A válogatottba bekerülni. A hazát képviselni. Ez minden normálisan gondolkodó futballista álma. A legnagyobb megtiszteltetés, ami érhet egy játékost. A legjobb persze, ha mindez egy világversenyen is megadatik, de tulajdonképpen minden válogatott mérkőzés fontos esemény egy labdarúgó életében. Az elsőre pedig mindenki emlékszik. Főleg ha az az egyetlen volt. Hajtás után az egyszeres válogatottak válogatottja.
Március utolsó két hetében szünetel a klub futball, bajnokik helyett Európa szerte barátságos válogatott mérkőzéseket rendeznek. A nemzeti csapatok a nyári EB jegyében lépnek pályára, annak ellenére, hogy a kontinens viadal azért még arrébb van. Roy Hodgson és a Three Lions nem szórakozik, a világbajnok német válogatott lesz az ellenfél. A szövetségi kapitánynak van dolga bőven, mert amellett, hogy nyárra meg kell találnia a leginkább ütőképes összeállítást, formációt és taktikát, most lesz az utolsó alkalmak egyike, mikor még új embereket tesztelhet.
Az esetleges újoncok persze tisztában lesznek vele, hogy ennyire közel az EB kezdéséhez valószínűleg már csak a kiegészítő, vagy a vésztartalék szerepkör juthat nekik. Aztán ha eljön a nagy lehetőség, akkor élesben is megmutathatják, hogy mit tudnak. Berobbanhatnak, történelmet írhatnak. Előfordulhat viszont az is, hogy a bemutatkozás után soha többé nem számítanak rájuk. A következő összeállításban ez utóbbi esettel foglalkozunk. Olyan labdarugókról lesz szó, akik egyetlen egyszer húzhatták magukra a címeres mezt. Kinek jobban, kinek kevésbé jól sikerült az egyéjszakás kaland, ami közös, hogy elmaradt a folytatás.
1.Chris Sutton (Kamerun ellen, 1997. november 15.)
A Blackburn színeiben bajnokságot nyerő támadó 16 évig focizott a legmagasabb szinten, és profi pályafutását tekintve közel 200 gólt szerzett az angol és a skót első osztályban. Amikor az 1994/1995-ös szezonban Alan Shearerrel összesen 49 gólt termeltek (Sutton 15 találatot vállalt), joggal gondolták Angliában, hogy megvan a kezdő támadósor a következő évi, hazai pályán megrendezésre kerülő EB-re. Sutton viszont ezután sokat volt sérült, és amikor játszott, akkor sem volt formában. Az 1995/1996-os idényben tizenhárom bajnokin lépett pályára és nem tudott gólt szerezni. Nem meglepő, hogy nem került be a válogatott keretbe. Aztán Shearer és Mike Newell távozásával ismét alapember lett a Roversben, és a következő két bajnoki kiírásban már magára talált. Meg is jött a várva várt behívó. Egy 2:0-ra megnyert barátságos meccsen, Kamerun ellen, csereként állt be a 79. percben. Tizenegy perc a Wembley-ben. Ennyi jutott Chris barátunknak. Szerintetek többet érdemelt volna? Visszavonulása után egy éven át volt a Lincoln City managere, valamint fel-feltűnt a médiában is.
