„Esküszöm, hogy soha nem látnak majd ehhez hasonlót!” – ordította bele az éterbe Martin Tyler miután 2012-ben Sergio Agüero az utolsó pillanatokban nyerte meg a bajnokságot a Manchester Citynek. Valóban nehéz elképzelni, hogy sor kerül még valaha egy ennyire kiélezett és szoros bajnoki versenyfutásra, amelynek a kimeneteléről végül egyetlen gól dönt akkor, amikor már senki sem számít rá. Azonban tudjuk, hogy a futball néha produkál furcsaságokat, és valószínűleg 1989-ben is azt gondolták az emberek, hogy ahhoz foghatót még egyszer nem fognak látni. Lehet vitatkozni, hogy a Manchester City vagy az Arsenal nyerte meg drámaibb módon az angol bajnokságot, az mindenesetre tény, hogy 1989. május 26-án az egyik legelképesztőbb forgatókönyv lépett át a valóság színpadára az Anfield Roadon.
A Liverpool és az Arsenal nagyon eltérő utat járt be a nyolcvanas években. A Mersey partján a vörösök ekkor élték a klub legfényesebb korszakát. Az 1978/79-es szezontól kezdődően az 1989/90-es szezonnal bezáródó intervallumban nem kevesebb, mint 8 bajnoki címnek örülhettek a Liverpool szurkolói, amellett, hogy behúztak még két BEK serleget, és úgy mellékesen nyertek két FA kupát, és négy Ligakupát. Ráadásul ezen időszak alatt olyan játékosokat csodálhatott a közönség, mint Ian Rush, Graeme Souness és John Barnes.
Mindeközben az Arsenalnál a sikerek enyhén szólva elmaradoztak. 1979-ben sikerült megnyerni az FA kupát egy parádés mérkőzésen a Manchester United ellen, majd a következő szezonban újra eljutottak a Wembleybe, de ott meglepetésre vereséget szenvedtek a West Ham Uniteddel szemben, hogy még ugyanabban a szezonban a Valencia ellen büntetőkkel bukjanak el a KEK döntőjében. Ezt követően távoztak az Arsenal legnagyobb sztárjai: Liam Brady a Juventusba igazolt, de Frank Stapleton is elhagyta Londont, méghozzá (ahogy később Robin Van Persie) a Manchester United kedvéért. Az olyan nagyreményű sztárigazolások pedig, mint Charlie Nicholas nem igazán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, így az eredmények is elmaradoztak. Az Arsenal vezetősége végül 1983. december 16-án köszönte meg a vezetőedző Terry Neill addigi munkáját, miután a csapata a harmadosztályú Walsall ellen búcsúzott a Ligakupától, és a bajnokságban is a szégyenletes 16. helyen állt. Őt Don Howe váltotta, de jelentős változások nem történtek a klubnál, viszont az ő keze alatt debütáltak olyan saját nevelésű játékosok, mint David Rocastle és Tony Adams.
Valódi megújulást George Graham kinevezése jelentett, aki 1986-ban vette át menedzseri posztot. A klubbal játékosként bajnokságot és FA kupát is nyerő keménykezű Graham nagyon határozott elképzelésekkel vágott bele a munkába. Egy valódi harcos és sikerre éhes csapatot akart kialakítani, és ehhez az elképzeléshez keresett játékosokat is. Nagyon bízott a saját nevelésű növendékekben, és hozzájuk nem nagynevű, de általa jó képességűnek gondolt spílereket igazolt. Így került a klubhoz Perry Groves és Steve Bould is. Graham első szezonjában a bajnoki negyedik hely mellett összejött egy Ligakupa döntő is, amelyet pont a Liverpool ellen vívtak az Ágyúsok. Ian Rush góljával vezettek ugyan a vörösök, de a szezon végén távozó Charlie Nicholas duplájával fordított az Arsenal, és 8 év után először került serleg a Highbury vitrinjébe.
Egy évvel később az Arsenal ismét bejutott a Ligakupa döntőjébe, de ott meglepetésre vereséget szenvedtek a Luton Towntól. Ekkorra viszont már végleg kezdett összeállni az a mag, amellyel Graham csapata komolyan harcba szállhatott a bajnoki címért. Többek között összeállt a legendás hátsó négyes, amelyet Lee Dixon, Tony Adams, Steve Bould és Nigel Winterburn alkotott. Ráadásul a 88/89-es szezonra tökéletesen beilleszkedett a csapatba az egy évvel korábban igazolt Alan Smith, aki végül 23 bajnoki góllal zárta az idényt.
