A Premier League negyedik fordulójában minden a manchesteri városi rangadó körül forog majd, és bár mi lennénk a legboldogabbak, ha a meccset felhúzhatnánk arra, hogy a jelenkor két legsikeresebb edzője (22 vs. 21 darab komoly trófea) feszül egymásnak az Old Traffordon, valójában inkább médiacirkusz lesz ez az egész, mintsem komoly sportértékkel bíró labdarúgó mérkőzés. Főleg, hogy az ehhez hasonló kéthetes szünetek általában baromira nem tesznek jót a csapatok formájának, szóval kíváncsian várjuk, ki, hol folytatja azt, amit az iskolakezdés előtt abbahagyott. Hajtás után természetesen Pep és José személyi aktáját fejtjük ki a legbőségesebben, de egy-egy mondattal minden meccsről igyekszünk megmondani a tutit.

Manchester United - Manchester City 1-1 (szombat, 13:30, Spíler TV)

Mourinho és Guardiola közös története kifejezetten biztatóan kezdődött. Mindannyian tudjuk, hogy a Barcelonánál – Sir Bobby Robson és Louis van Gaal irányítása alatt – már dolgoztak együtt, de az talán kevésbé ismert tény, hogy egyáltalán nem voltak rossz viszonyban. Olyannyira nem, hogy bár barátoknak azért senki nem nevezte őket, a közös sikereket alkalomadtán simán megünnepelték egymás nyakában:

José 2000-ben lelépett Katalóniából, így egy időre megszakadt a kapcsolatuk, de alig hat évvel később, amikor Guardiola végleg visszavonult a játéktól, és elhatározta, hogy edző lesz, rögtön Mourinhóhoz vezetett az útja. Először úgy volt, hogy Cobhamben nézi meg az akkor már Special One-nak számító portugál egyik edzését, de végül a klub egy Valencia elleni BL-meccsre hívta meg, hogy a találkozó előtt beszélgethessen kicsit Mourinhóval. Azóta sem derült ki pontosan, hogy kinek a hibájából, de az egyeztetésre végül nem került sor: egyesek úgy emlékeznek, a portugál mondta vissza időhiányra hivatkozva, mások szerint a klub vétett valamilyen hibát, de tény, Pepnek nem volt alkalma találkozni Mourinhóval. Bekerült az első kavics a cipőbe.

A második, jóval nagyobb kődarabról már volt szó – amikor karácsony tájékán mindent elmondtunk nektek Mourinho karrierjéről, hosszasan fejtegettük a 2008-as eseményeket. Mint ismeretes, José munkanélküli edzőként igencsak szívesen ült volna le az épp legatyásodottnak tűnő Barca padjára, de hiába tartott – állítólag – eszelősen király prezentációt a terveiről, Cruyff megfúrta a kinevezését, és helyette a zöldfülű Guardiola lett a vezetőedző. Fun fact: Mourinho eredeti terve az volt, hogy kinevezése esetén Pepet veszi maga mellé másodedzőnek (a videós stáb főnöke pedig egy bizonyos André Villas-Boas lett volna, de ez már tényleg csak a margó szélére fér el a történetben). José úgy érezte, hátba szúrták, és bár korábban rendszeresen nyilatkozott olyasmiket, hogy a Barcelona „mindig benne marad a szívében”, innentől kezdve nagyítóval kell keresni pozitív megnyilvánulásait a katalán klubbal kapcsolatosan.

Amikor Mourinho és Pep 2009-ben először egymásnak veselkedtek a BL csoportkörében – sokan hajlamosak elfelejteni, hogy az Inter és a Barca abban a szezonban már összeakadt az elődöntőket megelőzően is -, még semmi nem látszott a későbbi hatalmas rivalizálásból. Kölcsönösen szépeket nyilatkoztak egymásról, a média ingerküszöbét pedig szinte el sem érte kettejük sztorija, amihez talán az is hozzájárult, hogy a milánói 0-0-t követően a Camp Nouban Messi és Ibrahimovic hiányában is elképesztően simán nyert a Barca (2-0).

„A Barcelona csapatként sokkal jobb volt nálunk. De ha holnap újra játszanom kellene ellenük, pontosan tudnám, mit kell tennem ahhoz, hogy győzzünk. Ha most valaki azt mondja, az elődöntőben újra a Barcelona lesz az ellenfél, aláírnám” – nyilatkozta akkor Mourinho, az élet pedig villámgyorsan bebizonyította, mennyire ért ahhoz, amit csinál.

