Miután a Cesc Fabregas életpályáját feldolgozó posztsorozatunk első részében megmutattuk hogyan lett a fiatal katalán játékosból az Arsenal meghatározó játékosa, a második fejezetben elmeséljük miként válhatott az Ágyúsok csapatkapitányává mielőtt hazatért Barcelonába, hogy végül egy angol bajnoki címmel a zsebében karrierje mélypontjára érjen a Chelseaben.

2007 nyarán Thierry Henry távozása után végleg új éra kezdődött az Arsenal történetében, és 20 évesen Fabregas lett a csapat legértékesebb játékosa. Addig az idényig hiába alakított ki rengeteg helyzetet, és adott számos gólpasszt, valami hiányzott a katalán játékából: a gólok. A 2006/2007-es szezonban augusztus és március között egyszer sem tudta bevenni az ellenfelek kapuját. A következő idényben viszont ebből a szempontból is sikerült szintet lépni, és végül 13 góllal zárt. Soha annyira közel nem járt a bajnoki címhez az Arsenal az elmúlt 10 évben, mint 2008-ban. Fabregas valódi vezéregyéniséggé lépett elő, mellette Mathieu Flamini két ember helyett is képes volt futni, Tomas Rosicky és Alexander Hleb pedig tökéletes játszótársaknak bizonyultak, miközben Emmanuel Adebayor szórta a gólokat. Az Arsenal hazai pályán veretlen maradt a bajnokságban, és idegenben is csak a Chelsea, a Manchester United és a Middlesbrough tudta őket legyőzni. Tavasszal viszont Eduardo Da Silva súlyos lábtörése után túl sok döntetlen csúszott be, ami miatt végül 4 ponttal lemaradtak a bajnok Manchester United mögött. Fabregas újabb remek idényt tudhatott magáénak, ráadásul a nyáron kulcsszerepet vállalt a spanyol válogatott Eb győzelmében, de az Arsenal ismét trófea nélkül maradt.

A következő idény már nem indult olyan jól, mint az előző. Az Arsenal ősszel is bukdácsolt, és Fabregas is csak kereste a formáját. Decemberre világossá vált, hogy Wenger csapata maximum a negyedik helyért szállhat majd harcba a bajnokságban. A francia mester ekkor javította ki egyik legnagyobb szakmai tévedését, mely során Henry távozását követően William Gallasra bízta a kapitányi karszalagot. A francia védő teljesen megbukott ebben a szerepben, így Wenger szezon közben adta át a karszalagot a még mindig csak 21 éves Fabregasnak. Azonban ekkorra kezdődtek Fabregas állandó gondjai a sérülésekkel. A 2008/2009-es szezonig minden évben legalább 45 meccsen pályára lépett minden sorozatot figyelembe véve, utána viszont egészen Ágyús karrierje végéig egyszer sem jutott 40 fölé.

Az Arsenal végül a könnyű sorsolásnak köszönhetően eljutott a Bajnokok Ligája elődöntőjéig, az FA kupában pedig a Chelsea állította meg őket a legjobb négy között. A teljesség kedvéért: a bajnokságban a 4. helyen sikerült végezni. Wenger tudta, hogy változtatnia kell. Flamini távozása után a csapata középpályás védekezése erősen visszaesett, és sehogy sem sikerült olyan játékost találni, aki 2 fős középpályán kompenzálni tudná Fabregas védekezésbeli hiányosságait. Éppen ezért 2009 nyarán a távozó Adebayor helyére senkit nem igazolt az Arsenal, viszont az addigi 4-4-2-es felállást felváltotta az egyre népszerűbb 4-2-3-1, Fabregas pedig innentől kezdve a csatár mögött, sokkal szabadabb szerepkörben és a védekezés alól tehermentesítve játszhatott. Ez a váltás kétségtelenül jót tett az Arsenalnak, hiszen a szezon első néhány hónapjában megszámlálhatatlanul lőtték a gólokat. Rögtön a nyitófordulóban hatot vertek idegenben az Evertonnak, ahol Fabregas sziporkázott az új szerepkörében, és két góllal is terhelte Howard hálóját, de később a Blackburn sem úszta meg ugyanennyi kapott gól alatt. A mészárlásból Fabregas 1 góllal és 4 gólpasszal vette ki a részét. Természetesen ismét a sérülések jelentették az Arsenal vesztét, miután Van Persie a szezon jelentős részét teljesen kihagyta, de Nicklas Bendtner és Eduardo is sokat volt maródi, ami miatt sokszor Andrey Arshavinnak kellett csatárként játszania.

