Nem kell félni, meg fogja kapni a magáét a csodálatosan kiszámíthatatlanul alakuló ünnepi meccscunami is, de előbb bizonyítványt osztunk. Igaz, csak féléveset, ami nem számít bele a továbbtanulásba, de jó közelit mutat arról, kinek merre tart a szezonja, mielőtt az igazán fontos kérdések eldöntésére kerülne a sor. Hajtás után jön az eltelt fél szezon szuperválogatottja, indoklással, cserékkel - belekötni ér, sőt, kötelező!

Jack Butland (angol, Stoke City)

A népi igazság úgy tartja, az angol kapusok pontosan annyira jók, mint az olasz elektronikai termékek és a német frizuradivat - azaz semennyire. Erre cáfolt rá idén az amúgy szemtelenül fiatal Jack Butland, aki honfitársainak bravúrhajlamát az arcpirító bakipárádék mellőzésével örökítette át önmagába. Szeme sem rebbent, úgy töltötte be a Stoke kapujában Begovic távozásával keletkezett űrt, és bár volt néhány gyengébben sikerült meccse (például a legutóbbi, az Everton ellenében), összességében semmilyen panasz nem lehet rá. Méreteihez képest elképesztő reflexei vannak, és természetesen akkor sincs becsokizva, ha ki kell csörtetnie egy beadásra. Nem mondjuk, nem kizárólag rajta múlt, hogy a Stoke-nál mindössze négy csapat kapott kevesebb gólt eddig idén a ligában, de a keze benne van, az tuti. Mondjuk úgy könyékig.

Cédric Soares (portugál, Southampton)

Az európai pokoltúrákkal párhuzamosan egyre inkább kínzó a felismerés, hogy az angol ligából elfogytak a klasszis szélsőbekkek. Sokkoló látni, hogy a céltalanul kapu elé baszkódott labdák őshazájában lasszóval kell fogni az olyan hátvédet, aki képes a vonal mellől pontosan középre kanyarítani, és akkor arról még nem is beszéltünk, milyen egyéb feladatai lennének egy modern fullbacknek. Ezeket ugyan Cédric sem látja el maradéktalanul, de egyrészt nem sír a lábán a labda, másrészt védekezésben is egészen tisztességes számokat hoz össze. Szereti felemelni a labdát, ráadásul rendre embert is talál vele, ez pedig nem csak azért hasznos, mert Angliában hagyományosan párásítja a szemeket a lelátón, de a Soton is kifejezetten jól járt azzal, hogy picit direktebb lett a játéka a kínos szezonkezdethez képes. Cédric ráadásul sokoldalú is, ha arról van szó, simán széttaposa a vonalat eggyel előrébb, középpályásként is.

Mike Chris Smalling (angol, Manchester United)

Az angol középhátvéd legújabb címerállata nagyjából az egyetlen játékos, aki pozitív szaldóval jött ki Louis van Gaal manchesteri regnálásából, igaz, nem csak ezért került be képzeletbeli szupercsapatunkba. Ember nem gondolta volna róla korábban, de Smalling kifejezetten okos játékosnak tűnik, jól passzol, faszán helyezkedik, sőt, időnként még a játék olvasásában is kiemelkedőt képes nyújtani. Mindezt ráadásul egy antilopokat pásztázó oroszlán kompromisszumkészségével ötvözi, és cseppet sem érdekli, hogy a labdát, vagy a babát rúgja ki izomból a lelátóra. A hosszú labdái kifejezetten jók és pontosak - főleg egy bekkhez képest -, a sebessége pedig európai szinten is elit. Ráadásul még mindig csak huszonhat éves, egy megbízható, klasszis társsal maga mellett végleg megszilárdíthatná helyét a legjobb középhátvédek társaságában.

Laurent Koscielny (francia, Arsenal)

A tökéletes Wenger-védő, aki annyira fasza volt évközben, hogy külön posztban kellett megénekelnünk zsenialitását. Érdemeiből az sem von le semmit, hogy fiatalkori képein kísérteties hasonlóságot mutat kis hazánk sportújságírásának korszakos egyéniségével, az éleslátásáról és visszafogott kommentárjairól elhíresült Bodnár Zalánnal. Szerencsére nem ez minden skillje,  nála szebben és elegánsabban például nemigen szerez labdát senki a PL-ben, és a rövid passzait is élmény nézni. Képes két-három lépéssel is előre gondolkodni, Cazorla kidőlése óta pedig tulajdonképpen a támadásindítások felelőssége is az ő vállan nyugszik az Arsenalban. Kifejezetten kellemes a szemnek, ahogyan és amit játszik, szabálytalanságokhoz például csak vásár- és ünnepnapokon folyamodik, igaz, a keménység hiánya időnként benne is éppoly feltűnő, mint az Arsenal teljes keretében. Október óta egyébként nála is a B oldal forog a kazettán, szóval most kell a csúcson lennie, mert már nem biztos, hogy sok az ideje.

