A bennünk élő megkeseredett szurkoló azt mondja, ma már képtelenség milliárdos tulaj nélküli sikersztorit írni az angol klubfutballban. A gyanútlan szemlélő számára erre rímel a Bournemouth felemelkedése is, más kérdés, hogy az orosz Maxim Demin tulajdonlásán túl komoly meló és romantika húzódik a tündérmeséhez hasonlatos történet mögött. Hajtás után a legkisebb újonc bemutatásával kezdjük el a hangolást az előttünk álló szezonra.
Nem alakult épp csendesen az elmúlt cirka két évtized a Championship tavalyi bajnoka számára: csődeljárás, anyagi gondok, kiesés, feljutás, és ami szem-szájnak ingere, minden előfordult a Bournemouth háza táján. Öt évvel ezelőtt még 17 pontos levonással várták a negyedosztályú bajnokság rajtját, ehhez képest komoly előrelépés, hogy most PL-csapatként dolgoznak az átigazolásokon. De miként sikerült mindezt elérni?
A történetszálak messzire vezetnek, de van egy ember, aki gyakorlatilag az egész folyamatot testközelből szemlélhette, lévén tízéves korában volt először a klub a igazolt játékosa. Eddie Howe-ról van szó, aki később edző lett, az elmúlt három esztendőben pedig az ő vezetésével ugrott két osztályt a csapat az angol bajnokságok útvesztőjében. A menedzser most harminchét éves, és csak akkor tartana ennél is előrébb ennyire fiatalon, ha Mourinho kezei alatt dolgozott volna a kezdetek kezdetén. Kapcsolódó fun fact: mindössze egyetlen hónappal fiatalabb André Villas-Boasnál.
Howe 2009 januárjában lett először a B'mouth edzője, ez volt az az ominózus szezon, amelyet tetemes pontlevonással volt kénytelen elkezdeni a csapat. Az ekkor mindössze harmincegy éves edző mindenesetre nem sokat lacafacázott, kibrusztolta a bentmaradást, hogy aztán a következő szezonban – transzferstop mellett! – rögvest vissza is juttassa a klubot a harmadosztályba. Howe azóta sem győzi hangsúlyozni, milyen sokat tett hozzá a fejlődéséhez ez az év, elvégre tapasztalhatta, hogy minőségi munkával a már meglévő anyagból is igen jó eredményeket lehet kihozni.
Nem csoda, hogy Howe-ra más klubok is felfigyeltek, és mivel a B'mouth anyagi helyzete csak nem akart rendeződni, ő sem igazán zárkózott el a váltástól. Végül a Burnley hívását fogadta el, ami rögtön komoly próbatétel elé állította, tekintve, hogy addig sosem kellett igazán távol élnie otthonától, és az édesanyját is éppen ebben az időszakban veszítette el. Howe-ot megedzették a történtek, és bár az eredmények nem jöttek abban az ütemben, ahogy azt elvárták volna tőle, végül erősebben szállt ki a kalandból, mint ahogyan belevágott.
Bár a Burnley-nél nem jött össze az igazán nagy dobás, annyit mindenképp a Howe-stáb számlájára írhatunk, hogy Danny Ings, Kieran Trippier és Ben Mee is ebben a szezonban került a klubhoz. Ez némi színezéssel együtt gyakorlatilag azt jelenti, hogy Howe rakta le Sean Dyche sikeres, későbbi feljutó csapatának alapjait. Howe végül személyes okokra hivatkozva elhagyta a Burnley-t, és 2012 októberében visszatért oda, ahol játékosként több mint 200 bajnokit jegyzett, majd edzőként is letette már névjegyét. Ettől a ponttól kezdve számíthatjuk a Bournemouth igazi sikersztorijának történetét.
