinézhetne persze úgy is, hogy Schmeichel, Terry, Lampard, Gerrard, Rooney, de nem…

Az én álomcsapatom egy jelenlegi, és négy volt Newcastle játékosból áll. A kapuban az a Shay Given, aki nálam még ma is a valaha volt legjobb Newcastle-hálóőr. Tim Krul jó úton halad, hogy átvegye a helyét, csak az a szezononkénti 3-4, pontokba kerülő baki nem kellene. A védelemben az a Steven Taylor, aki Newcastle-ben született, 20 éve, az ifiben kezdte a karrierjét, és a Keegan-féle nagy csapatnak még labdaszedőként segített. Minden szezonban legalább 3 hónapot sérült már évek óta. Valószínűleg emiatt nem volt soha válogatott, noha a korosztályos csapatokban még rendszeresen játszott. Középen Joey Barton. Őt nem kell bemutatni. Ha a csapatodban játszik, akkor imádod, ha nem, akkor meg a leggusztustalanabb játékosok egyike. Egy igazi pszichopata, számtalan konfliktus, balhé (és poszt) generálója. Végül pedig az „Ördög jobb és bal lába”, azaz a támadók. Laurent Robert, a balos, aki a modern technika segítségével „kölcsönadta” a góljait a Góóól című film főszereplőjének, és Alan Shearer, aki meg Alan Shearer, és kész. A kispadon természetesen Sir Bobby Robson ülne, az úriember, akit kivétel mindenki szeretett.

Bemutatkozásom zárásaként szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy részt vehetek ennek a blognak a szerkesztésében. Remélem, hogy írhatok majd nektek a Newcastle által szerzett nagy skalpokról, és az EL-helyekért folytatott küzdelmekről. Viszont ha úgy alakul, akkor szívesen boncolgatom a kiesés elleni harc aktuális helyzetét is, valamint bizonyos időközönként szeretnék egy kis Championship-et is belecsempészni a blogba.

Remélhetőleg ezzel a jó kis csapattal, az induló bloggal még jobbá tudjuk tenni a PL szerelmeseinek következő szezonját.

mc_deere

Béna volt a pályán és a cselgépeket sem szerette, naná, hogy az angol válogatottba szerelmesedett bele. Nyolc évesen elhitte Knézy Jenőnek, hogy "erre csak a Manchester képes", azóta természetesen ő is 'not arrogant, just better'. Szeret dumálni, és persze írni, mi másért kínozna benneteket egy Dosztojevszkij-terjedelmű bemutatkozó poszttal.

Sosem tudtam focizni. De tényleg, nem vicc, én voltam az a bizonyos srác abból az idióta sztoriból, tudjátok, akinek labdát kellett vinnie a grundra, hogy bevegyék valamelyik csapatba. Nem tudtam lőni, nem tudtam cselezni, az összes hosszú indítás méterekre pattant tőlem. Volt annyi eszem, hogy villámgyorsan felfogjam, nekem ebben a sportban nem osztanak majd lapot, de ettől függetlenül is imádtam loholni a labda után. És ezt tessék szó szerint venni: amit nem tudtam megcsinálni labdával, annak a kétszeresét tettem hozzá anélkül – rohantam, ütköztem, embert fogtam és szereltem, sőt, ha rám bízzák, hogy edzés után egyesével mossam el az összes kulacsot, akkor valószínűleg azt is elvállaltam volna.

Hogy ezért, vagy másért, nem tudom, de tény, sosem éreztem magamhoz igazán közel a cselgépeket. Valószínűleg a végtelenségig irigy voltam mindenkire, aki ihletett zsenialitással kígyózta magát végig a védelmeken, de ez csak tipp, biztosra azért nem mondanám. Persze ezzel együtt is csodáltam az összeset, és ahogy minden haverom, én is szájtátva bámultam a cseleket, meg az oxival kiosztott kötényeket. Volt, akiket kedveltem – a kopaszodó Zidane például közéjük tartozott, emlékszem, meg is fejtettük a suliban, hogy biztosan a sok fejeléstől kopott ki a haja a feje tetején -, de bele egyikbe se szerettem, az fix. Ahhoz túl jók voltak, túl ösztönösek, túl zseniálisak. Nekem valaki olyan kellett, aki akár én is lehetnék.