2. Lee Bowyer (Portugália ellen, 2002. szeptember 7.)
Lee Bowyer kapcsán nekem két dolog jut eszembe. Az egyik, amikor saját csapattársával, Kieron Dyerrel összeverekedett egy Newcastle – Aston Villa meccsen. A másik meg, hogy ő az, aki már játékosként is többre becsülte többnapos horgászatokat a fényűző partiknál, és a visszavonulása után is szemrebbenés nélkül el tudott távolodni a labdarúgástól. Végül is 1994 és 2012 között focizott ő eleget, a klubjaiban egészen pontosan 604 tétmérkőzésen szerepelt és 99 gólt szerzett. A válogatottban viszont vele is csak egy alkalommal számoltak. 2002 őszén, egy barátságos meccsen, Portugália ellen. Kezdőként lépett pályára, és a 62. percig ott is volt. A végeredmény 1:1 lett, de az akkor 25 éves, azaz elvileg ideális korban lévő Bowyer nem tudta bejátszani magát még annyira sem, hogy újabb meghívót kapjon. A következő évben elhagyta a Leedset is, és egyaránt három évet töltött a Newcastleben, a West Hamben és a Birmingham Cityben is. Utóbbiakkal Ligakupát nyert, majd ugyanabban az évben ki is esett a Premier Leagueből. Végül az Ipswich Town csapatától vonult vissza 2012-ben. Azóta főleg csak a család, meg a peca, habár tavaly ősszel a watfordi utánpótlásban is elkezdett dolgozni.
3. David Dunn (Portugália ellen, 2002. szeptember 7.)
Az az elrontott rabona… Bizony, David Dunn-ról általában ez jut az eszünkbe. Amikor túl okosan akarta, és egy örök poén lett belőle. Pedig az egykori középpályás szép karriert tudhat maga mögött. 1998 és 2014 között, azaz 16 éven át volt profi, 434 mérkőzéssel a lábában vonult vissza, melyekből több mint 350 alkalommal a Blackburn játékosaként lépett pályára. Pályafutása közepén volt egy négyszezonos kitérője a Birmingham City-ben, ahol egyrészt nem tudott igazán alapemberré válni, másrészt ekkor sikerült az Aston Villa elleni városi derbin a fent már említett, alább pedig meg is tekinthető mutatvány.
Az egyszeres válogatottsága azonban még korábbra datálódik. Ugyanazon a mérkőzésen szerepelt, ahol Bowyer. Ez valami nagy, VB utáni casting lehetett, mert a kezdő tizenegyből nyolc játékost is lecseréltek. Dunn például a második félidőt játszotta végig. Aztán soha többé nem lépett pályára a válogatottban. Két évvel ezelőtti visszavonulását követően az Oldham (nem túl sikeres) managere lett 20 mérkőzés erejéig, jelenleg pedig a Blackburn utánpótlásában dolgozik edzőként.
4. Chris Kirkland (Görögország ellen, 2006. augusztus 16.)
A Ligakupa, Community Shield, Bajnokok Ligája és Európai Szuperkupa győztes kapus, aki az összes felsorolt címét úgy szerezte, hogy nagyrészt a Liverpool kispadján üldögélt. Bizony, Jerzy Dudek mellett (vagy inkább mögött) 10 bajnoki meccs volt a legtöbb egy szezonban, amit Kirkland a pályán tölthetett. Igazán 2007 és 2010 között a Wigan, majd 2012 és 2014 között a Sheffield Wednesday színeiben számított első számú kapusnak. Mint az eddigi összes felsorolt játékos, ő is egy barátságos meccsen mutatkozhatott be az angol válogatottban, és ahogyan Bowyer és Dunn, ő is egy VB utáni találkozón. A görögök ellen 4:0-ra megnyert meccsen a félidőben állt be. Többször nem kapott lehetőséget, mert bár Angliában sok a gond a kapusokkal, rá valahogyan senki nem gondolt. A most 34 éves hálóőr tavaly nyáron igazolt a Preston North End csapatához, de még egyetlen meccsen sem lépett pályára.