A déliek mindössze egyetlen szezon után, 2013 tavaszán feljutottak a másodosztályba - Howe októberben a 21. helyen vette át a csapatot -, majd ott újoncként egyből sikerült a nagyon is korrekt tizedik helyet elcsípniük a tabellán. Mellékzöngének tűnhet, de nem árt megjegyezni, hogy ebben az évben lett a csapat teljes jogú tulajdonosa Maxim Demin, aki attól a Jeff Mostyntól vette át a stafétát, aki jelenleg is a csapat igazgatójaként dolgozik. Demint azóta talán még annyiszor sem látták meccsen, mint Sheikh Mansourt a Citynél, Mostyn mégis - érthetően - az egekig magasztalja. A Svájcban élő orosz pénzesember akkoriban a Wintel Petrochemicals céget vezette a szigeteken, és épp a Sandbanks-félszigeten vásárolt volna luxusvillát Eddie Mitchelltől, a Bournemouth klubigazgatójától, aki viszont egyebek mellett arról is meggyőzte Demint, hogy ugyan, támogassa már meg egy kicsikét szeretett klubját.
És itt most nem viccelünk: a támogatás, már ami a költekezést illeti, valóban csak egy kicsike volt. A nettó kiadásban bőven akadtak másodosztályú klubok, amelyek megelőzték a B’mouth-t az elmúlt szezonokban, és a fizukeret is csak jó átlagosnak volt mondható. Ez persze nem jelentette azt, hogy szükség esetén ne tudtak volna a zsebükbe nyúlni: így került például a klubhoz Kenwyne Jones, a volt PL-csatár is, aki heti 40 ezer fontot keresett, és a mai napig úgy tartja, Eddie Howe volt a legjobb menedzser, akivel valaha dolgozhatott Angliában.
A többi ma már történelem, a Bournemouth tavaly utcahosszal, kettő híján száz gólt lőve nyerte a Championshipet, és egybehangzó szakértői vélemények alapján messze a bajnokság legjobb csapata volt. 6-1, 5-1, 5-3, ezek az eredmények váltogatták egymást a hazai pályájukon, vagyis a Dean Court közönsége nagyon is úri szórakozásnak lehetett részese az elmúlt évadban. A csúcs a Birmingham elleni, még októberben elért 8-0 volt.
Apropó, Dean Court. Megszokhattuk, hogy sokszor a Premier League legkisebb stadionjai adják a legjellegzetesebb hangulatot a meccseken: remek példa erre a közelmúltból a Crystal Palace és a Portsmouth, és némi szódával a Fulham-QPR kettős is beilleszthető a sorba. Nos, a bournemouth-i stadion kapacitásban ezeknek is rendesen odaver, ugyanis mindössze 11,700 nézőt képes befogadni.
Márpedig stadionbővítés nem lesz, mert a klub – szerintem nagyon helyesen – inkább a játékoskeretre, és egyéb, kisebb infrastrukturális javításokba öli majd a pénzét ebben a szezonban. Nem véletlenül, hiszen mégiscsak előbbivel tudják maximalizálni a bennmaradás esélyét, ami a legfontosabb, lévén ez generálhatja tovább az óriásbevtéleket (utóbbi meg egyszerűen kötelező).
Ez egyszersmind megmagyarázza azt is, miért volt mégis szükség Demin 7 millió fontos tőkeinjekciójára: a meccsnapi bevétel a 10 ezres átlagnézőszámnak köszönhetően elenyésző – azt egészen vicces lesz majd látni, hogy a PL tv-pénz hányszorosa is lesz majd ennek, sőt ennek tükrében már az is vicces, hogy a tulaj micsoda befektetésre szánta el magát anno. Már most kijelenthetjük, hogy jól beletrafált a tutiba. Ugyan a 12-13-as szezonban bejelentettek egy 15 millás veszteséget, ami borzasztóan hangzik egy másodosztályú klub szájából főleg, ha az nem a QPR, végül mégis megúszták még a belhoni FFP büntit is.