A négy között Milánóban már 3-1-es Inter-győzelem született – Thiago Mottát Busquets gusztustalan színészkedése miatt jogtalanul állította ki a játékvezető, a Barca viszont Milito lesről született gólja, és egy Alvesen elkövetett fault után elmaradó büntető miatt reklamálhatott -, Barcelonában pedig hiába tett meg mindent a hazai csapat, csak 1-0-ra nyert, így kiesett. Vita persze erre a meccsre is jutott: Bojan Krkic hajrában szerzett gólját nem adta meg a játékvezető, pedig azzal a találattal a katalánok kivívták volna a döntőbe jutást. A feszültség eközben egyre nőtt, Mourinho már az első meccset követően hangos bírózásba kezdett („tavaly ők nevettek a bírói hibákon, miközben az ellenfelük felháborodva reklamált, most legalább érzik, milyen ez fordítva”), majd a továbbjutást jókora sprinttel ünnepelte a Cam Nou gyepén. Barcelonában sem maradtak persze adósak, simán rákapcsolták a locsolót a pályán ünneplő interesekre – igaz, Guardiola itt még úgy tűnt, kerüli a nyilvános és egyértelmű konfrontációt.

Amikor azonban az Inter BL-győzelmét követően Mourinho aláírt a Real Madridhoz, egyértelművé vált, hogy a két edző viszonya maga a robbanásra kész puskaporos hordó. A novemberi, első El Clásico viszont annyira simán alakult (a Barca 5-0-ra nyert, és tulajdonképpen bohócot csinált a Madridból), hogy még Mourinho is felmérte, semmit nem nyer azzal, hogy borítja a bilit. A két csapat ennek ellenére közel fej-fej mellett haladt a ligában, és amikor 2011 áprilisában néhány napon belül a bajnoki címről, a kupagyőzelemről és a BL döntőjébe való bejutásról is egymás ellen kellett döntenie a két edzőnek, a láncreakció beindult. Többé semmi nem volt ugyanaz, mint előtte.

A sorozat első meccse, a madridi bajnoki még egész simán lement, bár José csőrét nyilván bökte, hogy az 1-1-es döntetlennel a Barcelona voltaképpen megnyerte a bajnokságot. A négy nappal később rendezett kupadöntő azonban megmutatta, akkora a feszültség a két edző között, hogy azt ilyen dózisban kezelni képtelenség.

A meccset a Real nyerte hosszabbítás után 1-0-ra, Ronaldo góljával, de a Barcelona a rendes játékidőben eldönthette volna a kupa sorsát – már amennyiben a játékvezető megadja Pedro alig néhány centiméteres lesről született gólját. Az asszisztens azonban kiszúrta a szabálytalanságot, maradt a 0-0, Guardiola pedig nem bírta ki, hogy a sajtótájékoztatón ne említse meg, mennyire jó szeme van a partjelzőnek. Mourinho csak erre várt, és azonnal lecsapott:

„Eddig a pillanatig kétféle csoportja volt az edzőknek a világon. Egy nagyon kicsi, amelynek tagjai sosem beszéltek a játékvezetőkről, és egy nagy, amelyben rendszeresen kritizálták őket. Most, hogy Pep is megszólalt, létrejött a harmadik, egyelőre egyetlen tagot számláló csoport, ahol már az is baj, ha a játékvezető helyes ítéletet hoz. Ez nekem teljesen új.”

A portugál számítása bejött, a két csapat BL-meccse előtt ugyanis a hatalmas nyomás alatt dolgozó, önmagát mindaddig tartoztató Guardiolából is kitört a felháborodás:

„Mivel Mourinho úr Pepnek hívott engem legutóbb, én sem fogok udvariaskodni, egyszerűen Josénak szólítom. Holnap 20:45-kor találkozunk a pályán. A pályán kívül már ő nyert, ott minden szezonban ő nyer. Adjon neki valaki ezért egy BL-serleget, hadd vigye haza, és hadd élvezze. A sajtóban, az újságírók előtt ő a kibaszott főnök, ő a legjobb, és ezt mindenkinél jobban tudja is magáról.”

