Folytatjuk a múlt héten jól bevált formátumot és levonjuk a mögöttünk hagyott hétvége öt legfontosabb tanulságát. Tovább után a célkeresztben többek között Benő első munkanapja, Diego Costa ámokfutása és Arséne Wenger valamint Louis van Gaal kabaréja.

1. Benítez első munkanapja

Benítez megérkezett, körülnézett és kikapott. Négy nappal azután, hogy átvette a csapatot, már pályára is kellett küldenie őket, méghozzá a listavezető Leicester City ellen. A forduló zárómeccse kiegyensúlyozott küzdelmet hozott, egyformán volt gyenge mindkét csapat. A Leicester például az egyetlen valamire való helyzetéből gólt szerzett, nem is akármilyet. Okazaki ollózása gyönyörű volt, kár hogy az asszisztot jegyző Vardy lesen kapta a labdát. Nem, nem gondolnám hogy a beadásba éppen belestukkoló, a fejesét irányítani nem tudó védőtől kapta volna.

Még ennél is nagyobb bírói tévedés volt, amikor a 82. percben Sissoko lövését blokkolta Morgan. A lassításokon egyértelműen látszik, ahogy a Leicester csapatkapitánya szándékosan beleüt könyökkel a labdába. A morál sokkal jobb lett Newcastleben, a játék viszont még ugyanolyan gyenge. Látszik, hogy más, komolyabb munka vette kezdetét, de még kevés volt az idő. A hétvégi Tyne-Wear derbi lesz az igazi premier, addigra ki kell találnia valamit Rafának. Ha a következő két meccsen 4-6 pontot tudnak szerezni a Sunderland-Norwich páros ellen, akkor a bennmaradás is meglesz.

Fun fact: Di Canio, Poyet, Advocaat és Allardyce is az első meccsén kikapott a Sunderlanddel, majd a második meccsük a Tyne-wear derbi volt. Most Rafa nyitott egy buktával...

2. Wenger és Van Gaal kabaréja

A soros bajnoki meccsek mellett FA kupa negyeddöntőket és rendeztek a hétvégén. Az Arsenal a Watford ellen juthatott volna be zsinórban 3. évben is az elődöntőbe, a Manchester United pedig az óriásölő West Hamet fogadta hazai pályán. Nos, egyik nagy csapat szurkolói sem örülhettek, de a United drukkerek legalább még abban reménykedhetnek, hogy a megismételt mérkőzésen valahogy sikerül továbbmákolniuk magukat, mert az Upton Parkban már tényleg nem a Manchester United lesz az esélyes.

Tipikus Van Gaal meccs, mondhatnánk, hiszen a Vörös Ördögök lényegében úgy hozták le a meccset, hogy túl sok komoly helyzetet nem tudtak kidolgozni. A szurkolók idegeit tovább borzolva ráadásul Lajos ismét ragaszkodott Fellainihez a középpályán, amit maximum az indokolhatott, hogy kellett valaki aki felveszi a versenyt Carrollal a pontrúgásoknál. Na nem mintha Bilic csapata csak úgy halmozta volna a helyzeteket. A vezetést jelentő Payet gól is csak szabadrúgásból érkezett - na de milyen szabadrúgásból…

Más kérdés, hogy a franciának akkor már talán a zuhany alatt kellett volna áztatnia a testét, hiszen műesésért nyugodtan megkaphatta volna a második sárga lapját, ha már a játékvezető nem ítélt büntetőt az esetnél. Egy tizenegyes kezezés miatt elmaradt a másik oldalon is, de annál az esetnél kevesen állíthatnák, hogy rosszul döntött a játékvezető. Howard Webb is a sporinak adott igazat a BT Sport stúdiójában, aztán döntsük el, hogy az ő szavára mennyire adunk. Martial viszont a kevés helyzet egyikét gólra váltotta, így sikerült elodázni a kiesés rémét, és megmaradt az esélye annak, hogy a Manchester Unitednél 2004 után ismét betehessék a vitrinbe az FA kupát.

Pláne úgy, hogy már az Arsenal sem áll az útjukban. Wenger ezúttal még nagyobbat égett, mint Van Gaal, neki még az újrajátszást sem sikerült kiharcolnia hazai pályán a Watford ellen. Pedig ha Welbeck a végén belövi üres kapura… Nos, az Arsenal akkor is ugyanolyan széteső és reménytelen csapat ábrázatát mutatta volna.

