Hétvége óta már tényleg a csapból is a Leicester City és Riyad Mahrez folyik. A Spurs botlásával ugyanis a Rókák szinte biztosra vehetik a bajnoki címüket, egy nappal azelőtt pedig a PFA Players’ Player Of The Year gálán a csapat gyöngyszemét választották az év játékosának. Riyad Mahrez első Afrikaiként hódította el a díjat, ami dicséretes teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy nem keveset futkosott azért egy Yaya Touré és egy Didier Drogba is angol gyepen. Ez a poszt azonban nem Mahrezről fog szólni, hajtás után a díj Premier League-érabeli nyertesei kapnak teret.

A PL legelső évadában, az 1992/93-as szezonban a Manchester United egykori, az Aston Villa akkori ír védője, Paul McGrath győzedelmeskedett. Így névről egy tipikus falfehér, vörös hajú ír gyerek jutna eszébe az embernek, de ne engedjük magunkat becsapni, egy Muhammad Ali hasonmásversenyen is simán bezsebelte volna az első helyet.

A következő szezonban hiába termelték ipari mennyiségben a gólokat Andy Cole és Alan Shearer, előbbi csapata, a Newcastle csak harmadik, utóbbié, a Blackburn második helyen végzett a tabellán, az év játékosa pedig a bajnok Manchester United feltűrt galléros fenegyereke, Eric Cantona lett.  Persze csak idő kérdése volt, hogy Alan Shearer mikor ér a csúcsra. Nem is várt többet egy évnél, hogy a PL érában első angolként legyen az év legjobbja, emellett toronymagasan gólkirály és bajnok a Rovers-szel. A következő, 1995/96-os szezonban hiába lett ismét a legjobb góllövő, csapata csak a hetedik helyen szerénykedett májusban, a Newcastle viszont másodikként ért célba, így egy másik angol, Les Ferdinand nevetett a végén. Shearer azonban nem hagyta annyiban, a következő évadban is ő lőtte a legtöbb gólt – immár a Newcastle mezében – és a díj is visszakerült hozzá – utoljára. Ő volt azonban az első a PL történetében, aki kétszer is elhódította. A hőskorban viszont volt még egy játékos, aki szintén megkapta kétszer és ma is visszaköszön a képernyőkről. Nem más ő, mint a Stoke City jelenlegi menedzsere, Mark Hughes.

1997/98. Az egyik legelegánsabb spíler, aki megfordult a szigeteken és valószínűleg nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy neki bizony kijárt volna egy komolyabb individuális elismerés is: Dennis Bergkamp. Egy évvel később jött a Spurs franciája, David Ginola, akinek vélhetően ez az elismerés volt pályafutása legnagyobb sikere.

Kevin Phillips legendás 30 gólos szezonjában az év játékosa díjat nem más vitte el, mint a Manchester United ír verőembere, Roy Keane. A XXI. század elején értelemszerűen a United játékosai vitték a prímet, a következő 2000/2001-es évad végén a zeniten jócskán túllevő, 35 éves Teddy Sheringham, egy évvel később pedig az új szerzemény, Ruud van Nistelrooy lett a PL legjobb játékosa.

Bár az előző évben is rendesen a levegőben volt, 2003 áprilisában már Thierry Henry állt a dobogó legfelső fokára, s ha már ott volt, ott is maradt még egy esztendőre – ezzel ő lett az első játékos, akit zsinórban kétszer is az Angol bajnokság legjobbjává választottak. 2004-ben azonban jött Mourinho, és a Chelseavel kegyetlenül húzta be a bajnokságot. Henry hiába sugárzott még mindig, a díjat értelemszerűen a Chelsea vezére, John Terry kapta.

Szegény Stevie G, ha a PL-t nem is tudta megnyerni a Liverpoollal, egy év játékosa elismerést bezsebelt azért a 2005/2006-os szezonban, de ez aligha vigasztalja őt és talán már el is felejtette, hogy egyszer régen őt választották. Nem úgy, mint Cristiano Ronaldo, aki az egyéni elismerések hallatán is lábujjhegyre áll, mellesleg Henryval együtt csak ők ketten kapták meg a díjat kétszer egymás után. Ronaldo el is indított egy újabb manchesteri lavinát, a 2008/09-es évad végére kisebb meglepetésre a 35 éves, mindössze 1500 percet játszó Ryan Giggs lett a PFA szerint az év legjobbja. Egy évvel később is talán mindenki Didier Drogbára fogadott, ám Wayne Rooney sem futott kisebb szezont az elefántcsontpartinál és a díjat is elhalászta előle.

Bármennyire is csípem Gareth Balet, a 2010/2011-es PFA év játékosa díja nekem teljesen kiesett, bár egy olyan szezon után, ahol Darren Bent és Peter Odemwingie a legjobb öt góllövő közt foglaltak helyet, nem is olyan furcsa. A következő szezonban volt az Arsenalnak utoljára épkézláb csatára – Theo most nagyon rázza a fejét – lőtt is harmincat, év játékosa is lett, aztán megszólalt a benne élő kisgyerek és a többi már csak robinakurvaanyád. Gyengébbek kedvéért, Robin van Persie. Aki egyébként futott még egy jó szezont, a Uniteddel is gólkirály lett, de Gareth Bale akkora lapáttal pakolt rá a két évvel azelőtti énjére, hogy nem is volt kérdés, ki lesz az év játékosa. Az már annál inkább, hogy Florentino Perez hány milliót csenget ki érte.

Jött volna a Liverpool nagy szezonja, ahol még talán az is nekik szurkolt a végén, aki amúgy utálja őket – halihó! –, mára azonban a többség csak azokra az undorító, visszataszító és teljesen értelmetlen Slippy G mémekre/gifekre emlékszik, amik sajnos még máig hódítanak. Az év játékosa pedig Luis Suárez lett.

A tavalyi szezon győztese, a zseniális Eden Hazard, akinek minden megmozdulását és megindulását tátott szájjal bámulták még a riválisok szurkolói is. Én például biztosra vettem, hogy idén is ő nyer, de arra még egy forintban sem mertem volna fogadni, hogy nominálva sem lesz.