Isteni szerencse, hogy a ’98-as vb-n belefutottam az angol válogatottba. Azonnal éreztem, hogy ők az én embereim, a látszólag ész nélkül rakkoló tucatemberek – jó, ez azért nem igaz, abban a válogatottban ott volt Owen, Beckham, sőt, még a zseniális Scholes is -, akik a gatyát lemelózzák magukról meccs közben. A döntő pont akkor jött el, amikor heroikus küzdelemben, egy végtelenségnek tűnő időt emberhátrányban játszva, büntetők után estek ki a szinte az egész meccset ostoba és alattomos rugdosódással töltő argentinok ellen. A gyermeki szív megszakadt, a száj sírásra görbült, a kocka pedig el volt vetve.

Az egy évvel későbbi BL-döntőt már tűkön ülve vártam, és bár kellett egy jó adag hiszti ahhoz, hogy végig is nézhessem – az ám, másnap iskola volt, én meg még nem töltöttem be a nyolcat -, de utólag azt kell mondanom, megérte. Az általam akkor még csak felületesen ismert Manchester Unitednek köze nem volt a döntőhöz, és bár mondták, hogy jó pár alapember hiányzik a csapatból, nem nagyon hittem a szakértőknek. Úgy a hetvenedik perc körül járhattunk, amikor először három másodpercnél hosszabb időre ragadt le a szemem, amit apám persze azonnal kiszúrt.

"Menj aludni nyugodtan, ezek akkor sem lőnek gólt, ha holnap este fújják le a meccset."

Úgy éreztem magam, mint akit a legmélyebb önérzetében bántottak meg. El sem tudtam képzelni, hogy a leszegett fejjel küzdésnek nem lesz eredménye, hogy becsületesen küzdő is elbukhat, mert az élet már csak ilyen. Amikor az utolsó előtti pillanatban megjött az egyenlítő gól, úgy éreztem, ez így igazságos, így fair – fenéket, a Bayern konkrétan lefocizta Fergusonékat a döntőben -, aztán amikor beesett a mindent eldöntő második is, már úgy ugráltam, mint aki speedet vacsorázott. Majd egyszer csak, mint a mennydörgés, belém hasított Knézy Jenő mondata:

erre csak a Manchester képes!

A kockát még messzebbre vetették. Ha egyedül ők azok, akik erre képesek, akkor nekem ők kellenek, kész, vitának helye nincs.

Pár évvel később aztán a teljes Premier League megérkezett a lakásunkba, én pedig függővé váltam. Minden meccset megnéztem, amit csak lehetett, szombat délután fél kettőtől este nyolcig a fotelban dekkoltam, és az angol foci minden leheletét magamba szívtam. Imádtam, hogy méterekről vetődnek oda a középpályások a lövés elé, imádtam, hogy a nézők megtapsolják a lelátóra bombázó védőt, imádtam, hogy mindenki rohan, mint a mérgezett egér. Megvesztem a hangulatos pályákért, a folyamatos teltházért, a futball minden porcikáját átható történelmi kulisszákért. Beszippantott az egész, na, nincs rá jobb szó.

Az angol foci persze sokat változott azóta – hogy mást ne is említsek, ma már nem olyan magától értetődő a rohanás, mint mondjuk tíz éve -, és a Premier League sem feltétlenül az előnyére alakult át, de a szerelem már csak ilyen, nehezen múlik. Pláne, ha az ember gondtalan diákévei kötődnek hozzá.