Mondani sem kell, hogy Fabregas szezonja is idejekorán ért véget. A 2006-os döntő óta az Arsenal először találkozott a Barcelonával, ahol Frank Rijkaard helyett immár Pep Guardiola ült a padon. Az edzőfenomén Barcelonánál eltöltött 4 éve alatt talán soha annyira látványosan és könnyedén nem láthatta játszani a csapatát, mint a 2010-es BL negyeddöntőben az Arsenal elleni első félidőben. Az ihletett formában védő Manuel Almunia viszont egy félidőn keresztül igyekezett jóvátenni a párizsi döntőben elkövetett hibáját. Ennek ellenére a szünet után Ibrahimovic duplájával magabiztos előnyre tett szert a katalán együttes, de Walcott beállítása után megfordult a mérkőzés menete és az Arsenal előbb az angol góljával szépített, majd Fabregas harcolt ki egy büntetőt, miután Puyol satuba fogta a lábát. A sértett állt a labda mögé, és ahogy az utólag kiderült, törött lábbal vágta be könyörtelenül a labdát Valdés kapujába.

Hiába az Arsenal feltámadása, a visszavágón Messi földönkívüli formában játszott, és négyszer is bevette Almunia kapuját, Fabregas pedig többet már nem léphetett pályára a szezon során. A világbajnokságra viszont még időben felépült, így ő adhatta a döntőben azt a gólpasszt Andrés Iniestának, amellyel Spanyolország megszerezte első világbajnoki címét. Miután a csapat visszatért Madridba az ünneplés nem várt fordulatot hozott. Pepe Reina önkéntes showmanként egyesével szólította a pódiumra a világbajnok keret játékosait. Amikor a sor Fabregasra került, Pepe Reina a spanyol válogatott és a Barcelona jövőjeként konferálta fel az Arsenal csapatkapitányát, mialatt Gerard Pique és Carles Puyol egy Barcelona mezt húzott a láthatóan zavarban lévő Fabregasra.

Cesc már évekkel korábban egyértelművé tette, hogy egyszer még szeretné beteljesíteni az álmát, és vissza akar térni Barcelonába. Ráadásul azzal, hogy gyerekkori példaképe vezette újabb és újabb sikerekre álmai klubját, a kísértés egyre csak fokozódott. Ezen felül Xavi, Puyol és Pique rendszeresen próbált nyomást helyezni rá nem csak a válogatott edzőtáborában, hanem a sajtón keresztül is. Az emlékezetes mezhúzós incidens után Wengernek még sikerült rábírnia legfontosabb játékosát a maradásra. A következő szezonban az Arsenal ismét versenybe tudott szállni a bajnoki címért, ráadásul sikerült bejutni a Ligakupa döntőjébe is. A Birmingham City ellen mindenki arra számított, hogy az Arsenal véget tud vetni a trófeaínségnek, de végül Obafemi Martins utolsó perces gólja mindent felülírt.

Onnantól kezdve egészen a szezon végéig az egész csapat úgy nézett ki, mint egy boxoló aki egyszerűen nem tér magához egy kíméletlenül erős ütés után, és csak szédeleg a ringben. Hiába sikerült hazai pályán megverni a Barcelonát a Bajnokok Ligájában, a visszavágón érdekes körülmények között mégis Guardiola csapata jutott tovább. Fabregas sérülten vállalta a játékot, és szemmel láthatóan sem fejben, sem fizikailag nem volt kész a meccsre. Ugyan májusig még rendszeresen játszott, de ahogy az egész csapat, úgy a spanyol irányító is csak kóválygott a pályán. A márciusig a bajnoki címért is harcban lévő Arsenal végül egészen a negyedik helyig csúszott vissza, és Cesc távozása is elkerülhetetlennek látszott.