Ami Howe futballfilozófiáját illeti, a Bournemouth attraktív, labdabirtoklásra épülő játékot játszik. A felállás tavaly többnyire hibrid 4-4-2 volt, annak is a dél-amerikai verziója, valami nagyon hasonló ahhoz, amivel egy évvel korábban Pellegrini igába hajtotta a Premier League-et. A két szélső középpályás, Matt Ritchie és Marc Pugh tükörszélsőként működnek, így nemcsak, hogy egyszerre gól- és gólpasszveszélyesek, de sok teret hagynak a felfutó szélsőhátvédeknek, Danielsnek és Francisnek is, akik ebből rengeteget profitálnak.
Némi adalék ehhez: tavaly Ritchie jegyezte a ligában a legtöbb asszisztot, és egyébként is népszerű vélemény, hogy a szezon talán legjobb játékosa volt. Simon Francis a legtöbb gólpasszt adó és helyzetet kialakító bekk lett a ligában amellett, hogy csak egy védő mutatott be nála több szerelést a bajnokságban. Ő amellett, hogy egy nagyon komplex és sokoldalú kis játékos, meglehetősen strapabíró is, mindössze nyolc meccset kellett kihagynia eddig b'mouth-i karrierje során.
A 4-4-2 egyik alapvető jellegzetessége, hogy a pályán ún. párosok alakulnak ki, amelyekben a játékosok együttműködése alapvetően meghatározza bizonyos játékszituációk sikerességét. A Bournemouth ebben is jól áll, a jobboldalon Ritchie és Francis, a balon Pugh és Daniels, a középpályán Arter és Surman, míg a csatársorban a kreatív francia Kermorgant és a fiatal Callum Wilson szimbiózisa volt több mint gyümölcsöző az elműlt időszakban. Az utóbb említett Wilson volt egyébként a csapat gólfelelőse, de mellette Kermorgant is 15-öt szórt a bajnokságban. És akkor még nem említettük a szintén jól használható, a lenti képen is szereplő Pitmant.
Howe kiváló munkájáról valószínűleg az mondja el a legtöbbet, hogy az imént felsorolt játékosokról eddig alig lehetett hallani valamit, és azt a keveset sem túl sokszor. Pedig többségük egyáltalán nem fiatal már, a jobbhátvéd Francis például 29 múlt, igaz, az előző állomáshelyén saját bevallása szerint a hozzáállása sem volt teljesen profi, nemhogy a teljesítménye. De ott a másik kiváló példa, Harry Arter, aki úgy lőtt 9 gólt középpályásként, és volt a bajnokság talán legjobbja posztján a másodosztályban, hogy az angol Football League-en kívüli McLarentől Wokingtól igazolták, mindössze négyezer fontért cserébe.
Callum Wilson a B'mouth előtt a harmadosztályban hozott le egy remek szezont a Coventryvel (3 millió font), mire Howe azonnal le is igazolta a Norwich-ba távozó Grabban (3.5 millió font) helyére, és máris húsz gólig jutott a Champoban. Ha most kéne egy merészet fogadni, azt mondanám, Wilson lehet a következő Austin, azaz korábbi non-league játékosként egészen a válogatottságig jutó, tipikus angol csatárhős, aki azt sem tudja, mi futballfán teremnek a csili-vili akadémiák.
Ahogy az már kiderülhetett, Howe teljesen lojális csapatához: megtanulta, hogy sokszor a meglévő mag potenciáljának kimaxolása jelenti a legrövidebb utat a sikerhez. Inkább tartja fenn csapatában a frissességet azzal, hogy minden edzésre mással készül, mint hogy felforgassa a keretet. Transzferpolitikája szerint minden évben szükség van apró vérfrissítésre, de játékos csakis akkor érkezhet, ha annak egyértelműen látja helyét a keretben.