Guardiola a sajtótájékoztatót követően játékosai ovációjától kísérve tért vissza a hotelbe. Olyan erővel ment neki Mourinhónak, hogy azzal mindenkit meglepett, egyszersmind felrázta egyre tehetetlenebbnek tűnő játékosait is, akik másnap két kései Messi-góllal 2-0-ra nyertek Madridban az elődöntő első meccsén. A dolog persze nem volt ennyire sima: a Realtól Pepét a 61. percben kiállították, vagyis Mourinhónak zsinórban az ötödik (!) Pep elleni meccsén kellett emberhátrányban vezetnie csapatát. Nem csoda, hogy a sajtószobában folytatódott az üzengetés…

„Egy nap talán majd eljön az a pillanat, hogy Josep Guardiola és a csapata tiszta eszközökkel nyeri meg ezt a sorozatot” – csapott bele a lecsóba rögtön a portugál. „Ha elmondanám, amit az UEFA-ról valójában gondolok, a karrierem azonnal véget érne. Úgyhogy inkább csak egy kérdést teszek fel: miért? Miért kellett Övrebo, Busacca és De Bleeckere, vagy Stark? Miért? Minden egyes sorozat elődöntőjében ugyanaz történik. Egy nagyszerű csapatról beszélünk, miért van erre folyamatosan szükségük? Miért kell egy olyan remek futballcsapatnak, mint amilyen az övék, valami olyan extra segítség, ami ráadásul mindenki számára teljesen nyilvánvaló? Nem tudom, talán azért van, mert az UNICEF-et támogatják, vagy csak, mert olyan rendes fiúk mind. Nem értem. Hatalmuk van, és ez ellen nincs esélyünk. Minden, amit tehetek, az, hogy felteszem ezeket a kérdéseket, itt hagyom őket a levegőben lógva, és reménykedem abban, hogy egyszer majd válaszokat kapok. Be kellett jutniuk a döntőbe, és be is jutottak, ennyi.”

A következő szezonban szinte egy pillanatot sem kellett várni arra, hogy újra lángolni kezdjenek az indulatok. Már a Szuperkupa-döntő meccsein elszabadult a pokol, a játékosok durvábbnál durvább szereléseket mutattak be egymáson, a visszavágó (3-2-re nyert egyébként a Barca) végén pedig a pálya szélén is tömegjelenetek zajlottak, amelyek hevében Mourinho belenyúlt a Barcelona azóta már elhunyt másodedzője, Tito Vilanova szemébe. Mindezt azok után, hogy előzőleg a sajtóban Pitónak, azaz magyarul fasznak nevezte.

A szezon első igazi Clásicóját aztán újra a Barcelona nyerte (Benzema gólja után fordítva, 3-1-re, ráadásul a Bérnabeuban), majd a Király Kupából is Guardiola csapata ment tovább a negyeddöntőben. A bajnokság ezzel együtt a Realnak alakult jobban, a vesztes Clásico után zsinórban 11 bajnokit nyert a csapat, és amikor áprilisban a Camp Nouból is 2-1-es győzelemmel tértek haza, eldőlt, hogy Guardiola karrierje során először nem nyeri meg a pontversenyt a Barcelonával (Pepnek egyébként mindezidáig ez az egyetlen olyan szezonja, amelyben nem nyert bajnokságot).

55 mérkőzés után a Madrid lett az első olyan csapat, amelyik elvitte a három pontot Barcelonából, Mourinho pedig 2008 után hozott ismét Clásico-győzelmet a Realnak. Az évad végén a fővárosiak előnye végül kilenc pont volt a tabellán, az erőviszonyokról pedig sokat elmond, hogy a harmadikként végző Valencia már 39 egységnyi elmaradással zárt.

Guardiola a szezon végeztével – és az újabb elődöntős BL-fiaskó hatására – bejelentette, hogy távozik a Barcelona éléről, és egy évig pihen, feltöltődik. Mourinho persze nem maradt adósa egy beszólással sem, és gyorsan egyértelművé tette, neki egyáltalán semmi hasonlóra nincsen szüksége: „Az ő élete, nem akarok beleszólni, de számomra elképzelhetetlen, hogy egy évet kihagyjak. Fiatalabb ugyan nálam, én mégsem vagyok fáradt.”

