A Chelsea Arsenal feletti győzelmének apropóján összeszedtük a Premier League történetének legotrombább bunkóit. Játékosok, akiket akkor is rühellesz, ha a te csapatodban játszanak, ha pedig épp a kedvenceid ellen szerzett góljukat ünneplik, kedved lenne csavarhúzót állítani a szemgödrödbe. Figyelem, a lista súlyosan szubjektív elemeket is tartalmaz!

Peter Schmeichel (dán, MU/Villa/City)

A legenda szerint túl agresszív volt ahhoz, hogy a mezőnyben játsszon, ezért jobb híján a kapuba állították, hátha kevesebb kárt tesz az ellenfelekben. A számítás csak részben jött be, mert a károkozás maradt, annyi különbséggel, hogy Schmeichel nem az ellenfélre, hanem saját csapatának védőire hozta rá a frászt rendszeresen. Van annak azért egy diszkrét bája, ha az embertől Pallister-, Bruce- és Stam-féle drabális izomtornyok szarják össze magukat, na. 

José Bosingwa (portugál, Chelsea/QPR)

Az ég kék, a fű zöld, köcsögválogatottat meg nem csinálunk portugál játékos nélkül. Bosingwa ráadásul maga a szótári alak: a dús szemöldök alatt egy érzéketlen, mindenféle tehetség csíráját nélkülöző külvárosi bunkó lakozik. Mi a magunk részéről egészen biztosak voltunk benne, hogy már valahol a Pacos Ferreira környékén rontja a levegőt ütemtelen belépőivel és útszéli prosztóságaival, de nem, dehogy, a munkakönyve jelenleg a Trabzonsporé. Bónusztrack: barátkozási kísérlete Benayounnal, a megtekintés kötelező.

Martin Keown (angol, Everton/Arsenal)

Nem az a tipikus vadbarom, de így is emlékszünk néhány köztörvényesség határát súroló belépőjére. Nem véletlenül, az  összesen 62 darabot tartalmazó kártyagyűjteménye (6 piros, 56 sárga az elosztás) kifejezetten impresszív, főleg, hogy mindezt sikerült azokban az időkben összeszednie, amikor Vinnie Joneshoz hasonló ministránsgyerekek jelentették a mércét a zátonyon. Élete fő műve minden kétséget kizáróan az volt, amikor Nistelrooy orrcimpjába üvöltötte elégedettségét egy kihagyott manchesteri tizenegyest követően, de a palace-os Eric Youngnak 1991-ben kiosztott könyökös is erős versenyző.

Vinnie Jones (walesi, Chelsea/Wimbledon)

Maga a két lábon járó sérülésveszély, az ember, aki karriert és márkát épített saját drabális kegyetlenségéből. Amikor Jones-ról beszélünk, arra a játékosra gondolunk, akinek minden egyes mozdulata pályafutásaokat helyezett a megszűnés szélére, hogy aztán, amikor a kiskanállal összekapart áldozat az eszméletre ébredés legkisebb jeleit mutatja, ő máris ott teremjen, és a pofájába üvöltve kérje rajta számon, mi a faszt szimulál. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, egy ekkora paraszt mindenhol máshol a világon az Angliában elfogyasztott 12 piros lap többszörösét tehette volna zsebre.

Ben Thatcher (angol, Wimbledon/Tottenham/City/Charlton)

Igazi kocsmai bunyós az angol pubok legmélyéről, a srác, akinek a félidőben Zlatan Ibrahimovic is sírása görbülő szájjal könyörögne, csak, hogy abbahagyja végre a terrorizálását. Na jó, utóbbi lehet, hogy pöppet túlzó, de tény, a balbunkó kifejezés tökéletes definíciójának számító Thatcher soha nem ment a szomszédba némi keménykedésért: a játékát nézve Istentől eredő csodának tűnik, hogy valamiért nem argentinnak született. Mondjuk elnézve azt a precíz hentesmunkát, amit Pedro Mendesen végzett az alábbi videón, valahol mélyen egészen biztosan csörgedezik ott valami a pampák királyainak véréből.

Patrick Vieira (francia, Arsenal/City)

Összesen nyolc piros lapot szedett össze a PL-érában (összehasonlításképpen, Vinnie Jones-nak hat darab van ugyanebből a színből), de nem csak ezért volt a 2000-es évek egyik legrettegettebb középpályása. Egyszerűen nem ismert irgalmat, ha arról volt szó, boldogan és szemrebbenés nélkül tépte le Roy Keane heréit, hogy aztán fordulásból, ballal osszon ki álompasszt a kapuig galloppozó Thierry Henrynak. Vakmerő és kegyetlen igazságosztó volt, a műfaj egyik utolsó veteránja, akinek attól sem lett csokis az alsója, ha Marco Materrazzit kellett nyomorékká lapítania.