Pedig az első félidő még nem is nézett ki borzalmasan. Elneny jelenlétével végre volt az Arsenalnak egy olyan játékosa a pályán, aki a támadás építés első fázisában hatékonyan tudott működni, valamint Özil is többször visszalépett, és mélységi indításokkal próbálkozott. Az Arsenalnak az első félidőben inkább a jobb oldala volt aktív, ezért Flores odavezényelte szépen Capouét, miközben a Watford támadói rengetegszer maradtak 2v2 helyzetben az Arsenal középső védőivel. Az első vendég találat viszont nem egy ilyen helyzetből, hanem felállt védelemmel szemben, egy egyszerű bedobásból jött. Ighalo rémisztő könnyedséggel fordult le Gabrielről, akinek akkorra már egy páros lábas becsúszás miatt pályán sem kellett volna lennie.

Ezután akárcsak a Swansea ellen, az Arsenal játéka teljesen szétesett. Felmerül az emberben a kérdés, hogy vajon mit gyakorolnak az edzéseken az Ágyúsok, mert innentől kezdve csapatjátékban csak nagyon kevés tudatosság volt felfedezhető. Wenger ráadásul szinte teljes sikerrel kicserélte magát a meccsből azzal, hogy Elnenyt és Campbellt is levitte, de behozta azt a Walcottot, aki ismét semmit nem tudott hozzátenni a játékhoz. Ellenben Welbeck legalább szerzett egy gólt, és kihagyta az év ziccerét. A meccs végére tehát még így is sikerült beszorítani a már 2 góllal vezető Watfordot, de összességében az Arsenal semmit nem érdemelt a mérkőzésen.

Az Ágyúsok az utolsó 14 lejátszott tétmeccsükből mindössze 4 találkozót tudtak megnyerni. Ebből kettőt alacsonyabb osztályú ellenfelek ellen az FA kupában. Kérdés, hogy az a csapat amelyik jelenleg szerkezetileg és fejben is jól láthatóan mélyponton van, még dédelgethet-e bajnoki álmokat. A válasz egyértelműen nem. Sőt, még a BL helyekért is kezdhetnek aggódni az Arsenal szurkolók, hiszen a helyzet kísérteties hasonlóságot mutat 2011 tavaszával, amikor is az Arsenal az utolsó 9 PL meccsén mindössze kétszer került ki győztesen, pedig előtte szintén versenyben volt a bajnoki címért.

3. A Bournemouth feltámadása

A Bournemouth szárnyal, ebben pedig a legnagyobb szerepe – a játékosoknak mellett természetesen – Eddie Howe-nak, a csapat edzőjének van. Épp ezért érdekes, hogy a fiatal tréner saját állítása szerint csapata eddigi egyetlen meccsét sem élvezte még igazán. Pedig még csak azt sem lehet mondani, hogy a déli kiscsapat tipikus bunkerfocit játszik, nem vetik meg a labdát sem, eddig átlagban 52%-ban birtokolták.

A Cherries szimpatikus csapat volt rögtön az elejétől fogva, ám a rengeteg sérülés – többek között Callum Wilson, Max Gradel, Sylvain Distin és Tyrone Mings –, valamint a szeptember végétől november végéig tartó nyeretlenségi sorozat után egyre kevesebben bíztak Howe fiaiban, és kezdte mindenki az Aston Villa mellett tuti kiesőként elkönyvelni őket.

Ekkor jött nagyon jól a még Mourinho vezette Chelsea elleni győzelem a Stamford Bridgen. Nyilván mindenki emlékszik még, hogy a Chelsea akkor mennyire piszkosul pocsék formában volt, de ez semmit nem vett el a Bournemouth győzelmének értékéből. A csapat egyik középpályása, Matt Ritchie szerint a játékosok erőnléte lehetett a kulcs, ami az előző szezonhoz képest javult. Persze nem mintha tavaly gyengék lettek volna, csak épp azt a kicsit tették hozzá, ami a Premier League-hez szükséges – tette még hozzá a skót játékos, aki egyébként 2013 óta a csapat tagja, idén 3 gólnál és 6 asszisztnál jár, tavaly a Champoban pedig 15+17-es aránnyal vette ki a részét a feljutásból. A B’mouth játékosai egyébként az említett mérkőzésen a liga összes csapata közül a legtöbb kilométert tették meg a pályán. Ritchienek valószínűleg igaza is van, a Surman, Gosling/Arter és az ő maga által fémjelzett középpálya rengeteget robotol. Andrew Surman például végigjátszotta mind a 30 bajnokit, és a PL összes játékosa közül ő futotta a legtöbbet, elsőként lépte át a 300 kilométeres határt. Ekkor a liga Top10 legnagyobb futói közt még két csapattársa is helyet nyert: na mégis kik? Matt Ritchie (7.) és Dan Gosling (9.).