Pep egy évvel később a BL-címvédő Bayern München élén tért vissza a klubfutballba, de időközben Mourinho is csapatot váltott: miután minden hidat felégetett maga mögött Madridban, visszatért korábbi sikerei helyszínére, Londonba, a Chelsea-hez. Mivel a Kékek akkoriban az Európa Liga címvédői voltak, rögtön első hivatalos meccsén Guardiolával kellett farkasszemet néznie az Európai Szuperkupában. A meccset végül büntetőkkel nyerte meg a Bayern, de ennek semmilyen jelentősége nem volt – legalábbis Mourinho szerint:

„Az egyértelműen jobb csapat veszített. Eggyel több büntetőt lőttek be, csak és kizárólag erről van szó.”

Közben a portugál megtalálta Guardiolát azzal is, hogy nem választott magának elég komoly feladatot, és egy olyan csapathoz igazolt, ahol még a szakács is bajnokságot nyerne, ha kineveznék edzővé. Találkozni viszont nem találkoztak többet a pályán, így Josénak nem volt alkalma javítania a statisztikáján Pep ellen: 16 eddigi mérkőzésükből mindössze hármat tudott megnyerni, hatszor döntetlenre végzett, hétszer pedig kikapott. De vajon hogyan vélekedik erről a mérlegről Mourinho?

„Ez a statisztika teljesen hibás, teljesen. Meg kell nézni, mi történ valójában. Megvertem az Interrel a BL elődöntőjében. Megvertem Valenciában a Király Kupa döntőjén. Megnyertem a spanyol Szuperkupát, bajnok lettem a Reallal úgy, hogy a mindent eldöntő meccset Barcelonában nyertük meg ehhez. Nem tudom, lehet, hogy én tévedek, de nem érdekel. Nem fontos.”

Most mindenesetre ez a két edző, akinek egyáltalán nem fontos a másik személye, és az egymás elleni eredmények – naná, röhög a vesénk -, egy városban dolgozik. Elég nyilvánvaló, hogy kettejüknek kicsi lesz az alig ötszázezer lakosú Manchester, de lehet, hogy még a Premier League is. A kérdés csak az, melyikük hátrál meg előbb? Mourinho van hazai pályán, Guardiola vállalt nagyobb feladatot, ő kockáztat többet, neki kell bizonyítania, hogy egy új ligában, valódi versenyhelyzetben is tud csapatot építeni – mégsem mondanánk, hogy neki van több veszítenivalója. Szombaton mindenesetre kiderül, melyiküknek sikerül jobban a rajt, és az is, vajon a hisztérikus egymásra mutogatás csak a spanyol közeg sajátossága, vagy Angliában is a szokásos hévvel gyűlöli majd egymást ez a két teljesen különböző habitusú ember.

Middlesbrough-Crystal Palace 2-1 (szombat, 16:00)

A Borónak mindenképp jár egy főhajtás, egyrészt az átigazolási ablakban mutatott határozottságukért, másrészt azért, ahogyan elkezdték a szezont. A Palace ezzel szemben pont olyan csutka szarnak tűnik, mint tavasszal, és bár papíron jól néznek ki az igazolásaik, biztos jele a kurva nagy bajnak, hogy Flaminiben látják a megoldást középpályás gondjaikra, miközben Jedinakot simán kivágták a nyáron. Rémy és Cabaye raádásul biztosan kihagyja a meccset, szóval akárhonnan is nézzük, ez sima hazai.

Stoke City-Tottenham Hotspur 0-2 (szombat, 16:00)

A Stoke koszlott gebeként kezdte a szezont: nem elég, hogy nincs játékuk, de küzdeni sem igazán tudnak, ez pedig a Spursnél gyengébb csapatok ellen is simán be szokta kérni az árát ebben a ligában. Most sem lesz másként, pedig ez a Tottenham még egyáltalán nem hasonlít arra, amit tavaly megszokhattunk Pochettinótól.

Arsenal-Southampton 1-0 (szombat, 16:00, Spíler TV)

Az elmúlt három egymás elleni meccsükön még gólt sem tudtak lőni a Southamptonnak Wengerék, de ez csak statisztika, semmi köze nem lesz a mostani csörtéhez. A Soton sajnos jelentősen visszaesett tavalyhoz képest, Puel csapata szintekkel kevésbé szexi, mint a Koeaman- és a Pochettino féle szentbrigádok voltak, az Arsenal meg ahogy szokott, szépen lassan összeáll majd szeptemberre. Ez most még nyögvenyelős lesz, de ugyan, ki nem szarja le, ha jön a három pont?