5. Dean Ashton (Trinidad és Tobago ellen, 2008. június 1.)
A poszt szereplői közül az övé a legszomorúbb történet. Egy reményekkel teli csatár, aki mindössze 17 és 22 éves kora között hozta ki magából azt, amit tudott. Ekkor még a Crewe Alexandra játékosa volt, és 178 alkalommal lépett pályára. Ez a több mint 35 meccs/szezonos mutató már a Norwichban eltöltött két szezon alatt is csökkent, majd jött a West Ham United szerződés. Öt év alatt 56 tétmeccs, ráadásul egy szezonban volt 35, amiből ki lehet találni, hogy mennyire kevés alkalommal lépett pályára a többiben. Az ok pedig a sorozatos sérülések. Végül bántóan fiatalon, 26 éves korában kellett visszavonulnia, mert nem bírta tovább a bokája. A válogatottnál két évvel az első meghívóját követően, 2008 nyarán került sor az egyetlen pályára lépésére. Steve McClaren ugyan korábban is számított volna rá, de többször is az összetartásokon sérült meg súlyosan, így elmaradt a debütálás. Azon a nyáron viszont sikerült. Pályára léphetett egy totálisan tét nélküli barátságos meccsen. Az angol válogatott ugyanis nem jutott ki az EB-re, így aztán az új szövetségi kapitány, Fabio Capello nyugodtan próbálgathatta a játékosokat. A hét cserét hozó találkozón Ashton az első félidőben kapott lehetőséget. Érdekes, hogy ez volt Joe Hart, Phil Jagielka és Stephen Warnock számára is az első válogatottság, csak nekik ezután jött a többi is. A visszavonulása óta Dean Ashton szakkommentátorként dolgozik.
6. Kevin Davies (Montenegró ellen, 2010. október 12.)
Még egy Capello-újonc, és még egy játékos, akivel kapcsolatban a természetes reakció az, hogy „Tényleg??? Ő is volt válogatott???”. Pedig tényleg volt, ráadásul ő az első, és egyetlen ebben az összeállításban, akit tétmeccsen vetettek be. Davies sheffield-i srác, aki felnőttként soha nem játszott kedvenc csapatában a Sheffield United-ben. Összesen hét klubban szerepelt 22 éves profi karrierje során, de igazán a Bolton Wanderelsben lett legenda, ahol 10 év alatt több mint 400 alkalommal lépett pályára, és háromszor lett az év játékosa. 2010 előtt nem merült fel a neve a válogatottnál, és akkor is először a skót nemzeti tizenegy kapcsán. Végül egy Montenegró elleni EB selejtezőn debütált, egy csalódást keltő 0:0-s hazai meccsen. Amikor a 69. percben pályára lépett, 33 évesen és 200 naposan ő lett az angol válogatott történelmének második legidősebb újonca. Tavaly szeptemberben vonult vissza.
7. Jay Bothroyd (Francaország ellen, 2010. november 17.)
Wenger őt is majdnem leigazolta! Valójában nem, éppen ellenkezőleg. Baromira nem kellett neki. Bothroyd ugyanis az Arsenal akadémián nevelkedett, de 2000-ben, 18 éves korában a Coventry-hez szerződött. Pályafutása során, Anglián kívül megfordult Olaszországban és Thaiföldön is, jelenleg pedig Japánban profiskodik. Karrierje legjobb időszaka egyértelműen Waleshez köthető, a Cardiff játékosakén volt a legeredményesebb. Onnan került be Fabio Capello nemzeti csapatába is, ami már csak azért is szenzációnak számított, mert a klub színeinek első angol válogatottja lett ezzel, plusz éppen a Championshipben szerepeltek. A másodosztályból bekerülni a nemzeti csapatba pedig előtte csak David Nugent-nek sikerült, aki szintén egyszeres válogatott, de úgy alakult, hogy ebből az összeállításból most kimaradt. Bothroyd tehát megkapta a lehetőséget egy Franciaország elleni, 2:1-re elveszített barátságos mérkőzésen. A 72. percben állt be a szintén akkor debütáló Andy Carroll helyére. Capello kipróbálta, de a későbbiekben nem tartott rá igényt. Valószínűleg nem tévedett nagyot.