És bár focizni azóta sem tanultam meg, azért ha lehetőség lenne rá, nem haboznék beállni a történelem legjobb PL-játékosaiból összeállított kispályás csapatba. Tudjátok, abba, amelyikben Van der Sar a kapus, és amelyikben a valaha volt – na, jó, ez nem biztos, mert Bobby Moore-t például nem láttam játszani – legelegánsabb angol védő, Rio Ferdinand söpröget. Előttük az utánozhatatlan, és a válogatottban amúgy méltatlanul elpazarolt Paul Scholes osztogatja a zsugákat, a középpályás, akinek a kisujjába is több zsenialitás szorult, mint a Gerrard-Lampard duó teljes testfelületébe. Lamparddal ettől függetlenül persze szívesen játszanék együtt, már csak azért is, mert nála hatékonyabb támadó középpályást sosem láttam angol pályán játszani.

És, hogy ki lenne a csatár? Gondolkoztam Sheareren – naná, gyerekfejjel imádtam a gólörömét és a tizenegyeseit -, felmerült bennem Rooney és Drogba, de az az igazság, hogy egyikük sem ért fel az isteni Thierry Henry-hoz. A francia fénykorában a PL domináns fegyvere volt, ezer és egy olyan Arsenal-meccset láttam, ami konkrétan azon dőlt el, hogy Titi kapott egy darab használható indítást, elfektetette a védőjét, majd magától értetődő természetességgel gyalogolt be a kapuba. Van Nistelrooy például - akit amúgy igencsak prózai okokból mindig is imádtam -, csak egy derék kisiparosnak látszott mellette, de a nagy meccseken sokszor betliző Van Persie-t sem igen mérném össze vele.

Ki tudja, ez a csapat talán még egy magamfajtával a soraiban is tudna szórakoztató lenni.

newsee

Álljon itt örök tanulságul, hogy aki az Újpestnek szurkol, az a Liverpoolnak is fog, és minden évben majd jövőre ünnepel bajnoki címet. Esetleg - amolyan súlyosbító körülményként - még a kapusok is elrabolják a szívét, de ez már tényleg sc-fi. Vagy nem?

Alapvetően magyar focin nevelkedtem. Poszán, Tamásin, Erős Karcsin. Meg Kovács Zolin. Az Újpesten. Az egész sztori valamikor 2001 táján kezdődött, amikor 7-8 évesen, legózás közben fél szemmel elkaptam Posza kivédett tizenegyesét a tévében. Elképesztő dolognak tartottam, hogy valaki olyan közelről kivédte…! Mondhatjátok, a gyermeki naivitás. De egy biztos, beleszerettem a kapus posztba. Azóta is védek, bár csak kispályán. És szurkolok. A liláknak. Mert aminek a kapusa megfogja a tizenegyest, annak biztos érdemes drukkolni…

2002-ben aztán kinyílt a világ, a vébére már nagy vonalakban emlékszem. A franciák zakóznak, Dél-Korea _menetel_, az olaszok hőbörögnek, Ronaldo meg kitömi Kahnt. A legmélyebb benyomást mégsem a brazilok, hanem (kik mások?) a kapusok tették rám. Buffon eleganciája már akkor lenyűgözött, azóta is ő a No.1. Pedig nem szeretem sem a Juvét, sem az olasz focit. Rüstüt is bírtam, tetszett a szeme alatti monokli festék, meg ahogy ordibál a védőkkel. Tekintélyt parancsolónak tartottam. Ahogy Dudeket is. Pedig férfiasan bevallom, egyetlen meccsére sem emlékszem a tornáról. Az öcsémmel buzgón gyűjtött és féltve őrzött Panini albumból viszont félelmetesen sandított vissza ránk. Ekkor még nem is gondoltam volna, hogy két év múlva egy apró matrica emléke is közrejátszik majd abban, hogy örökre megváltozzon az életem…

A 2004-es EB-n aztán már nem csak a kapusokat figyeltem. Pedig lehetett csemegézni, az angolok utolsó büntetőjét kesztyű nélkül kiszedő Ricardo, vagy a csoportkörben egy labdát a gólvonal előtt fejjel megállító Jörg Stiel pár esztendővel korábban még könnyen nagy kedvencemmé válhatott volna, én mégis két másik hőst szúrtam ki magamnak a tömegből. Egyikőjüket Milan Barosnak hívták. A másikat pedig Steven Gerrardnak. Kinyomoztam, mindketten az angol FC Liverpoolban játszanak, a csapat névsorában ráadásul egy régi ismerőst is kiszúrtam magamnak Jerzy Dudek személyében. Korábban nem láttam játszani a Liverpoolt, de megkockáztatom, még angol bajnokival sem találkoztam. A nagy trió viszont azt mondatta velem, mától én bizony Liverpool szurkoló leszek!