Arról, ami 2011 nyarán történt az Arsenalnál, talán egy komplett könyvet meg lehetne tölteni. Egészen nyár elejétől a bajnokság kezdetéig kérdéses volt, hogy Samir Nasri és Cesc Fabregas megy vagy marad. Az Ágyúsok akkor vettek részt először a felkészülés során ázsiai túrán, ahol minden egyes sajtótájékoztatón a csapatkapitány sorsa került elő. „Cesc maradása nem pénzkérdés. Neki kell eldöntenie, hogy mennyire akar velünk maradni. Pusztán ettől függ a dolog. Úgy gondolom Fabregas nagyon mélyen szereti ezt a klubot, és látnia kell, hogy nem ez a legjobb alkalom a távozásra.” – Wenger szavai végül nem hatották meg a játékost, aki az előző nyáron már egyszer döntött az Arsenal javára a Barcelonával szemben. Ezúttal nem volt visszaút. Fabregas az Arsenalnál töltött ideje alatt 48 gólt szerzett, kiosztott 86 gólpasszt, és 466 helyzetet alakított ki, amihez egész Európában senki sem tudott felnőni. A vitrinben viszont csak egy FA kupa arany, és számos ezüst medál lógott, ezen pedig Barcelonában feltétlenül változtatni akart.

****

Az álom beteljesült. Cesc Fabregas 2011. augusztus 15-én visszatért nevelőegyesületéhez, ahol az általa rajongott Pep Guardiola kezei alatt a négyes számmal a hátán végre sikerre vezetheti kedvenc csapatát. Legalábbis akkor még ezt gondolta. Az Arsenal végül 34 millió eurót kapott a csapatkapitányáért, amelyből 5 milliót évenkénti törlesztéssel a játékos vállalt magára. Sokkal jobban nem is kezdődhetett volna az első szezonja a Barcelona felnőtt csapatában, hiszen az Európai Szuperkupa döntőjében egyből gólt szerzett a Porto ellen, és máris bővült az éremgyűjtemény. A Real Madrid ellen pedig a spanyol Szuperkupát is sikerült behúzni. Sőt, a klubvilágbajnokság döntőjében a Neymarral felálló Santos is kapott egy alapos ismertetést arról, mi az a Barcelona-futball.

Később Guardiola már a Bayern München edzőjeként azt a Santos elleni meccset nevezte meg a legjobbnak, amit a Barca trénereként átélt. „Nagyszerűek voltunk az Arsenal elleni első félidőben az Emiratesben (2010), és a Chelsea elleni első 45 perc is fantasztikus volt 2012-ben, de a Santos elleni meccs a csúcs. Sosem értünk el annál nagyobb magasságokat.” Azon a döntőn Fabregas is gólt szerzett, és rövid időn belül már a harmadik trófeáját gyűjtötte be Barca-játékosként.

Az első idénye végén azonban elmaradt a BL győzelem, és kinevezése óta először a bajnoki címet is elbukta Guardiola Barcája a Mourinho által irányított Real Madriddal szemben. Fabregas ugyan rendkívül eredményesen játszott, 15 gólt szerezve és 20 gólpasszal a neve mellett, de sem Xavi sem pedig Iniesta helyén nem mozgott igazán természetesen. Nem volt meg számára az a szabadság, amit az Arsenalban élvezhetett, ahol ő volt a központi figura és a többieknek az ő játékához kellett alkalmazkodnia. Guardiola pozíciós játékában ugyanis erre nem volt lehetősége. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az edző mindent megtett, hogy sikerüljön beépíteni Fabregast a csapatba, épp ezért kísérletezett sokszor a 3 védős játékrendszerekkel.

„A játékosok az igazán fontos szereplők, és a taktikát is hozzájuk kell igazítani. Elég megnézni az utolsó szezonomat a Barcánál. Minden felfogattunk, és elkezdtünk 3-4-3-ban játszani, hogy be tudjuk építeni Cesc Fabregast a csapatba. Micsoda idők voltak! Messi és Fabregas szinte dupla tízesként játszottak. Amikor az egyiknél volt a labda, a másik beindult a tizenhatoson belülre, és rögtön ott volt a gólhelyzet. Ha vérszagot kaptak, onnantól kezdve nem volt megállás.” -  Nem csak Guardiola élvezte akkor az új szerkezet által adott előnyöket, de Fabregas is elismerte, hogy akkor tudta a legtöbbet kihozni magából Barcelonában: „Természetesen élveztem, hiszen olyan szabadság volt a kezemben, amelyben igazán jól érzem magamat. Papíron tízesként játszottam, de ha a helyzet úgy adódott, bármikor kapura törhettem.”

