Megkezdjük a 2015-2016-os szezont összefoglaló posztsorozatunkat, melyben külön írásokkal foglalkozunk a legjobb meccsekkel, a legszebb gólokkal, az All Star- és köcsögválogatottakkal, valamint a legjobb igazolásokkal és a legnagyobb flopokkal. Ez utóbbival nyitjuk ma a sort, és aki rendszeresen követte velünk együtt az év történéseit, annak tovább után nagy meglepetéssel nem fogunk tudni szolgálni.

Hazard, Costa, Ivanovics és a Chelsea
 

„Igazán nagyot csak a csúcsról lehet pofára esni” – tartja a közhely, és erről idén a Chelsea tudna a leginkább mesélni. A legutóbbi szezon bajnoka teljesen kilátástalan játékot mutatva, 38 meccsen keresztül köpte szembe szurkolói szemét. Ki lehetne talán emelni Eden Hazard gyengélkedését, aki a PL legjobb játékosából padra ültetett, tízperces spílerré silányult 7-8 hónap leforgása alatt és bár szezonbeli negyedik PL-gólja eldöntötte a bajnoki címet, ez minden, amit az idei szezonból kitehet a vitrinbe.

Szólhatnánk az edzőbuktatás után leginkább kifütyült két jómadárról, a pár napra rá „hirtelen” megtáltosodó Diego Costáról, vagy a Mourinho távozása után újra harcoló Fabregasról is – mindketten nyakig benne vannak abban, hogy a 10. hely lehetett a maximum ebben a szezonban.

És hogy a védelem se maradjon ki: bár Thibaut Courtois nem volt könnyű helyzetben, idén semmivel nem bizonyította, hogy mivel jobb portás mondjuk akár csak Henrique Hilárionál. A hátsó emberek közül viszont mégiscsak Braniszlav Ivanovics érdemli a „Szezon Balfasza”-díját, aki a Mourinho alatt mutatott gyenge szörnyű fájdalmasan nevetséges formáját kapitányi karszalaggal, folyamatos 90 percekkel és nagyobbnál nagyobb hibák sorával koronázta meg.

Nem tudjuk, kit dugsz Branko, de biztos fontos ember lehet.
 

Memphis Depay
 

A mindenki által az év (fiatal) játékosának várt, egyesek által egyenesen az új Cristiano Ronaldo-nak kikiáltott holland szélső közel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 34 meccsen lépett pályára az Európa Liga meccseket nem számolva, ezeken két gólt és egy asszisztot jegyzett – nem egy 25 millió fontos befektetés, lássuk be. Ha pedig a pályán nyújtott gyatra teljesítmény nem lenne elég, Depay tett róla, hogy a pályán kívül is csak züllesszen.

Kezdésnek jól beolvasott az újságíróknak, akik az új, nőies kalapjáról kérdezték, majd a 250 ezer fontos Rolls Royce-ával került a lapokba, amivel összeszedett pár parkolási büntetést pont pár órával azután, hogy Ruud Gullit figyelmeztette, „először a pályán villogjon”. Szabadságra a zsírúj jachtján ment, viszont az FA-kupa döntőn már nem méltóztatott megjelenni a Wembley-ben már a keretbe sem fért be. Az angolok március óta tényként kezelik, hogy a United megválik tőle a nyáron – nem lennénk mi sem meglepve, ha így történne.

Úgy látszik, az egykori legendás hetes mezszám el lett átkozva…
 

José Mourinho
 

Bizony, nem véletlenül van különszedve a Chelsea-től a legendás portugál mester, hiszen az ő idei ámokfutása – bár szervesen a Kékeknél nyilvánult meg – csakis saját magának köszönhető. Minden az augusztus 8-i első fordulóban kezdődött, amikor a Swansea ellen Eva Carneiro a főnöke utasítása ellenére a pályára rohant...

José elkezdte a szokásos médiajátszmáit, hogy minden figyelmet eltereljen az agyzsibbasztó, unalmas és minden céltudatosságot nélkülöző játékról, most azonban rossz emberbe kötött bele. Carneiro mellett kiállt a média, a feministák, a háttérhatalmak és a gyíkemberek, de még a játékosok némelyike is. Mondjuk, tegye fel a kezét, aki azt gondolta, hogy nem a Fergusonnal, Wengerrel, Peppel vagy az UEFA-val folytatott hadjáratba törik majd bele a portugál bicskája, hanem a klub női orvosa ellenibe?

Az öltöző már nem össze-, hanem széthúzott, José azonban ezt egy kicsit sem akarta felismerni. Makacssága és rotálásra való csekély hajlandósága megkötötte kezeit. Jött a szokásos 4-2-3-1, a Matic-Cesc középpálya, az Ivanovics-jobbszél, Azpilicueta erőltetése a balon, és a csodavárás Hazard-tól. Oscar is valahogy mindig a kezdőben találta magát; ő egyébként még sosem szerepelt sem a flopok, sem a köcsögválogatott tagjai között egyik szakértő írásában sem, de csak azért, mert soha senki nem vár tőle semmit. Idén tökéletesen megfelelt az elvárásoknak.