Hál’istennek, jól döntöttem! Hamar rájöttem, a Liverpool nem csak Gerrardból, Barosból és a lengyelből áll, de nem kellett csalódnom. Beszippantott a klub, a meccsek atmoszférája, a játékosok lelkesedése, az állandó küzdeni akarás. Tetszettek a szurkolók is. Bejött, hogy Angliában a kultúra része a meccsre járás, és hogy vasárnap délben a családok nem a szépen megterített asztal mellett találkoznak egymással, hanem kint a stadionban, ahol kiszurkolják a kedvencek győzelmét. Először furcsa volt, de ma már én is elképzelhetetlennek tartom karácsonyi forduló nélkül letudni az ünnepeket. Jól esik a nagy adag töltött káposzta után elterülni a fotelben, és végigizgulni a BoxingDay-t. Elképesztő fanatizmusról árulkodik, hogy Angliában ilyenkor is tömve vannak a lelátók. Nem lehet nem szeretni. Beláttam, Bill Shankly nem a levegőbe beszélt: a ködös Albionban a futball tényleg több, mint élet vagy halál kérdése. Ennek pedig azóta is minden percét élvezem!

Talán leszűrhettétek, a világsztárokért sosem rajongtam. Ez alól kivételt csak Ronaldinho képez, de ő született zseni, utánozhatatlan. Sokkal többre értékeltem azokat a játékosokat, akik a szívüket-lelküket kitették a pályára, küzdöttek, hajtottak, meghaltak a klubért és a társakért. Így talán az sem lesz meglepő, ha a kispályás PL-csapatomba nem a legnagyobb sztárokat hívom meg. Persze, felrajzolhatnám én is a Cech-Ferdinand-Lampard-Bergkamp-Henry ötöst, de az valahogy nem lenne az enyém. Épp ezért a kapuba Dudeknek postázom a meghívót, az egyszemélyes védekezést pedig a méltatlanul elherdált és faképnél hagyott Aggerre bíznám. A középpályáról a kapitány, Gerrard, és a világ legcsúnyább focistája, legnagyobb kedvencem, Kuyt tömködné labdával a csapat kreatív emberét, Suarezt, akinek ekkora területen is csak két kötő után lenne szabad gólt lőni.

Sanszos, hogy tízből nyolcszor bármely szerzőtársam álomötöse legyűrné az enyémet. Mondhatni, már hozzászoktam a zakókhoz – és a vele járó zrikákhoz is. Nem éltem még bajnoki címet. De tudom, a sikerek jönnek és mennek. Ahogy a játékosok is. Viszont a klub és a szurkoló…na az bizony örökké megmarad.  

psychocska

Teletexttel kezdte, internettel folytatta, ma meg már szinte mindent tud, ami az angol focival kapcsolatos. Pedig úgy lett a Premier League országos szerelmese, hogy egy percet sem látott a meccsekből.

Nálam a szerelem először a Uniteddel indult, ami természetes, hisz akkoriban angol futballt csak a Bajnokok Ligájában láthatott hazánkfia.
Ez nyilván abból fakadt, hogy az angol bajnokságot itthoni csatorna egyáltalán nem közvetítette, és az internethez is kb. annyi közöm volt, mint:

• Liverpoolnak a PL-serleghez
• Abramovicsnak a becsületes meggazdagodáshoz
• Citynek a tradíciókhoz
• Wengernek a tépőzáras kabáthoz
   

  Tehát nagyjából semmi. Így kénytelen voltam az egyetlen elérhető módon naprakész maradni a szigetországi futball ügyében: teletexten követtem az eredményeket minden hétvégén. Gyakorlatilag úgy lettem a PL lelkes követője, hogy egyetlen percet sem láttam a bajnokságból.