Mindezek eredményeképpen – és hála a Liverpool gyenge szezonkezdésének – 1989 januárjában az Arsenal vezette a tabellát, a Vörösök pedig 9 pontos hátránnyal kullogtak mögöttük. Tavaszra viszont elfogyott a lendület, és áprilisra már csak a jobb gólkülönbségének köszönhetően tartózkodott az élen Graham csapata. A két csapat létfontosságú egymás elleni összecsapása közeledett, de előtte a Liverpoolnak még jelenése volt az FA kupa elődöntőjében. A Hillsborough stadionban történt tragikus események mára szinte mindenki számára ismertek. A történtek miatt pedig az Arsenal liverpooli vendégjátékát el kellett halasztani, és csak a hivatalos utolsó teljes forduló után találtak neki új időpontot. Az Arsenal tovább botladozott a bajnokságban, a Derby County és a Wimbledon csapata ellen sem tudtak nyerni, így a mindent eldöntő mérkőzést a Liverpool három pontos előnyről, és jobb gólkülönbséggel várhatta.
Egy héttel a kvázi bajnoki döntőt megelőzően a Liverpool az ősi rivális Everton ellen játszott FA kupa döntőt, ahol Aldridge találatával, valamint Rush duplájának köszönhetően hosszabbítás után, 3-2-re nyert Kenny Dalglish csapata. A Liverpool tehát önbizalommal telve várhatta az Arsenal elleni meccset, ahol az Ágyúsoknak nem volt elég a győzelem, hiszen a Liverpool jobb gólkülönbsége miatt legalább két góllal kellett nyernie Graham együttesének.
A hazaiak nagyon erős összeállításban léptek pályára. Dalglish a Bruce Grobbelaar; Steve Nicol, Alan Hansen, Gary Ablett, Steve Staunton; Ray Houghton, Ronnie Whelan, Steve McMahon, John Barnes; Ian Rush és John Aldridge neveiből összeálló tizenegynek szavazott bizalmat. A másik oldalon George Graham viszont mindenkit meglepett. Nyilvánvaló volt, hogy az Arsenalnak támadnia kell, ha bajnokok akarnak lenni. Ehhez képest Graham beállított még egy védőt a csapatába, és 5-4-1-es formációban a következőképp nézett ki az Arsenal: John Lukic; Lee Dixon, Tony Adams, David O'Leary, Steve Bould, Nigel Winterburn; David Rocastle, Kevin Richardson, Michael Thomas, Paul Merson; Alan Smith.
Graham igyekezett türelemre inteni a csapatát, hiszen tudta, hogy ha a Liverpool egy kontrából gólt szerezne, akkor az Arsenal az eddigieknél is lehetetlenebb helyzetbe kerülne. Ennek is köszönhetően küldte fel a játékosait kifejezetten védekező felfogásban a pályára. Ez a fajta hozzáállása sokszor sikerre vezette együttesét, de a menedzser utolsó Arsenalnál töltött éveiben ennek is köszönhetően lett a csapata egy unalmas vagdalkozó gárda, amely a bajnoki címhez hozzá sem tudott szagolni. Ennyire viszont ne szaladjunk előre az időben.
Bár azt mondhatnám, hogy a mérkőzés a hírnevéhez méltóan színvonalas volt, és az első percektől kezdve a tetőfokára hágott az izgalom... Nem így történt. Rengeteget állt a játék a szabálytalanságok miatt, és mindkét csapat annyi időt próbált nyerni magának a szabadrúgások lassú elvégzésével amennyit csak lehetett. Az első félidőben Bould előtt adódott egy jó lehetőség, de a Liverpool védőinek sikerült a gólvonalról mentenie. A félidőben Graham ismét figyelmeztette a játékosait, hogy ne kezdjenek el idejekorán kapkodni. A menedzser soha nem ódzkodott attól, hogy felemelje a hangját a játékosai előtt, akkor az öltözőben viszont végig higgadt maradt és emlékeztetett mindenkit arra, hogy a dolgok a terv szerint haladnak.
