Gyorsan elröppent az ünnepi futballáradat, már hat fordulót játszottak le a legutóbbi Power Ranking óta, úgyhogy itt az ideje újra rápillantani a hullámvasútra. Az ünnepek nagy nyertese a Chelsea-Manchester United-Tottenham trió, akik mind-mind (majdnem) tökéletesen hozták le a elmúlt hónapot, míg a többiek ilyen-olyan okokból szívhatják a fogukat. Tovább után jön a sorrend, szokás szerint a leggyengébbektől kezdve.
Miután a Cesc Fabregas életpályáját feldolgozó posztsorozatunk első részében megmutattuk hogyan lett a fiatal katalán játékosból az Arsenal meghatározó játékosa, a második fejezetben elmeséljük miként válhatott az Ágyúsok csapatkapitányává mielőtt hazatért Barcelonába, hogy végül egy angol bajnoki címmel a zsebében karrierje mélypontjára érjen a Chelseaben.
Sir Alex Ferguson összeráncolt szemekkel nézelődött a lelátón a Manchester City elleni 2-1-es vereség napján az Old Trafford kakasülőjén, idén szeptemberben. A skót már negyedik éve nem foglalja el a Manchester United kispadját és vele együtt a sikerek is elillantak, de ami még fontosabb, a klub identitását is gyökereiben változtatta (vagy kérdőjelezte?) meg távozása. Mourinho kinevezésével és a nyári igazolásokkal pedig sokakat sikerült alaposan megosztani és éppen elegendő idő telt már el ahhoz is, hogy mi kinyissuk ezt az aktát és benézzünk a leplezetlen függöny mögé, amiről még mindig nem beszélnek a Vörös Ördögök rajongói.
Az "egyéni hibákból kaptuk a gólt" kezdetű edzői önmosdatás az egyik legidegesítőbb dolog a futballban. Eleve visszás, mert hát ki az istennyila állította csapatba az egyéni hibákat elkövető játékosokat, ha nem maga az edző - ergo lehetne szaggatni a saját ruhákat is, ha már -, de ott van az az aprócska, ám egyesek szemében kifejezetten fontosnak tetsző részlet is, miszerint a futball, mint olyan, alapvetően ún. csapatjáték. Nem arra gondolok feltétlenül, hogy "együtt vesztünk és együtt nyerünk", hanem inkább arra, hogy amennyiben tizenegy ember mindössze egyének halmazaként ténfereg a pályán, ahelyett hogy kiérlelt csapatjátékkal menne ellenfele idegeire, megpróbálva felerősíteni az erényeit, és elrejtve a gyengéit, akkor javallott lehet inkább ezzel a ténnyel foglalkozni, és nem ráhúzni a vizes lepedőt néhány kiválasztott egyedre a falkából. De hát José ilyen, így szeretjük szoktuk meg, és valljuk be: igazából már hiányozna is, ha egyszer valamivel kevésbé lenne arrogáns paraszt, amikor a saját hibái kerülnek szóba.
A Premier League negyedik fordulójában minden a manchesteri városi rangadó körül forog majd, és bár mi lennénk a legboldogabbak, ha a meccset felhúzhatnánk arra, hogy a jelenkor két legsikeresebb edzője (22 vs. 21 darab komoly trófea) feszül egymásnak az Old Traffordon, valójában inkább médiacirkusz lesz ez az egész, mintsem komoly sportértékkel bíró labdarúgó mérkőzés. Főleg, hogy az ehhez hasonló kéthetes szünetek általában baromira nem tesznek jót a csapatok formájának, szóval kíváncsian várjuk, ki, hol folytatja azt, amit az iskolakezdés előtt abbahagyott. Hajtás után természetesen Pep és José személyi aktáját fejtjük ki a legbőségesebben, de egy-egy mondattal minden meccsről igyekszünk megmondani a tutit.
Ahogy tavaly, úgy idén is jön a nagy sikerű, szezoneleji jósda, ahol jól megmondjuk ki lesz a bajnok, kik fognak kiesni, és hogy kit nézett ki magának Wenger 3-4 évvel ezelőtt. Ha pedig nem jönnek be a tippek, legalább röhögünk egyet magunkon, ahogy azt az elmúlt szezon végén is tettük. Lássuk, melyik szerzőnk, mit vár az előttünk álló 38 fordulótól!
Megkezdjük a 2015-2016-os szezont összefoglaló posztsorozatunkat, melyben külön írásokkal foglalkozunk a legjobb meccsekkel, a legszebb gólokkal, az All Star- és köcsögválogatottakkal, valamint a legjobb igazolásokkal és a legnagyobb flopokkal. Ez utóbbival nyitjuk ma a sort, és aki rendszeresen követte velünk együtt az év történéseit, annak tovább után nagy meglepetéssel nem fogunk tudni szolgálni.
A világ legfaszipántosabb sportújságírója, Jonathan Wilson monumentális cikket rittyentett José Mourinho karrierjéről. Nem maradt ki semmi, benne vannak az indulás motivációi, a Barcánál töltött tanulóidőszak sajátosságai, a portós sikerek, egyre erősebb konfliktusai Abramoviccsal, és az egész személyiségét, edzői hitvallását alapvetően átformáló 2008-as történések is. Az első felvonásban visszatekintettünk a kezdetekre, a portói felemekedés okaira, és a Chelsea-nél eltöltött időszak buktatóira. Most kétrészes monstre posztunk második epizódja következik, nem szó szerinti fordításban, de a lényeget átadva. Vigyázat, tldr!
A kis José nagyon szerette a focit. Még nem is értette pontosan, hogy miről szól, hogy mi az utánozhatatlanul gyönyörű benne - de már rajongott érte. Valósággal a megszállottjává vált, ott lüktetett a fülében, ott folyt az ereiben, ott dobogott a torkában. Nem véletlenül: a nagyapja egy kis csapat, a Vitória Setubal elnöke volt, így a család minden nap testközelből érintkezett a futballal. A meccs része volt a családi ünnepeknek, előkerült a vacsoránál, az iskolában, a hétvégi programokon. Valósággal beette magát a felcseperedő José szívébe, aki hamar el is határozta, hogy játékos lesz belőle. Ha törik, ha szakad.
A londoni Chelsea-szurkolók nehezen emésztik a tényt, hogy végleg kitelt legnagyobb kedvencük becsülete a Stamford Bridge-en, de nem csak a zátonyon keltett nagy felhördülést José Mourinho kirúgásának híre. Itthon mondjuk - ahogy elnézem - inkább örömködnek a drukkerek, de nem árt megjegyezni, bármennyire felemásan is alakult Mourinho legutóbbi eljövetele a Premier League-ben, nagy valószínűség szerint a Chelsea-történet legmeghatározóbb, legsikeresebb és legjobb edzőjéről kell ítéletet mondanunk a portugál személyében. Hajtás után ilyen messzire azért nem merészkedünk, de a statisztikát segítségül hívva megvizsgáljuk, ki volt az Abramovics-éra legfaszipántosabb edzője a Chelsea-nél.
