Az "egyéni hibákból kaptuk a gólt" kezdetű edzői önmosdatás az egyik legidegesítőbb dolog a futballban. Eleve visszás, mert hát ki az istennyila állította csapatba az egyéni hibákat elkövető játékosokat, ha nem maga az edző - ergo lehetne szaggatni a saját ruhákat is, ha már -, de ott van az az aprócska, ám egyesek szemében kifejezetten fontosnak tetsző részlet is, miszerint a futball, mint olyan, alapvetően ún. csapatjáték. Nem arra gondolok feltétlenül, hogy "együtt vesztünk és együtt nyerünk", hanem inkább arra, hogy amennyiben tizenegy ember mindössze egyének halmazaként ténfereg a pályán, ahelyett hogy kiérlelt csapatjátékkal menne ellenfele idegeire, megpróbálva felerősíteni az erényeit, és elrejtve a gyengéit, akkor javallott lehet inkább ezzel a ténnyel foglalkozni, és nem ráhúzni a vizes lepedőt néhány kiválasztott egyedre a falkából. De hát José ilyen, így szeretjük szoktuk meg, és valljuk be: igazából már hiányozna is, ha egyszer valamivel kevésbé lenne arrogáns paraszt, amikor a saját hibái kerülnek szóba.

"Néha a játékosok csalódást okoznak az edzőjüknek" - vonta le a tanulságot Mourinho, miután a szombati manchesteri derbin (vagy ahogyan a spanyol sajtó találóan elnevezte, Cash-icón) Josep Guardiola szokás szerint rendesen kifújta az orrát. Befűzte neki az oktatófilmet, lepörgette a mágnestábláról, ragozhatjuk ezt még, de a lényeg lényeg marad: Mourinhónak megint köze nem volt a meccshez addig, amíg igazán fontos lett volna, hogy legyen (értsd, a City nem szerez kétfás előnyt), utána meg már hiába nyúlt bele jól, az egész csak arra volt elég, hogy a végén bírózhasson egy kicsit, és megmentsen valamennyit az arcából. Mondjuk nem tudom, mennyire lehetséges ez még úgy, hogy tizenhét nekifutásból összesen háromszor tudta eddig legyőzni Guardiolát, és a legutóbbi tíz randikjukból - írd és mondd - egyetlen egyet sikerült behúznia; de hát nem is én vagyok a Special One kettőnk közül.

Akárhogyan is, visszanézve egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a két edző egy súlycsoportban lenne. Ezzel persze semmi gond nincs, van olyan, hogy valakinek egy adott edző bizonyos stílusú csapatai ellen egyszerűen nem terem babér - igen Arséne, rád gondoltunk -, de ne felejtsük el, ennek a rivalizálásnak annak idején Mourinho adott élt, ő kreálta meg saját magából a Barcelona és Guardiola kriptonitját, ő dolgozott hosszú évekig bevallottan AZ ELLENSZEREN, amivel le lehet győzni a futballgyilkos labdafényezést. Hogy ennyi nekifutásból sem sikerült neki, az két dolgot jelez: egyrészt nagyon buta volt, amikor azt hitte, hogy sajtószóbai arcoskodásból is lehet várat építeni, másrészt Guardiola egyszerűen legyőzte, felülmúlta őt. Ki lehet mondani, és le lehet írni,

kettejük közül a katalán a jobb edző. Kész, pont.

Lehet, hogy bennem van a hiba - és Isten ments, hogy belemenjünk most abba a vitába, van-e joga egy mezei bloggernek kritizálni olyan korszakosan nagy edzőket, mint José és Pep -, de a meccs elején jó fél óráig nem tudtam megfejteni, mi a búbánatos fittyfenét akart elérni Mourinho ezzel a kezdőcsapattal a pályán. Lingard jó egy hónapja nem játszott egyetlen meccset sem, Mkhitaryan eddig még egyszer sem volt kezdő, plusz állítólag úgy kellett összedrótozni a meccsre - és ezek csak személyi kérdések, a taktikáról még szó sem esett, pedig azon a fronton is előfordultak érdekes dolgok.

Az idei City focal pointja egyértelműen a Silva-De Bruyne kettős. Tavaly Pellegrini nagyon sokáig küszködött azzal, hogyan helyezze el a pályán mindkettejüket úgy, hogy az jó legyen a csapatnak, és végül arra jutott, a belgának kell kimennie a szélre annak érdekében, hogy Silva zavartalanul irányíthasson. Guardiola természetesen ilyen kompromisszumot már csak elvből sem kötne, és amúgy is, egyik legfontosabb alapelve, hogy a legjobb játékosai a pálya közepén kapjanak szerepet, úgyhogy nem sokat lacafacázott:  berakta mindkettejüket, egymás mellé. Ennek érdekében simán kivágta a keretből Yaya Tourét - mondjuk aligha vérzett nagyon a szíve - és Nasri helyett is egy melósabb, okosabb, alázatosabb szélsőt szerzett Nolito személyében. Az így kialakuló 4-3-3/4-1-4-1 - Fernandinhóval a védelem előtt - egyelőre a legjobb megoldás arra vonatkozóan, hogy

a) a keret két legjobb középpályása (Silva, KdB) a lehető legnagyobb eséllyel tudjon beférkőzni az ellenfél védelmi vonalai közé,

b) a csapat úgy tudja telíteni a baloldalt (ami David Silvának is az egyik természetes élőhelye vot korábban), hogy közben nem merül fel a labdavesztés esélye, és egy gyors súlypontáthelyezéssel azonnal a védelem mögött találja a szélvészgyors Sterlinget.

