A Watford FC csapata eleddig mindössze kétszer tett látogatást a Premier League-ben, de 2000-ben és 2007-ben is azonnali kiesés követte a feljutást. Hogy hamradik nekifutásra is leverik-e a lécet a Darazsak, azt egyelőre nem tudni, de annyi biztos, hogy a legutóbbi két próbálkozás óta a körülmények - a tulajdonos Pozzo család megjelenése miatt - jelentősen megváltoztak. Hogy előnyükre-é, avagy sem, az hajtás után derül ki! 

A Watford 1999 augusztusában három igazolással erősített a PL-re: Mark Williams a harmadosztályú Chesterfieldtől, Dominic Foley pedig a Wolves kispadjáról érkezett a csapathoz, a Nottinghamtől távozó Des Lyttle-t pedig ingyen szerezték meg. Ez a fékezett habzású transzferhullám pontosan 24 pontra, -42-es gólarányra, és a tökutolsó helyre volt végül elég a bajnokságban. És, hogy mit csináltak a hét évvel későbbi transzferidőszakban? Legyen elég annyi, hogy ekkor szerződtették Priskin Tamást...

Margóra illik megjegyezni, hogy az akkor még First Division névvel ellátott bajnokságban korábban szerepeltek igen jól is, az 1982-83-as szezonban például másodikak lettek - ezzel akkor még természetesen csak az UEFA Kupába jutottak be -, az edzőjük pedig nem más volt, mint a későbbi szövetségi kapitány, Graham Taylor. A mester aztán '96-ban visszatért a csapathoz, és az ominózus első Premier League szezon is az ő nevéhez fűződött később.

A 80-as évekbeli sikercsapat alighanem egy külön posztot érdemelne, mindenesetre Graham Taylor jelenleg is tiszteletbeli elnök, azzal az Elton Johnnal karöltve, aki a sikerkorszakban éppenséggel tulajdonosa volt a hertfordshire-i klubnak. Manapság ellenben már olasz kezekben vannak a darazsak: az Udineset 1986 óta birtokló Pozzo család egyenesen három topbajnokságbeli klubbal rendelkezik, merthogy a Watford mellett a Granadánál is ők aprítják a tejbe a belevalót.

 A Pozzo-éra első edzője Gianfranco Zola volt, akivel 2013-ban ugyan sikerült egy emlékezetes szezont lehozni (85 találattal a legtöbb gól a Champoban), de végül a Wembleyben alulmaradtak a Crystal Palace-szal szemben a rájátszás döntőjében. Mindezt azonban úgy, hogy az elődöntőben minden idők egyik legszórakoztatóbb fordulatát produkálták (és én voltam annyira elfoglaltság nélküli és szerencsés, hogy  illegális streamen követhettem) - lásd a lenti videót.

A következő szezont is nagyon jól kezdték, de 5 hazai vereség következtében Zola lemondott, és megkezdődött a csapatnál az azóta is tartó edzőkeringő. Beppe Sannino, Óscar Garcia, Billy McKinlay mind megfordultak a klubnál, majd a szerb Slaviša Jokanović lett az új választott. Ő a millenium környéki évek egyik tipikus Chelsea játékosa volt, majd később edzőként odahaza a Partizannal kétszeres bajnok lett (2008, 2009), hogy utána megnyerje a nívós maláj ligát is, ezt követően jött egy rövid kitérő Bulgáriában (Levski), illetve Spanyolországban (Hércules), majd a fejlutás a Watforddal (őket tavaly októberben vette át).

Tanulva a sok hercehurcából, a szerb edzővel csak rövidtávú szerződést írtak alá (hozzátartozik, hogy Pozzoéknak szerencséjük sincs az edzőkkel: Garcia például egészségügyi okokból távozott), ám végül éppen ez okozta a galibát. Jokanović hároméves szerződést szeretett volna, évi 1.5 millió fonttal, a vezetés viszont évi 500 ezret ajánlott - ezzel egyébként csupán egy heti ezressel toldották volna meg az addigi keresetét, ami az eredményeit látva, és tekintve az abnormális bevételeket, ami a PL tagsággal jár, valóban kissé megmosolyogtató. Ez alapján hamarabb tippelnénk arra, hogy a folytatást már eleve egy nagyobb névvel képzelték el.