Később azonban a Barcelona egyre kevesebbszer alkalmazta a Guardiola által kieszelt újításokat, és ezzel együtt Fabregas teljesítménye is romlani kezdett. Habár a statisztikái az első szezonjában valóban fantasztikusak voltak, de a laikus számára is egyértelmű volt, hogy idegen testként mozog a Barcelona játékrendszerében, ahol minden egyes játékosnak precízen meg volt szabva hogyan helyezkedjen, és az adott szituációkban hogyan és kinek kell megjátszani a labdát. Ezzel szemben Fabregas egy olyan csapatból érkezett, ahol minden köré volt felépítve. Wenger megadta neki azt a szerepkört, amelyben a lehető legkevesebbet kellett védekeznie, ellenben amikor az Arsenal birtokolta a labdát, a kapitánya szinte azt csinálhatott, amit csak akart.  Cesc Fabregas ugyan a La Masia terméke volt, de Arséne Wenger kezei alatt formálódott igazán klasszis játékossá, aki a legfontosabb éveiben a Premier League taktikai elvárásaihoz alkalmazkodott. Hazatérve a világ egyik legjobb középpályása hirtelen nem találta a helyét. Olyan sokáig volt távol, hogy többé nem tudott azzá a játékossá válni, amit Barcelonában reméltek tőle.

Amíg más játékosoknál időbe kerül, hogy hozzászokjanak egy új játékrendszerhez, Fabregas esetében ez pont fordítva történt. Minél több időt töltött Barcelonában, annál jobban esett vissza a teljesítménye. Első szezonja végén a katalán óriás a spanyol kupát ugyan behúzta, de a bajnoki címet elbukta José Mourinho Real Madridjával szemben, Pep Guardiola pedig távozott a csapattól. Később olyan pletyka is felmerült, hogy a sikeredző távozásához az vezetett, hogy a kérése ellenére a klub nem volt hajlandó megszabadulni néhány játékostól, akik közé Cesc Fabregas is tartozott. Guardiola ezt később cáfolta, és távozásának okaként a mentális kiégést, és a vezetőségtől kapott rendkívül kevés támogatást nevezte meg.

Fabregas helyzete a következő két szezonban sem javult sokat. Ugyan 2012 nyarán a válogatottal ismét sikerült megnyernie az Európa bajnokságot, és Tito Vilanova is jobban számított rá, de a szurkolók rendszeresen megtalálták a csapat inkonzisztens teljesítményt nyújtó játékosát. Akik éveken át visszavárták, most füttyszóval adták tudatára, hogy amit nyújt az nem az FC Barcelona mércéjének megfelelő. A teljesen széteső Real Madriddal szemben a Barca - Vilanova súlyos betegsége ellenére is - visszaszerezte a bajnoki címet, de Fabregas sokszor csak a sérülésekkel bajlódó Messi helyén, a hamis kilences posztján kapott állandó lehetőséget.

A következő idényben Tata Martino egy sokkal direktebb csapatot akart faragni a Barcelonából, de az ötleteit nem sikerült elfogadtatnia, és a nyári szuperkupán kívül hosszú idő után először komoly trófea nélkül zárult a katalánok szezonja. Nyilvánvaló volt, hogy Martinoval együtt Fabregas ideje is lejárt a klubnál, aki a végére már teljesen elveszítette a szurkolók bizalmát, Luis Enrique pedig Rakitic személyében egy olyan játékost akart látni a pálya közepén, akiben elég fegyelem van ahhoz, hogy a Messi-Suárez-Neymar csatársor megfelelően tudjon érvényesülni. A jeleket észlelve Fabregas is rájött, hogy minél előbb távoznia kell. „Megkértem a Barcelonát, hogy találjunk megoldást arra miként távozhatnék. Az elnök megpróbált rábeszélni a maradásra, de akkor már döntöttem.”- nyilatkozta Fabregas miután aláírt új klubjához.