Az igazi kánaán akkor jött el, amikor a Sport1 annak idején úgy döntött, hogy ideje minőségi futballt is a képernyőre tűznie, és megszerezte a közvetítési jogokat.  Innentől biztossá vált számomra, hogy látatlanban is jobban választottam, mint a 'Pool, amikor megvette az ígéretes Downingot.

A többiek nagyjából leírták, miért is lesz rabja minden jóérzésű futballszurkoló ennek a csodálatos versenysorozatnak, úgyhogy én csak ennyit mutatnék, kvázi illusztrációként.

És, hogy mit várhattok tőlem ezen a blogon? Ez nagyjából annyira képlékeny, mint bármelyik meccs a Britanniában. Lehet bármi, jöhet bármi, azaz, ha lesz kedvem írok, ha nem lesz kedvem, nem írok. Ezen vezérfonal mentén kívánok tevékenykedni, muszáj-írásból már pont elég volt a neten eddig is.

Kispályás PL-csapatomat próbáltam úgy összeválogatni, hogy legyen benne minden, amiről ez a liga szól.

A kapuban Schmeichel képviseli a nem teljesen normális elmeállapot és zsenialitás kikezdhetetlen ötvözetét.
Előtte a védelemben a PL valószínűleg legjobb belsővédő-párosa Rio-Vidics személyében. Elegancia és keményég .
A védelem és az egyszemélyes csatársor összekötéséért a PL minden bizonnyal legjobb belső középpályása, a maestro, a.k.a. pecer lenne a felelős.
Egy ilyen csapat elejére pedig egy vérbeli PL csatár dukál, aki korának egyik legmeghatározóbb játékosa, kíméletlen befejező és az egyetlen nem United játékos a csapatomban, Alan Shearer.

Ők valószínűleg képesek lennének egy hideg, esős estén, a Britanniában is megcsinálni a dolgokat.

rocknrolla

A csapat első Arsenal-szurkoló tagja, aki a tömeggel ellentétben Cristiano Ronaldo érkezésekor ábrándult ki végleg a Real Madridból és szerelmesedett bele örökre az Ágyúsok CIA-ügynökeibe.

Egy elfogult Arsenal szurkoló, aki réges rég a Real Madriddal kezdett szimpatizálni, de később a galaktikusok iránti érdeklődése lankadt, majd Cristiano Ronaldo érkezése, valamint Raúl elküldése volt az utolsó csepp a pohárban, onnantól pedig csak az ágyúsok.

Az Arsenal-al alapiskolába menet, a kocsi hátsó ülésén sikerült megismerkednem. 2002. május valahányadika: akkoriban még nem voltak annyira szarok a reggelek, szüleim minden nap hordtak a suliba, és minden nap ugyanazt az újságot vették meg, én azonban pont azon a napon vettem a kezembe és lapoztam bele. Az óriási oldschool fekete fehér napilap sportrovatában vettem észre, ahogy Sylvain Wiltord örül a góljának egy Manchester United elleni rangadón. Mint később kiderült, azzal a góllal lett bajnok az Arsenal, én pedig az ő szurkolójuk. Persze ekkor még a Madridot is figyeltem, sőt, pár nappal később jött az ő BL győzelmük, és az a Zidane kapáslövés… Ezután nem is volt kérdés, hogy a nyári világbajnokságon a franciáknak szurkolok majd, de ugye mindenki emlékszik, mi történt. Végül a brazilok győztek, és fura módon nekem nem Ronaldo, Ronaldinho vagy Rivaldo volt a kedvencem, hanem – természetesen Roberto Carlos mellett –  Gilberto Silva, aki ráadásul még azon a nyáron az Arsenalhoz érkezett.