Robbie Brady (ír, Norwich City)

Multifunkciós baloldali mindenes, aki valószínűleg soha nem növi majd ki a Hull-Norwich vonalat, de idén nagyon megy neki, ezt meg kell hagyni. Igazi ír bunkó, keveset kérdez, de akkor hatásosan, bár azt sem szabad elvitatni tőle, hogy bőven hozzá tud tenni a támadójátékhoz is. A beadásai életveszélyesek, a pontrúgásaiban szintén van kraft, és nagyjából ő az egyetlen fullback a ligában, aki védekező és támadó statokat tekintve is a legjobb öt között szerepel a posztján. Az erényeit elnézve nem csoda, hogy a United ejtette, a filoszofinál kevés dolog illene hozzá jobban, de bárhová kiválóan fog passzolni, ahol az a cél, hogy az angol hagyományokra legalább nyomokban emlékeztető focit játsszanak. Ráadásul még csak 23, előtte a jövő, szóval az is lehet, hogy az első mondatomban tévedtem egy nagyot.

N'Golo Kanté (francia, Leicester City)

Cafrang és pukedli nélkül, szinte észrevétlenül lett a szezon második legjobb játékosa ősszel. Már az érkezése is nagyon csendesre sikeredett, Inler beszákolása mellett senki nem figyelt fel a pehelysúlyú franciára a Leicesternél, aki tavaly még a sehol sem jegyzett Caenben riogatta az ellenfeleket. Ehhez képest idénre ő lett a Premier League Essienbe oltott Makeleléje, az ember, akin nem lehet átvinni a labdát, mert nehéz gyermekkorának minden terhelt emlékét bemutatja a feléje közelítő támadókon. Ez utóbbi nyilván aljas és öncélú túlzás, Kanté ugyanis kifejezetten sokat (mit sokat, rengeteget) szerel szabályosan is, miközben úgy rohangálja körbe a pályát hetvenszer, mint akinek négy tüdeje van a gyári felszereltséget képező kettő helyett. És akkor mindehhez még vegyük hozzá azt is, hogy a labdával sem ügyetlen, és az sem okoz neki különösebb gondot, ha becsúszó lábak erdejéből kell kihoznia a bogyót, hogy aztán egy tűpontos passzal indítsa a kontrát.

Ross Barkley (angol, Everton)

Vitathatatlanul a legnagyobb angol tehetség a féltekén, és ezt most már le is merjük írni, mert végre valahára megkezdte a tétel bizonyítását is. Méghozzá nem akármilyen tempóban, most tart 6+7 gól-gólpassznál a ligában, ami mindenhogy zseniális, de főleg úgy, ha abból indulunk ki, hogy egy évvel ezelőtt ugyanebben a műfajban mindössze négy pontot tett fel a kanadai táblára, egyenlő elosztásban. Sokan elfelejtik, hogy csak 22 éves, szóval bőven fog még fejlődni, főleg, ha most, hogy megvan a tökéletes helye a pályán, már nem is teszik máshová. Klasszikus tízesnek talán nem elég kreatív, de picit mélyebbről indulva gyönyörűen kijön az összes erénye. Elképesztő hatásfokkal lő távolról, zseniális passzokat oszt ki, de ha arról van szó, kérdés nélkül átrobog 2-3 védőn is, hogy aztán magát megrázva íratkozzon fel a jegyzőkönyvbe. Ha van mögötte egy klasszikus holding (Barry mindenkit csókoltat, lassan rekordig alibizi magát), és egy fáradhatatlan gyalogkakukk az oldalán (Cleverley idén eddig elfelejtett komolyabban lesérülni), akkor csodákra képes.

Rijjad Mahrez (algériai, Leicester City)

Roppant idegesítő volt megélni, ahogy mindenki Vardy-t szopta körbe a Leicester zseniálisba forduló szezonja láttan, és alig valaki vette észre, hogy a gépezet mögött valójában egy madárcsontú algériai mérnök képességei rejlenek. Mahrezben a legjobban azt szeretjük, hogy ragad a lábához a labda, amivel amúgy azt csinál, amit épp nem szégyell, a védőknek pedig már az is megtiszteltetés, hogy asszisztálhatnak a szebbnél szebb cseleihez. Egy az egyben bárkit képes levenni, ráadásul Zahával ellentétben neki némi játékintelligencia is jutott a tarisznyába, amellett, hogy a gólszerzéshez sem sarlatán, sőt. Parádésan lő és nagyszerűen osztja a zsugát, de igazán jó játékossá az teszi, hogy pontosan tudja, mikor melyiket kell csinálnia a kettő közül. Anno 400 ezer fontért jött át az angol kettőbe, most a bal lábán a hüvelykujj ér pontosan ennyit.