****

Az mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Fabregas az angol bajnokságba szeretne visszatérni, lehetőleg az Arsenalba. Erre normál esetben minden lehetősége meglett volna, hiszen amikor aláírt a Barcához, a szerződésébe beleírtak egy opciós jogot, amely alapján ha bármely csapat megpróbálja leigazolni Wenger egykori kedvencét, akkor az Arsenal a másik csapat által kínált összeggel megegyező átigazolási díj ellenében bárkivel szemben előnyt élvez. Ennek megfelelően mikor a Frank Lampard utódját kereső Chelsea bejelentkezett a játékosért, a Barcelona értesítette az Arsenalt, akik egy héten belül élhettek az opciós jogukkal. Az Arsenal viszont kevesebb, mint egy évvel korábban szerződtette klubrekordot jelentő 42 millió fontért Mesut Özilt, Wenger pedig mindenkinél jobban tudta, hogy a két játékost lehetetlen betuszkolni egy csapatba. A határidő lejártáig nem érkezett tehát válasz Észak-Londonból, így José Mourinho örülhetett, aki nem csak egy klasszis játékossal tudta bővíteni a keretét, de még Wenger orra alá is borsot törhetett.

A Chelsea 27 millió fontot fizetett Fabregas játékjogáért, heti 200 000 fontos fizetés mellett. A befektetés viszont azonnal megtérülni látszott, hiszen a Burnley 3-1-es legyőzése alkalmával a Premier League nyitófordulójában Fabregas rögtön kiosztott két gólpasszt, és ez még csak a kezdet volt. Mourinho csapata ragyogó őszt produkált, ebben pedig a frissen igazolt középpályásnak kiemelkedő szerepe volt. Fabregas kiválóan tudott együtt dolgozni a szintén 2014 nyarán szerződtetett Diego Costával, a szezon első felében pedig nem kevesebb, mint 15 alkalommal készített elő gólt a társai számára.

Januártól viszont a Chelsea teljesítménye visszaesett, ebben pedig jócskán közrejátszott az is, hogy Fabregas tavaszra szokás szerint jóformán eltűnt. Cesc az őszi teljesítményét még csak megközelíteni sem tudta, és a gólpasszai számát is csak további kettővel tudta növelni. José Mourinho szerencséje, hogy az őszi menetelésnek köszönhetően szinte behozhatatlan előnyre sikerült szert tenni a riválisokkal szemben, tavasszal pedig sokszor rémesen gyenge játékkal is sikerült behúzni a meccseket.

A következő szezonban viszont jött, amit előzetesen még a legmerészebbek sem tippeltek volna. A Chelsea borzalmasan kezdte a szezont, Mourinho körül pedig villámgyorsan fogyni kezdett a levegő. Az olyan kulcsjátékosok, mint Hazard, Matic, Ivanovic vagy épp Fabregas szinte minősíthetetlenül gyengén játszottak, miközben Mourinho teljesen elveszítette uralmát az öltöző felett. Rossznyelvű pletykák szerint a játékosok egyenesen edzőbuktatást követtek el, miután már ők is kínosnak vélték edzőjük médiában lefolytatott ámokfutását. Roman Abramovic végül decemberben intett másodjára is búcsút a portugál menedzsernek, amikor is a Chelsea-t a szezon feléhez közeledve címvédőként alig néhány pont választotta el a kiesőzónától. Az ideiglenesen a kispadot elfoglaló Guus Hiddink tavasszal a középmezőny tetejéig kormányozta ugyan a kékeket, és Fabregas formája is feljavult némileg, de mindenki tudta, a nyáron kinevezett új edzőnek alaposan fel kell majd ráznia az öltözőt.

Antonio Conte egy igazi őrült, méghozzá a szó legpozitívabb értelmében. Mindene a futball, és bármit képes megtenni a győzelem érdekében. Nála tökéletesebb választás aligha állt volna rendelkezésre a Chelsea részére. Azonban az automatizmusokban megszállottan hívő Conte csak csereként számított Cesc Fabregasra a szezon elejétől kezdve. Sokan előzetesen a Chelsea Pirlóját látták Fabregasban az olasz edző kinevezése után, aki Marchisioval és Vidallal az oldalán szárnyalt a Juventusban, a Chelseanél pedig Matic és az újonnan szerződtetett Kanté mellett pedig a katalán irányító számára lettek volna adottak a körülmények, hogy a mélységi irányító szerepében villogjon. Andrea Pirlo viszont az által, hogy ő volt talán a világ leggyorsabban gondolkodó középpályása, bőven pótolni tudta a lassúságából származó hátrányát védekezésben, míg Fabregas eddig mindig elbukott, ha szigorú taktikai utasításokat kellett betartani.