Két évvel később fogadtam örök hűséget, amikor a csapat veretlenül nyert bajnokságot, még két évvel később viszont életem talán legkeservesebb bőgését vittem véghez a 2006-os BL döntő után. Ettől azonban csak még erősebb lett a kapcsolat köztem és a csapat közt. Noha enyhén szólva is egy moslék időszak következett, ennek ellenére a Real Madrid iránti vonzalom is végleg elillant. Én meg csak várok tovább. De végül is ez benne a szép, hogy már megszoktam, és kimondottan szeretek várni. Szoktam mondani, hogy az Arsenal drukker olyan, mint a magyar ember. Mindkettő vár a csodára, de igazából mindig elég szar a helyzet, mégis akad néha valami, amitől boldog. Apró örömök.

A kispályás álomcsapatom pedig a következő:

Peter Schmeichel, egyrészt mert a kiskapuba lehetetlen lenne gólt lőni neki, és egyszerűen egy félelmetes monstrum a fazon. A kapitány Tony Adams, a PL történetének – még részegen is – egyik legjobb védője, előtte a „The Invisible Wall” azaz Gilberto Silva, a két támadó pedig aligha lehet meglepetés egy ágyús klaviatúrájából. Naná, hogy Dennis Bergkamp és Thierry Henry, akiket én csak CIA ügynököknek hívok. Hogy miért? Mert az első két jelző, ami eszembe jut róluk az eleganCIA és az intelligenCIA.

stanleykubrick

A 94-es vébén fertőződött meg a futballitis-szel, szurkolt a Fradinak, és a Nyíregyházának, majd az 1999-es döntő és Beckham hatására azóta is a Unitednek. Egy Vörös Ördög, akinél Sol Campbell is a kispályás PL-csapatot erősíti.

Első emlékem a futballról az 1994-es VB döntő rögzített változata. Keveset fogok fel belőle, érthetően, de 1995 őszén már felfokozva várom a Fradi csapatát az Anderlecht, majd az Ajax vagy a Real Madrid ellen is. Gyűjtöm a Fradi tojást, nem is a kérdés, a videókazetta ismételten szépen pörög. 1996-ban aztán végleg eldől minden, elkezdek angol nyelvet tanulni az iskolában, Anglia hazai pályán rendezi meg az Európa Bajnokságot. Sírdogálok Türkyilmaz kései tizenegyes gólja után a nyitómeccsen, aztán persze a mai napig meg akarom szerezni az elátkozott szürke angol mezt, ami ellen a csapat veszít az elődöntőben, persze, büntetőkkel. 1998-ban már menthetetlenül óriási rajongó vagyok, megint a tetves tizenegyesek. Nyíregyháziként ott ülök a csapat összes NB1-es találkozóján, 10-15 ezer ember között, a rozoga padokon, majd jön az 1999-es BL döntő és persze Beckham, az ikon. Bújom a Nemzeti Sportot, a teletext oldalain frissítgetem az eredményt anyámék szobájában este 22-kor, munkahelyiekre lógok be szörfölni a netre a legújabb információkért, alig várom az informatikai órát az általános iskolában. A fertőzés neve egyértelmű: futball, azon belül is az angol futball.

Soha nem felejtem el, ahogyan a 2002-03-as szezont már televízión keresztül követem és a United megmutatja az ágyúsoknak, hogy nem eszik olyan forrón a kását és visszamarkolja Beckham, Butt és Keane utolsó bajnoki címét. Jönnek az új idők, Anglia még mindig büntetőkkel esik ki, Manchesterben új csapat épül, United sálban megyek vizsgázni a BL döntő másnapján, a futball ténylegesen az élet mindennapi részévé válik menthetetlenül. 2012-ben Kijevbe is ellátogatunk pár napra, hogy élőben tekintsük meg kedvenc háromoroszlánosainkat, még most is libabőrös leszek a gondolattól.

Amikor focizom, akkor kapus vagyok nagyon gyakran vagy védekezem, óriási tisztelettel tekintek ezekre az elszánt, dilinyós, könnyen hibáztatható lényekre.

Álomcsapatom Edwin van der Sar megingathatatlan tagságával kezdődik, 10 év a Premier League kötelékében, csodás évek a United kapujában. Sol Campbell egy nagy legenda, na persze ezen Londonban páran biztosan elvitatkoznak, de 17 év a Premier League küzdelmeiben. Felejthetetlen harc az angol válogatottért a különböző tornákon.