8. Jake Livermore (Olaszország ellen, 2012. augusztus 15.)
2012 nyarán az EB után nem sokkal csapott össze az olasz és az angol válogatott, méghozzá semleges pályán, Svájcban. Jack Butland, Tom Cleverley, Ryan Bertrand és John Ruddy mellett a Tottenham akkori középpályása Jake Livermore is először lépett pályára a nemzeti tizenegyben, viszont a többiekkel ellentétben utóbbi két játékos azóta nem kapott több lehetőséget. Ruddy azért nem az a kategória, akiről lemondhatunk, hiszen hiába került ki idén a Norwich kezdőjéből, jó kapusnak számít. Livermore viszont elég mélyen volt mostanában ahhoz, hogy kijelentsük: kisebb meglepetés lenne, ha még láthatnánk címeres mezben. A még csak 26 éves középpályás Spurs nevelés ugyan, de a sorozatos kölcsönjátékok után hiába kapta meg a lehetőséget 2011 és 2013 között, megint kölcsönadás, majd eladás lett a vége. A Hull City-ben alapemberré vált, viszont beütött a krach. 2015 áprilisában, a kiesés elleni harc hajrájában pozitív drogtesztet produkált, aminek eltiltás lett a vége a szezon hátralévő részére. A Hull a szezon végén kiesett, viszont emiatt nem pécézték ki maguknak a szurkolók. Sőt, Steve Bruce is a védelmébe vette arra hivatkozva, hogy Livermore kokainozása az újszülött gyermekének halála miatti lelki problémákhoz köthető. Az idei szezonban talán újra fel tudja építeni magát, de akkor is csak egy közepesen erős középpályás lesz, akinek nem jut több lehetőség a válogatottban. Marad emléknek ez a 2:1-re megnyert meccs Olaszország ellen, ahol a 69. perctől volt pályán.
9. Steven Caulker (Svédország ellen, 2012. november 14.)
Jöjjön valaki, aki korán megkapta a lehetőséget, és bár még mindig fiatal, valahogyan azóta mégsem számítanak rá. Steven Caulker londoni srác, a Tottenhamben nevelkedett, és ott is kezdte meg profi karrierjét. Mármint papíron, mert a valóságban folyton kölcsönadták. Ebben mondjuk nincsen semmi meglepő egy fiatal játékos esetében, csak neki nem jött össze a Spursbe való beépülés. Utolsó kölcsönben töltött évében a Swansea játékosa volt, és nagyon megtetszhetett neki Wales, mert maradt is, csak éppen a rivális Cardiff alkalmazásában. Miután azonban kiesett a csapat, a QPR-hez igazolt, akikkel ismételten a vonal alatt végeztek. Tavaly nyáron kölcsönadták a Southampton-nak, de mindössze három mérkőzést kapott ősszel. Ronald Koemannak nem kellett, de a QPR-nél továbbra sem számítanak rá, így a tavaszt a Liverpoolnál tölti. Az egyetlen válogatott meccse elég fura élmény lehet számára. A megtisztelő behívó mellett kezdő volt és gólt is szerzett, viszont Zlatan Ibrahimovic négy góljával (köztük azzal a híres, Puskás Díjat nyerő ollóval) 4:2-re nyertek a svédek. Caulker még mindig csak 25 éves lesz, tehát elvileg bekerülhet még a nemzeti tizenegybe, de azért akkor sem lepődünk meg, ha majd mindössze ez az egy válogatott meccs lesz a neve mellett a visszavonulásakor.
10. Ryan Shawcross (Svédország ellen, 2012. november 14.)
A Stoke kőkemény védőjéről tízből kilenc embernek az villan be elsőként, amikor eltörte Aaron Ramsey lábát. Pedig nem ez volt az egyetlen horrorisztikus tette. 2007-ben például a szerelése után három hónapra dőlt ki Francis Jeffers (a szintén egyszeres válogatott támadó, aki Nugent-hez hasonlóan nem fért be ebbe a posztba), de Emanuel Adebayort is küldte már több mint három hetes betegszabira. A felmenői miatt először a walesi válogatottnál került szóba a behívásának lehetősége. Chris Coleman szövetségi kapitány azt mondta, hogy egyeztet a kérdésben Ramsey-vel. A történet azonban okafogyottá vált, mert Shawcross kijelentette, hogy csak az angol válogatott érdekli. Az a bizonyos egyetlen meccse neki is a svédek elleni stockholmi égés volt. Ezen a meccsen egyébként Caulker-en és rajta kívül debütált még Carl Jenkinson, Leon Osman, Wilfried Zaha és Raheem Stering is, szóval feltehetően Roy Hodgson a lehető legtöbb variációt ki akarta próbálni a VB selejtezők előtt. A Stoke-ban már most, 28 évesen ikon, de a válogatottban nem lett az.