Mesut Özil (német, Arsenal)

Hiába mantrázták sokan, a stílusához tökéletesen passzoló La Ligában sem lett belőle új Zidane, ellenben most tolt egy olyan őszi szezont, hogy konkrétan még mindig az állunkat keressük. Tizenhat (16, ti-zen-hat) asszisztot osztott ki, nem elírás, komolyan, ez már ipari mennyiség, sőt, meggyőződésem, hogy van olyan ország a világon, ahol különadót vetnének ki rá. Szemmel láthatóan lubickol a szerepében, élvezi, hogy végre nem a szélre kidobva kell fuldokolnia, hanem diktálhatja a játék tempóját és irányát, vagyis azt és csak azt kell csinálnia, amihez a legjobban ért. Alexisszel az oldalán ráadásul gólokat sem vár tőle senki (azzal nyilván nem mondunk újat, hogy Gülüke nem egy mozsárágyú), amit viszont igen, azt most már a nagy meccseken is zsinórban hozza: asszisztot jegyzett a Leicester, az Everton, a Watford, a Spurs és a ManCity ellen is, és ugyanezt góllal spékelte meg a United kivégzésének alkalmával. Oké, a BL-szereplést szinte biztosan nem mutogatja büszkén az otthoni rokonoknak, de amit a bajnokságban csinál, az eddig konkrétan MVP. Magasan.

Odion Ighalo (nigériai, Watford)

Szar a szóvicc, de legalább túl leszünk rajta: igáslóként húzza a Watford szekerét, amit mi sem mutat meg szemléletesebben, mint hogy a csapat góljainak csaknem felét szerezte eddig ebben a szezonban. Nem az a klasszikus erőcsatár, aminek sokan képzelik, a fejpárbajokat például egyáltalán nem szereti - ezért lehet, hogy helyette inkább Deeney vívja meg őket -, de amihez egy csatárnak nagyon kell, ahhoz tökéletesen ért, és ha helyzetbe kerül, annak jó eséllyel gól lesz a vége. Ráadásul egy centerhez képest kifejezetten ügyes a labdával is, simán át tud menni két-három emberen, ha arról van szó, úgyhogy bőven nem a kipattanók és a lecsorgók bepofozásából él. Oké, most a gép is ad neki rendesen, de már a Championshipben is szórta a gólokat, az egy naptári éven átivelő formát pedig már nem szokás a szerencse számlájára írni.

Jamie Vardy (angol, Leicester City)

A dokkmunkás angol parasztgyerek archetípusa. Nem gondolkozik, tölt, tüzel, talál, ráadásul hátramenetben is rohanva közlekedik, amiért valósággal megőrül a lelátó népe. Nagyon fekszik neki a Leicester hatos sebességi fokozatban előadott kontrafocija, ráadásul a liga egyik legkreatívabb középpályása tömi labdával. És persze szerencséje is van, mert enélkül nem megy, ahogyan az önbizalma is megrendíthetetlen alapja a sikereinek. Picit Böde Dani-utórzésnek tűnik, ahogyan a srác nem volt hajlandó önmagát túlmisztifikálni, hanem megmaradt ugyanannak a rém egyszerű vidéki srácnak, aki a maga természetes módján ugyanazt és szinte ugyanúgy csinálja, amit még az ötödosztályban megtanult és megszokott. Tizenöt gólját nem kell különösebben magyarázni, az pedig, hogy a pályán nem viselkedik különösebben szimpatikusan, legyen azok baja, akik ellen játszik.

A cseresorba jó angol szokás szerint hét embert jelöltünk. Butland mögött De Gea (Man. United) ülné szögletesre a fenekét minden játékos legutálatosabb asztalosipari termékén, a védők közül pedig Alderweireld (Tottenham) és - jobb híján - a mindkét szélső hátvéd helyére megfelelő opciót jelentő Azpilicueta (Chelsea) került be a keretbe. A középpályán a sérüléséből visszatérő Dimitri Payet (West Ham), Kevin de Bruyne (Manchester City) és Christian Eriksen (Tottenham) jelentik a merítést, míg csatárba Romelu Lukakut (Everton) tudnánk beküldeni, ha nagyon égne a ház.

Kimaradt valaki? Nem értesz egyet? Fejtsd ki a kommentek között!