A szimpatikus szerb egyébként beszélt az ex-csapattárs Zolával a watfordi kalandról, ma viszont a Maccabi Tel Avivval igyekszik vitézkedni a BL-selejtezőkben, míg a korábbi zseniális támadó pár hete lett a katari Al-Arabi vezetőedzője. De ha valakinek Elton ígér meg egy partit, az aligha lehet elégedett a dolgok ilyetén alakulásán...

Pozzoék választása aztán valóban egy ismerős névre esett: Quique Sánchez Flores korábban Valencia, Real Madrid és spanyol válogatott játékosként is letette a névjegyét, ám leginkább mégis a Chelsea ellen vívott BL-negyeddöntője van előttünk (Valencia edzőként), no és persze a 2010-es EL-győzelem az Atléticoval a hősies Fulhammel szemben, ahol Gera Zoliékat a zseniális Roy Hodgson vezette. Ugyanebben a szezonban azonban a matracosok csak a 9. helyen végeztek a bajnokságban, és egyébként is mondhatjuk, hogy elég megosztó Flores szakmai megítélése. Az Atléticóval megvívott kalandok óta egyébként két Egyesült Arab Emírségek-beli megálló, illetve egy másfél hónapos getafei edzősködés szerepel a CV-jében.

Összeségében elmondható a Watfordról, hogy a leginkább fekete lónak minősülő újonc idén - a furcsa háttérstáb, az izgalmasan, ám talán mégis kissé önveszélyesen átalakuló keret, kiegészülve a korábban egész sokra taksált, mára kissé elfeledett edzővel egy olyan keveréket ad, hogy a sima bennmaradástól (11-15. hely) az egyértelmű kiesésig bármi elképzelhető.

Míg a Norwich kerete a PL-Championship ingázások közepette alig szolgál meglepetéssel, a Bournemouth-tól pedig némiképp elfogultan köztudatba berobbanó szezont várok, addig a Watfordnak a feltételezhető játékstílusával is bajban vagyok.

Biztos, ami tuti, papíron rendesen feltöltődtek rutinos játékosokkal.

Sebastian Prödl akár be is válhat, és ugyanez elmondható Juradoról (aki az Atléticóban Flores játékosa volt, de azóta egyaránt megjárta a Schalkét, valamint a Szpartak Moszkvát), vagy épp a ballábas középhátvédról, a veterán Miguel Britosról is.

Érdekesebb igazolásnak hat a görög José Holebas, aki mindent fölébasz, akit amolyan alsóházi Kolarovként valószínűleg hamarabb gondolunk bal oldali középpályásnak majd, cserébe számtalan veszélyes beadással operálhat (maga a játékos elvileg nem is nagyon érti, miért kellett a Romától távoznia).

Aztán itt van Valon Behrami, aki talán keveset konyít a labdarúgás művészetéhez, de rombolásra és favágásra tökéletes, pláne egy frissen feljutó csapat esetében. Az új rekordigazolás (6 millió font), Étienne Capoué egyáltalán nem vált be a Spursnél, de talán egy kisebb elvárásokkal dolgozó csapatnál újra megtalálhatja azt a formáját, ami a Premier League-be repítette 2013 nyarán.

Általában véve nehéz megmondani pár Watford játékosról, hogy akkor most az Udinesetől van kölcsönben, esetleg a Granadától, esetleg korábban volt ez a helyzet, vagy később lesz. Mindenesetre a tehetséges cseh csatár, Matej Vydra papíron most lett véglegesített Watfod játékos, miután hat évig volt az Udine regisztrált játékosa (és játszott értük két meccset), de már eleve van több mint 30 bajnoki gólja a darazsakkal.