10 + 1. Joey Barton (Spanyolország ellen, 2007. február 7.)
Ki más maradhatott volna a végére, amolyan slusszpoénnak, mint a jó öreg Joey Barton. A játékos, akit imádsz, ha a csapatodban játszik, és gyűlölsz, ha a riválisnál. Az Everton volt a gyerekkori kedvence, így kölcsönösen utálják egymást a Liverpool-lal. A Manchester City-ben nevelkedett, ezért a United sem a szíve csücske. Imádott a Newcastle-ben játszani, ezért a mai napig fricskázza a 5under1and-et (Ő írja így, az 5:1-re megnyert derbi emlékére, az egyiken, ahol pályára lépett). Sőt, amikor a Marseille kölcsön játékosa volt, azonnal nekiállt hepciáskodni Ibrahimovic-csal is, amivel belopta magát a szurkolók szívébe. Az ő egyetlen válogatottságára kilenc évvel ezelőtt került sor, egy barátságos meccsen, a spanyolok ellen. Mindkét csapatnak rosszul sikerült az előző évi VB, és mindkét szövetség kicsit át akarta alakítani a válogatottat. Ennyi év távlatából visszatekintve egyértelműen megállapítható, hogy a spanyoloknak sikerült jobban. Barton a 79. percben állt be, és mindössze ez a rövid idő az, amit válogatott mezben a pályán tölthetett. Ekkor a Manchester City fiatal tehetsége volt, de még ugyanebben az évben elkezdődött a vesszőfutása. Nyáron igazolt Newcastle-be, de sokat volt sérült, ráadásul decemberben már le is tartóztatták, amiért Liverpoolban az utcán bántalmazott egy embert. Rövid ideig még börtönbe is csukták, és eleve az első két évében csak a probléma volt vele. Utána hiába szedte össze magát, és vált egy közepesen balhés focistává, a múltja miatt nem hiszem, hogy valaha is szóba kerülhetett a neve a nemzeti tizenegynél. Idén nyáron igazolt a Burnleyhez, és 33 évesen is beton biztos alapembernek számít, a PL-be való visszajutásért komoly esélyekkel küzdő kiscsapatban.
Ahogyan a posztban is többször szóba került, vannak még játékosok bőven, akik bekerülhettek volna ebbe az összeállításba. Viszont eleve így sem lett rövid írás, ráadásul ebből a tizenegy főből össze tudtam hozni a One Time FC-t. Persze a felállás csak nagy jóindulattal nevezhető életszerűnek, ráadásul lehet, hogy Lee Bowyer megcsapkodna (szerencsésebb esetben csak egy ponttyal), amiért jobbhátvédet játszatnék vele.
Leírhatnám, hogy mennyire jó, ütős kis csapat lett volna ez, de valójában nem így gondolom. Kiből több, kiből kevesebb hiányzott, de az valószínű, hogy nem ők jelentették volna a megváltást az elmúlt évek angol válogatottjának. Ezzel párhuzamosan nyilván olyan játékosok is vannak szép számmal, akik gyengébbek a poszt főszereplőinél, mégis többszörös válogatottak, de hát ez a fajta mellényúlás mindig az aktuális szövetségi kapitány privilégiuma. Meg egy másik, végtelen hosszúságú poszt témája.
Szerintettek érdemelt volna valaki több lehetőséget? Illetve a még aktív játékosoknak van reális esélyük egy újabb meghívóra?