Bournemouth-West Brom 0-0 (szombat, 16:00)

A Bournemouth egyelőre nem hasít annyra, mint vártuk, sőt, leginkább egy erőtlen lepke fingjára hasonlítanak a déliek, miközben a West Brom masszív, mint a Pulis-brigádok általában. Ebből sajnos sehogyan sem lesz jó meccs, és bár minden idegszálunkkal drukkolunk a hazaiaknak, hogy lökjék meg a tabella alsó fertályának irányába a birminghamieket, Wilshere ide vagy oda, nem látszik az üveggömben a három pont. 

Burnley-Hull City 1-1 (szombat, 16:00)

A Hull City olyan frankón kezdte a szezont, hogy a tulajoknak megjött a kedve a bevásárláshoz, és bár Mason bőven nem az a kategóriájú játékos, aki előtt kérdés nélkül le kell toljuk a gatyánkat, pont annyival fogja masszívabbá tenni a középpályát, hogy az újoncnak valós esélye legyen a bentmaradás kiharcolására. A Burnley-ben mi még mindig nem igazán látjuk a potenciált, bár tény, a Defour-Hendrick középpályás duó legalább már minimális elmozdulást jelent a Champo-színvonalhoz képest. Kár, hogy ettől függetlenül ez a keret még mindig menthetetlenül másodosztályú.

West Ham-Watford 1-2 (szombat, 16:00)

A WHU-t rendesen aprítják a sérülések, de ettől függetlenül is döcög Bilic-ék szekere: se játék, se szív, se szerencse, ráadásul egyelőre az Olimpiai Stadiont sem igazán tudták belakni a Kalapácsosok. A Watford ellenben kifejezetten jól indult neki a szezonnak, egyedül az Arsenal elleni első félidejük volt teljes brainfart, amúgy mindenkit leizzasztottak rendesen. Meglepetést szimatolunk, bár a képet némileg árnyalja, hogy a londoniaknál már bevethető lesz Feguli, és arra is van egy fogadásunk, hogy Zaza góllal mutatkozik be a PL-ben.

Liverpool-Leicester City 2-2 (szombat, 18:30, Spíler TV)

Sorsfordító meccs lehet, mert aki nyer, az nyomulhat tovább az élmezőnnyel, aki viszont beszed egy újabb botlást, annak kutyakemény lesz az ősz. Mivel a Leicesternek komoly dolga lesz a jövő héten a BL-ben, arra tippelünk, hogy rotál egy kicsit Ranieri (Okazaki például nem lesz kezdő, de lehet, hogy Albrighton, és valamelyik fullback is pihenőt kap), ami pont elég lesz arra, hogy ne nyerjék meg a meccset. Ettől függetlenül viszont még simán kibabrálhatnak a Liverpoollal, akik továbbra is nagyokat izzadnak, ha nekik kell birtokolniuk a labdát egy meccsen - márpedig ez a mostani bizony ilyen lesz.

Swansea-Chelsea 0-2 (vasárnap, 17:00, Spíler TV)

A walesiek kerete nem csak gyenge, de vékony is, jellemző, hogy Borja Baston felépüléséért kellett imádkozni a héten, mert az már három forduló alatt is kiderült, hogy a leamortizált Llorrente nem fogja tudni bentartani ezt a szedett-vedett brigádot. A Chelsea ellenben szarul játszva is jól jött ki az első hetek hajtásából, és egy könnyed győzelemmel most a tabella élére is ugorhatnak Contéék.

Sunderland-Everton 1-3 (hétfő, 21:00, Spíler TV)

Moyesék szezonja nehezebben indult, mint egy negyven éve szabad ég alatt tartott Zaporozsec, és most sem látjuk magunk előtt ahogyan lendületet vesznek, mert ez az Everton nem rossz csapat. A Sunderland ráadásul tele van sérülttel - én helyből kb. nyolcat számoltam össze -, még az is lehet, hogy a héten szerződtetett új kapusnak, egy bizonyos Mikának kell a lécek közé állnia, mert annyira le van pusztulva a keret portás-fronton. Sima vendég a megérzésünk.

A tippjátékot és a fantasy-t tessék tolni szokás szerint, aki meg olyan kiváltságos helyzetben van, hogy rendelkezik Spíler TV-vel, az vasárnap és hétfőn mc_deere-t csodálhatja meg, amint a büféasztalon könyökölve mosolyog a kamerába, és próbál iszonyú okos dolgokat mondani.