Roy Keane (ír, Nottingham/MU)

Sir Alex Ferguson szerint a nyelve volt a legveszélyesebb testrésze, ami lehet, hogy igaz, de tény, legalább tucatnyi hentesbárd alá fektetett ellenfél tudná az állítás ellenkezőjét bizonyítani. A legismertebb szegény Alf-Inge Haaland, akit az ír pitbull szánt szándékkel rúgott szó szerint a tolószékbe, hogy aztán még körbe is haknizza a médiát azzal, semmit sem bán, mert anno a norvég is elintézte őt egy évekkel korábbi meccsen. Visszagondolva teljesen egyértelmű, hogy Keane fejében nem volt minden rendben, és az is tuti, hogy a probléma a visszavonulása óta csak nagyobb lett: legutóbb azzal keltett megdöbbenést, hogy halálra dicsérte azt a szerelést, ami után Luke Shaw-t két műtéttel kellett szállítható állapotba foltozni Eindhovenben.

Joey Barton (angol, City/Newcastle/QPR)

Ahogy a művelt szaksajtó szokta volt mondani, ő a tökéletes érkező típusú játékos. Igaz, Barton jobbára nem a kapu elé ér oda menetrend szerint, hanem a kialakulófélben lévő kakaskodások helyszínére. Látszólag pusztán a békítés a célja, de valójában fizikai fájdalmat okozna neki, ha nem oszthatna ki legalább néhány lángost a tumultusban, ahol jó esélye van rá, hogy mindez esetleg elkerüli a bíró sporttárs becses figyelmét. Barton azonban nem csak ebben utazik, igény szerint megtámad kisgyerekeket, elnyomja a szivart egy ifijátékos szemgödrében, és ha arról van szó, akár a saját csapattársát is beutalja a sürgősségire néhány jól irányzott balegyenessel. Ezek után mennyire meglepő, hogy a pályán is egy sebzett vadkan fékezett temperamentumával teszi a dolgát? Nem, hogy alapember a csapatunkban, de a kapitányi karszalag is az övé.

Marouane Fellaini (belga, Everton/MU)

A modern futball egyik isteni csodája, milyen megfontolásból alkalmazza őt bármelyik Premier League-csapat. Futni nem képes, ugrani szintén, ehhez mérten persze lassú is, mint a tetű, és ezekhez jön hozzá pluszban, hogy jobban zavarja a labda, mint egy apácarend főnöknőjét az análszex. A szabályos szerelés mibenlétéről halvány lila segédfogalma sincs, így még nagyobb rejtély, hogy a viharban találhatták ki neki a védekező középpályás posztját, ahol egyébként annyira szokott bizonytalan lenni, mint a záróizom kolera idején. Legalább mondhatnánk, hogy egyszerűsége mellékzöngéjeként nem alattomos, de sajnos nem, olyan mint a kígyó, csak ő épp a könyökével mar. Övé képzeletbeli csapatunk tízes meze.

Kevin Davies (angol, Southampton/Blackburn/Bolton)

Vajon ki az a játékos, akit az angol bajnokság történetében a legtöbbször fegyelmeztek sárga lappal a játkvezetők? Talán a renitens Vinnie Jones? Vagy a dúvad Roy Keane? Esetleg a szemmel láthatóan teljesen kattant Joey Barton? Francokat,  Kevin Davies, a csatár, akinek kevesebb gólja van, mint ahány lapot eltehetett a vitrinbe a PL-ben eltöltött szezonjai során. Ő az a támadó, aki teljesen biztosan csupán azért adta el a labdát mindig, hogy aztán az ellenfél gerincoszlopának porcai közé illesztett stoplija képében domboríthassa ki a játék küzdő jellegét. 

Diego Costa (brazil/spanyol, Chelsea)

Az ember, akit akkor is rühellsz, ha épp a te csapatodban játszik. Ormótlan, bunkó, alattomos kis tetű, akinek az okoz örömet, ha büntethet. A védőkre sem a labda visszaszerzésének céljával csúszik rá, egyszerűen meg akarja mutatni, mi vár azokra, akik az útjába állnak: vér, verejték, és végül dicstelen megsemmisülés. Mindehhez pluszban ráadásul megállás nélkül jár a szája is, könyököl, csíp, rúg és harap, mindezt többnyire - sőt, szinte csak akkor! - ha épp másfelé kalandozik a játékvezető tekintete. És, hogy mi van akkor, amikor véletlenül neki taposnak oda? Azonnali összeomlás, pokolbéli kínok, a humuszréteg legalájára fúrt fej, hogy aztán  cinkos mosollyal nyugtázza az így kiprovokált piros lapokat. Mondanánk, hogy ő a legundorítóbb féreg xy óta, de egyszerűen nincs kihez viszonyítani, ő az etalon. Vitathatatlanul.

Hiányolsz valakit? Nálad beférne a góljait kizárólag az ellenfél szurkolói előtt ünneplő Adebayor? Esetleg a hentes becenévre hallgató Boulahrouz? Vagy talán mindenki kedvenc El-Hadji Dioufja? Kommentelj!