Viszont van, ami szépen illusztrálja a Pozzo família prioritási sorrendjét: Allan Nyom 2009 óta volt az Udinese játékosa, de az első "olasz" szezonjától fogva az utolsóig a Granadát erősítette kölcsönjátékosként; most pedig, hogy a Watford feljutott, odaigazolt. A képlet tehát most valahogy úgy állhat, hogy aki nem kell az olasz klubnak, az erősítse a Watfordot, de ha nekik sem kell, akkor marad a Granada. A Watford feljutása nyilvánvalóan azt eredményezi, hogy jelenleg a Granadára - akik valahogyan mindig megmenekülnek a Ligában - hárul a legkisebb figyelem.

Természetesen az eddigi nyárig meglévő keret is egy igen érdekes ötvözet. Troy Deeney sorozatban 19, 24, 21 gólt lőtt a klub színeiben a Championshipben, és ha már nem bírta egy kisebb PL klub sem leigazolni az utóbbi években, végre megmutathatja magát a legjobbak közt.

További érdekes arcok: Heurelho Gomes, mindenki kedvenc brazil potyakapusa; Miguel Layún pedig a Championship leginkább követett játékosa volt tavaly, már ami a Twittert illeti (1.21 millió követés). A hazájában óriási hősnek tekintett játékos sztoriját ajánlom olvasásra, bár még az sem biztos, hogy egyáltalán marad. 

Fernando Forestieri sem ügyetlen játékos, ezt bizonyította a Championshipben, miután az Udinese kölcsönadogatta fél Olaszországnak. A rosárioi Messi mindezek mellett az elmúlt évek egyik leggyönyörűségesebb rájátszását mutatta be az elmúlt szezonban.

Almen Abdi kissé kilóg az udinesei sorból, mert már 28, és az észak-olasz klubban is volt egy-két szép szezonja, mindenesetre hamarosan negyedik angliai évében fogja boldogítani a Watford szurkolókat, csak ezúttal egy szinttel feljebb.

Az biztos, hogy az újoncok közül messze a legkevesebb brit játékost felmutató csapattal van dolgunk (a United nevelés Cathcart és a már említett Deeney állnak a legközelebb a kezdőhöz), de az is, hogy a kissé perverz klubvezetés ellenére Pozzoék - a klubok szintjéhez képest mindenképpen - eddig mindenhol sikeresek voltak. Az Udineset úgy repítették több szezonban az olasz élvonalba, hogy végig apróért szereztek ügyes játékosokat, majd drágán adtak el (Alexis Sánchez, mint extrém példa), most a Watfordnál az igazolásokkor elsősorban a rutinra szavaztak, ami érthető, elvégre a bennmaradás most mindenek felett áll - a most beeső pénzcunamival talán egyszerre három klub szebb jövőjét alapozzák meg...

Jogos félelemnek tűnik persze, hogy csak szimplán egy új QPR-ral van dolgunk, a példák itt lebegnek előttünk: Holebas lesz az új Bosingwa, Tőzsér az új Barton, Jurado az új Granero...

Ugye, 25-ös keret nevezhető a PL-re, de ebből maximum 17 játékos lehet külföldi - a Watford jelenleg 21-nél jár. Ekstrand, Belkalem, Fabbrini és talán még páran távozni fognak. A cseh balhátvéd, Daniel Pudil is az esélyesek között van, aki jó haverja volt Tőzsérnek - a magyar középpályás esetében egy újabb Championshipben szereplő klub tűnhet befutónak (Leedset rebesgették).

De ne feledjük, ez a klub megúszta Marco Motta leigazolását is, aki csupán februártól volt a csapat tagja, de már távozott is, és aki esetében nehéz megmondani, melyik tény mond ellent leginkább valós kvalitásainak, de tessék csak választani - egy szezon a Romával, egy a Juventusszal, egy meccs a válogatottal. Ha még vele is sikerült a feljutás, mi lesz itt nélküle?

Hogy a poszt felemás hangvétele után mégis minden futballszeretőt meggyőzzünk arról, hogy a Watford jó helyen lesz a PL-ben, íme: a múlt héten lett hivatalos, hogy a mindenkikedvence Harry Kewell lett a klub U21-es csapatának a vezetőedzője.