A kékek legyőzését követte egy hazai siker a Manchester United ellen, és még egy idegenbeli, ráadásul Tony Pulis fenségterületén. Jött egy kisebb hullámvölgy, de a legfontosabb meccseket – az alsóházi és középmezőnyben tengődő csapatok ellen – hozni tudta Howe legénysége, ezzel óriási lépéseket téve a már szinte majdnem készpénznek vehető bennmaradáshoz.

És mi lenne még, ha a tízmillió fontos téli erősítés, Benik Afobe (10meccs/4gól) oldalán Callum Wilson is játszana – aki egyébként úgy a csapat legeredményesebb játékosa a maga 5 góljával, hogy szeptember 26-án lépett utoljára pályára.

4. A Vadember visszatér

Diego Costa megjelenésével egy régi jelenség szivárgott vissza az angol futball hétköznapjaiba. A spanyol a tipikus balhés jelenetek megteremtője, miközben éppen a liga egyik legjobb csatára, akinek ösztönös érzéke van a gólszerzésre. A tavalyi évben talán betudtuk, hogy Mourinho játékstílusához még inkább illik a harapós (haha) foci, azonban a gólvágó, Hiddink irányítása alatt is képtelen leállni és sorra csinálja a fesztivált mérkőzésről mérkőzésre. Costa karrierjében viszont igencsak meglepő, hogy az Everton ellen összehozott piros lapja mindössze ötödik volt profi pályafutása során és az utolsó piros kártyát is a 2012-13-as idényben érdemelte ki. Diego “szokása” éppen az ellenkező, mint sokat emlegetett elődjeié (Vieira, Keane, Barton, Vinnie Jones). A Brazíliában született játékos ugyanis éppen az ellenfél játékosaiból provokáltatja ki a lapokat, akiket szépen szórnak is a játékvezetők. Ráadásul a hétvégi eseményeket is könnyen megússza majd a spanyol, hiszen Gareth Barry leszögezte, hogy harapás nem történt (ergo nem lesz 8-10 meccs), Costa mondhatni kicsit megcsókolgatta, megölelgette az angol játékost. A Chelsea csatárja tehát ebben mindenképpen alaposan különbözik a fentebb említett nagy elődöktől, akik inkább maguk gyűjtötték a lapokat. Különös finomság, hogy a Premier League története során éppen Gareth Barry kapta a legtöbb sárgalapos figyelmeztetést, jelenleg 110 sárga cetlinél tartva, ráadásul 6 piros lap is díszeleg neve mellett.

A jövőre nézve a kérdés leginkább az, hogy akár Abramovics, akár a leendő Chelsea menedzser (Ciao, Antonio!) mennyire nézi jó szemmel ezt a fajta játékstílust, ami vitatható, hogy inkább hoz vagy visz majd a londoniaknak. Azt viszont talán érdemes megemlíteni, hogy amíg Schweinsteiger kap három mérkőzést egy vitatható könyökös miatt, addig “Vademberünk” a Premier League jelentős részét próbálta már fojtogatós szexre kényszeríteni, de az FA semmit nem reagált ilyenkor az esetekre. Számomra éppen ezért kicsit különös, hogy most indítanak fegyelmi eljárást a spanyol ellen. Véleményem szerint az agresszív fizikai kontaktusnak semmi helye a pályán és elejét kellene venni az ehhez hasonló esetek elszaporodásának.

5. A Manchester City rejtély

Vagy nem is annyira rejtély, de mindenesetre érdekes, hogy a kiesés elöl inkább kevesebb, mint több sikerrel menekülő Norwich otthonában sikerült hagynia két pontot Pellegrininek. Amire ez a mérkőzés tökéletesen rávilágított az az, hogy Guardiola érkezése sem fog egyből dominanciát és sétagaloppot hozni a bugyikékek háza tájára: a vendégek 66%-ban birtokolták a labdát a Carrow Roadon, és bár volt olyan tízperces periódusa a második félidőnek, amikor 90%-ban volt náluk a bogyó, a hazaiak rendesen beparkolták a buszt és küzdöttek a végsőkig.

Kérdés, hogy Pep mennyire tudja majd jövőre tartalommal megtölteni a játékot kreatív elemekkel színesíteni a birtoklást, mert az látszik, hogy a PL-ben a kiscsapatok - ellentétben spanyol és német társaikkal - nem fognak letérdelni és várni, hogy a tiki-taka hipnotizálja őket. Itt inkább várható majd a favágás-buszparkolás-agresszív odacsúszás szentháromság, és ha egy előrevágottból valahogy megszerzik a vezetést - lásd még: Bamford kapufa -, Pepi legyen a talpán, aki szimplán körbepasszal megbabonázza őket. Kíváncsian várjuk.
 

A posztot Mark29, Peet, rocknrolla, stanleykubrick és Lac dobták össze. A képek ismét a Guardian, The Dozen című heti rovatából valók.