A középpályát csak Paul Scholes és Ryan Giggs alkothatja, nem hiszem, hogy különösen kellene indokolni a dolgot. A csatársorban pedig ugyancsak ez a helyzet, Alan Shearer gólmasináját leállítani lehetetlen volt és ez különösen azért becsülendő, mert alapvetően nem top csapatokban töltötte az életét. Remek, hogy egy bajnoki címet azért be tudott gyűjteni, igaz éppen a United kárára.

Svit-kona

Csapatunk női tagja, aki Fernando Torres-t követve kötött ki a Chelsea-nél, és megosztja veled, milyen a másik nem szemével a Premier League világa.

Végtelenül romantikus nő vagyok-e? Igen. Örülnék-e ha az Eiffel-torony tetején kérnék meg a kezem? Határozottan nem. Számomra a tökéletes helyszín, egy ürességtől kongó, reflektorokkal megvilágított futball stadion lenne, ahol életem szerelme a kezdőkörben térdelne le elém és kérné meg a kezem. Hm… szép álom, de mielőtt még bilibe lógna a kezem, visszatérek a valóságba, s mesélek egy kicsit a focihoz fűződő viszonyomról.

Már egészen kislány korom óta nézek focimeccseket: ebben nagy szerepe van az édesapámnak, aki – tudtán kívül - elindította nálam ezt az őrületet (amúgy számomra, azóta is ez a tökéletes apa-lánya program). Mivel ő sohasem szurkolt egyetlen csapatnak sem, így tulajdonképpen bármilyen meccset megnéztünk, amit éppen közvetített a tv, vagy ami a tippmix szelvényen szerepelt (naná hogy ebből volt a több). A lényeg, hogy így a legtöbb bajnokságba betekintést nyerhettem és a végén már én dönthettem melyik érdekel a legjobban. Az én szívem pedig – gondolom ezt már nem lesz nehéz kitalálni – a PL felé húzott. Magával ragadott a bajnokság hangulata, és leginkább az az irdatlan tempó, amit a játékosok produkáltak a pályán és ami a mai napig a leginkább le tud nyűgözni.

Az elején még nem drukkoltam egyetlen csapatnak sem, de aztán megérkezett Fernando Torres a Liverpoolhoz és én persze azonnal rajongani kezdtem érte. A rocksztárok engem valahogy elkerültek. Minden olyan mérkőzést látni akartam ahol játszott, sőt számtalan újságot meg is vásároltam, ha szerepelt benne (utóbbira személyesen rá se kérdezzetek, úgyis letagadom). Aztán jött a hír hogy elhagyja Liverpoolt és eligazol a Chelsea együtteséhez. Kedveltem a vörösöket, de Torrest annál inkább, így gondolkodás nélkül követtem őt Londonba. Nagy bánatomra ott már nem ment neki úgy a játék, sokat volt sérült, vagy ha játszott is, már nem azt láttam, mint amit Liverpoolban megszoktam tőle. De az élet néha furcsa dolgokat tud produkálni, mert én közben nagyon megszerettem a kékeket és immáron elmondhatom, hogy találtam egy olyan csapatot, akinek – még a Kölyök nélkül is – szurkolhatok.

És, hogy mire számíthattok tőlem? Nem vagyok szakértője a sportnak, szimplán csak egy kanapészurkoló vagyok a sok közül, de az írásaimon keresztül igyekszem megmutatni, hogyan is látja egy nő a Premier League világát.

Végül, de nem utolsó sorban pedig ismerjétek meg az én álomcsapatomat. Túl nagy meglepetéssel nem hiszem, hogy szolgálni tudok, de azért nézzük, kik a választottaim: Petr Cech, Martin Skrtel, David Luiz, Steven Gerrard és Fernando Torres. Miért ők? Mert kedvelem őket. Kész, pont.

Egy szó mint száz, örülök hogy itt lehetek. ;)