De még mennyire, hogy a terv szerint! A Kop már jóformán elkezdte ünnepelni a bajnoki címet, amikor 6 perccel a második félidő kezdését követően Whelan szabálytalankodott David Rocastle-el szemben. A szabadrúgást a jobb oldalról Winterburn végezte el, és tökéletesen ívelte át a labdát a hosszú oldalon érkező Smithnek aki egy leheletfinom érintéssel jutotta a labdát a kapuba. A Liverpool játékosok azonnal reklamálni kezdtek, és körbevették Dave Hutchinsont a meccs játékvezetőjét. A bíró úgy látta a legjobbnak, ha konzultál a partjelzőjével, valóban történt-e valamilyen szabálytalanság. Kérdéses volt, hogy Smith egyáltalán hozzáért-e a labdához, hiszen az Arsenal közvetett szabadrúgást végezhetett el. A partjelző azonban sem lest, sem pedig kezezést nem látott, és szerinte a támadó egyértelműen hozzáért a labdához, így a játékvezető a gólt szabályosnak ítélte.
Az Arsenal tehát megszerezte a létfontosságú első gólt, és innentől a nyomás egyre jobban nőtt a Liverpool játékosainak a vállán. Ráadásul az Ágyúsok egyre több helyzetet dolgoztak ki, de sehogy nem sikerült begyötörni a labdát a kapuba. Egy perccel a 90 perc letelte előtt McMahon elkezdett mutogatni, és jelezte a társainak, hogy még egy percet kell kibírniuk, és övék a bajnoki cím. Egy perc a futballban viszont nagyon-nagyon hosszú idő.
Egy Liverpool támadás végén egyszer csak John Lukic kezébe került a labda. Theo Foley, aki akkor George Graham segítője volt, folyamatosan ordított a kapusnak, hogy gyorsan rúgja előre a labdát, hiszen már alig van hátra néhány másodperc a mérkőzésből. Lukic azonban máshogy döntött. Nem rúgta előre a labdát, hanem kidobta Lee Dixon irányába. Erre Dixon sem számított, és az egyetlen lehetséges megoldást választotta, ő maga rúgta előre a labdát Alan Smith irányába. A csatár megcsúsztatta a labdát, ami pontosan az előretörő Michael Thomas elé esett le. A középpályásnak szerencséje volt, átjutott a védők gyűrűjén, és egy az egyben ott állt Grobbelaarral szemben…
Michael Thomas nem volt kifejezetten az Arsenal szurkolók kedvence. Ugyan ő is a csapat saját nevelésű játékosa volt, de köztudott volt, hogy gyerekként a Tottenham meccseit látogatta szívesen. Ráadásul a játékstílusa sem volt épp mindennapi. Még jobbhátvédként debütált az első csapatban, de Graham jobbnak látta, ha a középpályán szerepelteti a fiatal játékost. Megvolt hozzá a munkabírása, a technikája, és az elkötelezettsége is. A teljesítménye azonban nem volt elég kiegyensúlyozott, és elég ritkán fordult elő, hogy egymás után két meccsen is ugyanolyan jó teljesítményt nyújtott. Ráadásul kívülről sokszor úgy tűnhetett, hogy kifejezetten lazára veszi a figurát, de közel sem ez volt a helyzet.
Aztán egyszer csak Thomas ott állt szemben a kapuval. Abban a pillanatban nem csak a stadionban akadt el mindenkinek a lélegzete, de a tévé képernyői előtt is. Ugyanis több, mint 8 millióan tekintették meg a mérkőzést a televízióban, vagyis ennyi hallhatták élőben, ahogy Brian Moore száját elhagyja a mára már ikonikus mondat. „It’s up for grabs now!” („Itt a lehetőség, csak meg kell ragadni!") Abban a pillanatban pedig Michael Thomas az elfekvő kapus fölött a kapuba rúgta a labdát, majd pedig jött az őrület.
Az Arsenal egy elképesztő bajnoki versenyfutás utolsó másodpercében a legfőbb vetélytárs ellen megnyerte a bajnokságot. Elképzelhetetlen, hogy a szurkolók mekkora katarzist éltek át abban a pillanatban. Nem csoda, hogy azok közül, akik már akkor is az Ágyúsok sikeréért szorítottak, sokan életük legszebb momentumaként emlékeznek arra, amikor Thomas lábát elhagyta a labda, és végül a hálóban kötött ki. Talán sokan érezték már, ahogy egy gólt megelőző pillanatban az idő mintha egy rövid időre megállna. Ez pedig nem egy egyszerű gól volt. Ha az ember csapata az utolsó pillanatban szerez fontos gólt, az mindig különleges helyet foglal el a szívében. Ha pedig ez a gól egy bajnoki címet jelent, az valóban egy olyan élmény, amelyhez semmi sem fogható.
1989. május 26-án a világ legjobb dolga volt Arsenal szurkolónak lenni.