És amikor már mindenki, de tényleg mindenki látta, hogy ennek itt vége, és ez Joséval már nem rendbe hozható, akkor a portugál még bekapcsolta a ventillátort, amelyikbe előzetesen módszeresen beleürítette beleinek tartalmát: kijelentette, hogy nem mond le, és bárki jönne is helyette, soha nem érne fel az ő hihetetlen magasságaiba.

A feladat adott Antonio Conte előtt, és bár Mourinho mindig legenda marad Londonban, az idei szezont nem lesz nehéz feled(tet)ni.
 

Az Aston Villa
 

Igen, így csapatostul, klubvezetésestül, mindenestül. Egyedül talán a szurkolókat hagynám ki, de őket sem teljesen: általában siralmas látványt nyújtott a Villa Park az elmúlt években, - még a legnagyobb rangadókra is alig sikerült megtölteni - és ez idén sem volt másképp. Csak akkor sikerült betömni az üres helyeket, amikor már biztos volt a kiesés, és egy kis papírrepülő-dobálással egybekötött tüntetésre lehetett késztetni a népeket.

De hogy idáig süllyedt ez a patinás klub, abban mindenki nyakig benne van. A szezon előtt a szigeti szakértők egyike sem jósolta kieső helyre a birminghamieket – persze a Leicester bajnoki címét sem jövendölte meg egyikük sem –, de azt mindegyik nívósabb szakíró érezte (a Guardiannél, a SkySportsnál és a FFT-nél), hogy kiesési gondok bizony lehetnek. A legnagyobb érvágásnak nyilván Benteke elvesztését tartották, de váltig állították, hogy a Rudy Gestede – Jordan Ayew – Jack Grealish – Gabriel Agbonlahor négyes simán benntartja a rubintvörösöket.

Azzal viszont senki nem számolt, hogy hátul Guzan sem fogja mindig god mode-csíttel tolni, és hogy a Hutton – Richards – Lescott – Clark kvartett manapság már csak a League One-ban alkothatna maradandót. De ne rugdossuk tovább a földön fekvőt, legyen elég nekik annyi, hogy még Alexandre Patot sem tudták tartani…

Írhatnánk, hogy fájó szívvel búcsúzunk a Villától, de ez nem lenne igaz. Régóta érett már ez, és legyen bármilyen történelmi jelentőségű is a klub, nincs az a múlt, ami megvédene, ha ennyiszer és ilyen intenzitással rázod meg a pofonfát. A Championship tökéletes purgatóriumként szolgálhat a jelenleg menedzserre vadászó egyesületnek: ha megtalálják a megfelelő embereket a távozók helyére, és jól fektetik be a frissensült kínai sugar daddy-től érkező tőkét, jövőre várjuk vissza őket. Ha nem, akkor viszont semmi szükség egy félházas, egykori patinás csapat vergődését nézni hétről-hétre máshonnan kiebrudalt játékosokkal csak azért, mert egyszer régen BEK-et nyertek…
 

Steve McClaren
 

A pénz, a friss edző a hároméves standard szerződéssel és az új (és általunk is érdekesnek értékelt) igazolások adottak voltak. Kár, hogy egy teljesen fogalmatlan, vaskalapos angol menedzser írta alá azt a kontraktust, amit a szintén vakon lévő tulajdonos dobott le elé. Ha ez a kombináció egyszer összejön, – és ha mindez Newcastle-ben jön össze – akkor annak nagy valószínűséggel kiesés a vége.

Pedig a Krul – Tioté – Shelvey – Colback – Wijnaldum – Cissé – Mitrovic tengely azért jóval többre predesztinálta ezt a csapatot az év elején, mint amit végül sikerült kihozni belőlük. Steve McClaren azonban nem olyan jó edző, hogy ha a csapat megindul a lejtőn, akkor ő azt majd a taktikai zsenialitásának köszönhetően megállítja. Így is történt: a Szarkák az első nyolc meccsükön nem tudtak nyerni, a kilencediken is csak a szintén kieső Norwich-ot fingatták meg Wijnaldum remeklésének köszönhetően. Ezután újabb három vereség és egy döntetlen mellett csak a Bournemouth-ot tudták legyőzni - tegyük hozzá - siralmas játékkal.

McClaren legnagyobb hibája nagyban hasonlított Mourinho-éra: képtelen volt belátni, hogy ez a csapat a kezei alatt már semmiképp sem lesz képes kiharcolni a bennmaradást. Akkor mondott igent a kirúgásra, amikor már annyira mélyen voltak, hogy Benítez és az ő pragmatikussága sem tudott már rajtuk segíteni.
 

Roberto Martínez
 

Roberto Martíneztől többet vártunk. Egy olyan szezonban, ahol a Leicester bajnok lett, a Southampton és a West Ham pedig egy nagyjából az Evertonhoz hasonló kerettel hatodik és hetedik, ott nem lehet a kék liverpooli gárda csak tizenegyedik. Főleg úgy nem, hogy a mezőny többségének idén az Everton elleni meccsek semmilyen kihívást nem jelentettek – talán ez a legrosszabb, amit a Stolwerkosokról el lehet mondani a záró fordulót követően.

Ha nem figyelnek oda magukra, Lukaku eladását követően jövőre könnyen a Swansea – West Brom – Villa – Newcastle fémjelezte posványban találhatják magukat. Ez pedig – az utóbbi két csapat idei szereplését látva – tudjuk jól mit jelent.