Idén részben új helyzet állt elő, a PL azért bőven más kevéház, mint az eddigi bajnokságok, ennek megfelelően pedig a Bournemouth sem sokat töketlenkedik. Nyolcmillió fontot fizettek Tyrone Mingsért (az addigi rekordigazolás Wilson a közelébe se érhet ennek az összegnek), ami elsőre igen kockázatos lépésnek tűnik, de ne feledjük, két éve még az Arsenal is figyelte a játékost, aki ráadásul balhátvéd létére talán még könnyen átnevelhető középhátvéddé is. Egyértelműen sok van benne, ha valahol, akkor Howe keze alatt ezt biztosan megmutathatja, bár a koncentrációjának fenntartásán még dolgoznia kell.
Nehéz eldönteni, mi ilyenkor a jó stratégia egy újonc csapatnál, de sokszor láttuk, már, hogy nem a legjobb ómen kiesett csapatokból igazolni (Mutch, Fer), vagy lejáró szerződésű veteránokkal telepakolni a sikerre éhes keretet. Azt viszont, hogy rendben lesz-e ez az átigazolási ablak, és a Bournemouth-ból új Swansea, de minimum Leicester, vagy esetleg csak egy újabb Burnley válik, egyedül az idő dönti majd el.
Howe-nak nem volt túl sok edzője játékos korában, elvégre 29 évesen sérülés miatt befejezte karrierjét (pedig a Portsmouth 400 ezret fizetett érte anno!), de a listából egy-két név mégis érdekes és említésre méltó: Tony Pulis, Harry Redknapp vagy éppen a most Liverpoolban másodedzőnek kinevezett Sean O’Driscoll. Utóbbi plántálta belé az attraktív, földön játszós futballstílust, bár furamód még Harry Redknapptől is sokat tanult (állítása szerint).
Edzősködni eleinte nem is akart, de végül függővé vált. Ma már azt mondja, megbánta, hogy játékosként egyáltalán nem foglalkozott ezzel a szakmával, mert az egyúttal jobb játékossá is tette volna. Erről is próbálja meggyőzni mai legényeit - olykor sikerrel.
Hogy mennyire komolyan veszi a munkát, azt jól mutatja, hogy a szezon végeztével a Bilbaónál járt, és Ernesto Valverde munkáját figyelte meg egyik munkatársával. Pedig senki sem kötelezte erre (járt egyáltalán napjainkban angol klubedző Spanyolországban mint nem nyaraló?), az Athletic épp a Villarreal ellen készült, Howe-ék pedig szorgosan jegyzeteltek.
De ennyi nem volt neki elég, a Fiorentina és az Empoli edzésére is meghívatta magát. Az Empoli szintén kis stadionnal, kevés pénzzel tartja magát a Serie A-ban, úgyhogy akár követendő példáként is tekinthetnek rá. Nem árt megjegyezni, hogy azt a Maurizio Sarrit, akinek munkáját figyelte, azóta leigazolta a Napoli.
Howe-nak hiába szinte mindene a klub, maga is úgy tartja, egyszer eljön az idő, amikor feljebb kell lépnie. A következő időszakban szinte garantált, hogy minden egyes kis- és középcsapat a PL-ben, amely épp új edzőt keres majd, minimum megkörnyékezi, őt pedig már csak a balul sikerült Burnley-szerepvállalás miatt is motiválja egy új kihívás.
Addig is valószínűleg megmarad az egyetlen Premier League menedzsernek, aki ikerházban lakik – nem mint a jó öreg ‘Arry, aki a már említett Sandbanksen lakik, közel az összes déli és londoni klubhoz, amelyek szurkolói rettegnek is rendesen amiatt hogy továbbra sem hajlandó letenni a lantot. Ha másért nem is, legalább ezért bízhatnak a bournemouth-i szurkolók abban, hogy Howe még sokáig sikeres marad a Dean Courton.
forrás: guardian.com, independent.co.uk, football365.com, thesetpieces.com, whoscored.com, dailymail.co.uk