Mivel két olyan játékos ellen, mint Silva és De Bruyne, nincs értelme emberfogással védekezni, így a United számára - elvileg - nem maradt (volna) más lehetőség, mint minimális területet hagyni a védelem és a középpálya között, és Atlético módra iszonyú kompakt, lehetőleg kettős védelmi falat húzni a City középpályája elé. Ehhez képest nézzük meg, mit csinált Mourinho:

Két dolog kell feltűnjön. Az egyik, hogy a portugál nem kettős, hanem hármas védekező tagozódást választott (4-4-2 helyett az eggyel több sort tartalmazó 4-2-3-1-et), a másik, hogy ezzel viszont nem stabilizálta, hanem épp ellenkezőleg, még sebezhetőbbé tette a védelmét. Hogy miért? Ha csak a mágnestáblát nézzük, akkor is látszik, hogy ebből egy Silva+KdB vs. Pogba+Fellaini csörte rajzolódik ki, de még beszédesebb, ha egy újabb meccsképen mutatjuk meg a lényeget:

Pogba nem védekező középpályás. Volt már erről szó - igaz, csak a Facebookon -, de ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Plusz azt sem, hogy a francia tutira nem a megfelelő ember egy doppelsechsszel (két szűrő a védelem előtt) operáló középpályára. Pontosabban: akár meg is oldhatja, de nem 100 milliós szintén, és elég valószínű, hogy ennyi pénzért még a United is olyan játékost akar(t) kapni, aki köré egy komplett csapatot lehet építeni.

Pogba ebben a formációban viszont nem ez a spíler, és bár most elkezdhetnénk vitatkozni azon - ti a kommentek között tegyétek is meg -, hogy vajon lehet-e ekkora szekérderéknyi lóvét adni egy olyan emberért, aki nem instant klasszis attól függetlenül, hova teszed a pályán, a lényeg nem ez. Hanem az, hogy Mourinho nem ismerte fel a nyilvánvalót, és szabad kezet adott neki a pályán: a francia lényegében ugyanazt a kötetlen baloldali középpályás futót játszotta, amit a Soton ellen is, azzal a különbséggel, hogy itt igenis nagyon hiányzott a védelem elől. Főleg, hogy Guardiola nem bízta a véletlenre a dolgot, Sterlinget és Nolitót is odaragasztotta a vonalhoz annak érdekében, hogy a United arcvonalát széthúzza, és Fellaininek még nehezebb dolga legyen egyszerre levédekezni Silva és De Bruyne elmozgásait.

Nem véletlen, hogy az első félidőben szinte minden labdát a City szedett össze második szándékból, és az sem, hogy a United középpályásai (Fellaini, Pogba, Lingard, Rooney, Mkhitaryan) összesen csak 5 darab szerelést tudtak megcsinálni, azokat is jellemzően a saját térfelükön. Ha nincsen Ibra - amúgy egyáltalán nem egyszerűen kivitelezhető - gólja, akkor a United tulajdonképpen megsemmisül az első félidőben. A saját pályáján, úgy, hogy Guardiolának ez elméletileg az első komoly PL-meccse volt (lehet, hogy a liga misztkumát is át kellene gondolni kicsit egyeseknek), Mourinhónak viszont ez a természetes közege, amiben általában lubickolt.

A második félidőre Herrera beállításával feltett tridente (vagyis belső középpályás hármas, ami José alapvetése lett a Guardiolával vívott Clásicók sorozata alatt) már sokkal jobban működőtt, bár elsősorban annak köszönhetően, hogy igen komoly intenzitású letámadás is következett belőle. Mourinho a két edző korábbi meccsein mindig akkor volt a legközelebb a győzelemhez, ha iszonyatosan magasra tekerte a meccs intenzitását, magasan letámadott, és nagyon komoly tempóba hajszolta bele az egyébként kényelmes adogatáshoz szokott Guardiola-játékosokat. Ezt most a meccs elején nem merte (akarta?) meghúzni, de a második félidő elején már kénytelen volt, és nem szabad eltagadni, hogy ebből akár ki is egyenlíthetett volna a United.

Guardiola azonban tőle szokatlanul - ez is mutatja, mennyire fontos volt ez a meccs neki - nagyon gyorsan reagált a folyamatokra, és egy hozzá viszonyítva már-már valószínűtlenül gyakorlatias húzással bedobta a középpályára Fernandót. A brazil klasszikus verőember, olyan, akiket Pep általában messzire kerget a csapataitól - most mégis bevetette őt, mert érezte, meg kell fognia a lendületbe kerülő Unitedet. Ez össze is jött neki, és amikor José a Shaw-Martial cserével jelezte, nem adta fel a meccset, Pep szemrebbenés nélkül állt át 5-4-1-re, és rendezkedett be kontrákra.

Nincs a meccsnek olyan olvasata, amiből nem az jön ki, hogy Guardiola csúnyán lemeccselte Mourinhót. A portugál rögtön a kezdőcsapatával besült, és bár a félidőben jól nyúlt bele a meccsbe, Pep minden változtatását kiválóan reagálta le. Nagyon szűk látókörre vallana, ha valaki ezt a meccset egy az egyben Blind - aki továbbra sem középhátvéd, de hát nem is saját magát nevezi be abba a pozícióba -, Pogba, vagy Lingard nagyon gyenge egyéni teljesítményével, esetleg Clattenburg hibás döntéseivel akarná magyarázni. A helyzet ugyanis nem ez: egyszerűen arról van szó, hogy Mourinho ismét befürdött Guardiola felkészültségével szemben.

Na, fel a kezeket, ki lepődött meg?