José Mourinho ugyan rendszeresen mélyen a védelem előtt játszatta Fabregast, párban Nemanja Maticcsal, de a rangadókon rendszeresen egy sorral feljebb tolta. Akkor ugyanis nem engedhették meg maguknak, hogy a labda nélkül a játékot rosszul olvasó és fizikálisan sem a legjobb felépítésű Fabregasra kulcsszerep háruljon védekezésben. Antonio Conte az összes középpályásától elvárja, hogy támadásban és védekezésben egyaránt szerepet tudjanak vállalni, Fabregas viszont nem tudott eleget tenni ennek a követelésnek.

Miután a jó kezdés után a Chelsea kisebb hullámvölgybe került, az Arsenal elleni rangadó előtt Conte döntött, és kezdőként szavazott bizalmat a csereként beállva addig többször is a csapata játékán sokat lendítő Fabregasnak. Az eredmény katasztrofális kimenetelű lett.

Fabregas labda nélkül szinte fejetlen csirkeként szaladgált a pálya közepén, miközben az Arsenal a meccs első 45 percében teljesen átgázolt a kékeken. Cesc egyáltalán nem tudott élni a lehetőséggel, és azóta, hogy a második félidő elején csalódottan lebandukolt a pályáról, egy percet sem játszott.

Ugyan október közepe óta sérüléssel is bajlódik, de mindenki számára világos, hogy Fabregasnak egyszerűen nincs helye Conte 3-4-3-as játékrendszerében. Ahhoz, hogy a pálya közepén játszhasson, teljesen át kellene alakítania a játékát, ami aligha 29 évesen fog megtörténni, a széleken pedig természetesen egyáltalán nem vehető számításba. Ugyan saját elmondása alapján maradni akar, hogy megküzdjön a helyéért a csapatban, fájdalmasan egyértelmű, hogy ha nem történik radikális változás, akkor Cesc Fabregas karrierje a Chelseanél csúfos véget fog érni.

A kérdés adott: hogyan tovább? Jelenleg nincs olyan topklub, ahol Fabregas leigazolása valódi előrelépést jelentene, így tehát mindenképp lejjebb kell majd adnia az igényeit, ha valóban távozni kényszerül a Chelseaből. Cesc Fabregas sokáig a világ egyik legjobb középpályása volt, akinek a 40 méteres átadásait, és leheletfinom passzain minden, a futballt kicsit is szerető ember csak ámulni tudott. Mostanra azonban sehol sem maradt helye. Az Arsenalnál köszönik szépen, ők nagyon elégedettek Mesut Özillel, és Barcelonában is aligha Fabregas újbóli visszatéréséről álmodoznak a szurkolók, miközben a Chelseanél a helyzete kilátástalan.

Egy ilyen eseménydús karriert végignézve pedig érdemes elgondolkodni azon, valóban nevezhetjük-e Cesc Fabregas világklasszis játékosnak. Egy olyan embert, akinél csúcsformában soha senki nem tudott több gólhelyzetet kialakítani. Aki szinte bármikor képes 50 méterről is a beinduló csatár lábára varázsolni a labdát. Aki a válogatottal meghatározó játékosként mindent megnyert, amit csak lehetett. Emellett viszont képtelen volt alkalmazkodni olyan szituációkhoz, amely a komfortzónáján kívül esett. 29 évesen még bőven a legjobb éveiben kellene járnia, miközben most mégis úgy tűnik, hogy az elit szintjén lejárt az ideje. Arséne Wenger emelte fel azzal, hogy 16 évesen kiemelte, de talán ő maga rontotta el azzal, hogy túl sok felelősséget és szabadságot bízott rá egyszerre. Vagy egyszerűen csak ő tudta, hogyan aknázza ki egy néhány kiemelkedő tulajdonsággal bíró játékos képességeit, a hátrányait a lehető legjobban elrejtve?

Cesc Fabregas, a bukott zseni, vagy egy túlértékelt egydimenziós játékos? Most ti jöttök...

A poszt legnagyobb részét saját élményanyag szolgáltatta, de felhasználásra került John Cross Wengerről írt könyve, Martí Parernau Pep Confidential című kötete, és persze a legismertebb futball-statisztikákkal foglalkozó oldalak is.