Lassan vége. Bő egy hónap múlva befejeződik a Championship 2016/2017-es szezonjának alapszakasza. A hosszú, kegyetlen darálás után már látszik a cél, a fény az alagút végén. Vagy éppen, hogy eljött a lemondás, a beletörődés ideje? Kinek mi az aktualitás. Továbbra is három csapat vív igazán komoly harcot az automatikus Premier League-tagságot jelentő első két helyért, de papíron még akár a 4-5. helyen tanyázók is odaérhetnek, hogy még jobban bekavarjanak a favoritoknak. Nyolc fordulóval a vége előtt vagyunk, szóval még nagy meglepetések és kisebb csodák is bekövetkezhetnek. Az idény utolsó előtti Purgatórium-rovatában a feljutásra hajtók és a kiesőjelöltek mellett szó lesz a szezon Top3 negatív meglepetéséről is, de csak a tovább után.

A nők csak a nagy farkakat szeretik, a kis mellek nem lehetnek szexik, a Jägermeistertől nem lehet berúgni, a Beatles jobb, mint a Rolling Stones - napokig tudnánk sorolni az ahhoz hasonló tévhiteket, miszerint a Manchester City csapatának egyetlen legendája sincs. Hajtás után cáfolunk, és bemutatjuk az embert, aki alig néhány évvel a második világháború borzalmai után egykori Wehrmacht-katonaként lett legendává a Csatornán túl.

A hétvége legérdekesebb mérkőzésének egyértelműen a Tottenham manchesteri vendégjátéka ígérkezik. Amennyiben Guardiola City-je nem tud nyerni a Spurs ellenében, a Top 4-től is messzire kerülhetnek, a bajnoki címről pedig akár végleg le is mondhatnak. Persze sok van még hátra, de hazai pályán egy ilyen fontos rangadót hozniuk kell. Amennyiben viszont nyerni tudnak, akkor Antonio Conte és a Chelsea malmára hajtják a vizet, hiszen a listavezető így tovább növelheti az előnyét. Kombináltunk mi is a hétvégével kapcsolatban, a hajtás után erről olvashattok.

Te is hallottad a sztorit, miszerint Mesut Özil nem tud védekezni, lusta, és nemtörődöm? És, elhitted? Ha igen, akkor gyorsan kattints, mert blogunk arsenalos mindenese, a díjnyertes Peet nyakába vette a kérdést, és a rá jellemző vitriolos tényszerűséggel világított rá a lényegi pontokra. Meg fogsz lepődni, mire jutott, de csak hajtás után.

A Premier League 14. fordulójában a nyitó találkozó egyben a hét mérkőzése is. A harmadik az első ellen, Pep Guardiola Antonio Conte ellen, azaz a Manchester City a Chelsea ellen. Két a #besztlíg-ben újonc manager, akik nagyon hasonló statisztikával hozták le a szezon eddigi részét. A City jobban kezdett, a Chelsea pedig az utóbbi hetekben megállíthatatlan. A találkozót árgus szemekkel figyeli majd Jürgen Klopp és a Liverpool is, ugyanis ha nem a Chelsea nyeri a hét meccsét, akkor jó esélye lesz a Vörösöknek, hogy nevető harmadikként (azaz másodikként), a forduló végén a tabella élére kerüljenek. Akkor pedig veszélyben a szemüveg. Hajtás után a részletek.

Gareth Barry a jellegtelen angol középpályás prototípusa. Nem passzol kiemelkedően jól, nem tud cselezni, egy bizonyos szinten túl a játék olvasásában sem jeleskedik. Nem szerel annyit, mint Kanté, nem nyer tucatszámmal fejppárbajokat, erős, de nem agresszív, szedi a lapokat, de négy deci rum után, távolról hunyorítva sem kevernéd össze a fénykorában daraboló Roy Keane-nel. Észrevehetetlen, szürke, egy nagy gépezet kicserélhető fogaskereke. És mégis, immáron több mint hatszáz meccs áll a neve mellett a világ legkeményebb ligájában. Hogyan csinálta?

Az "egyéni hibákból kaptuk a gólt" kezdetű edzői önmosdatás az egyik legidegesítőbb dolog a futballban. Eleve visszás, mert hát ki az istennyila állította csapatba az egyéni hibákat elkövető játékosokat, ha nem maga az edző - ergo lehetne szaggatni a saját ruhákat is, ha már -, de ott van az az aprócska, ám egyesek szemében kifejezetten fontosnak tetsző részlet is, miszerint a futball, mint olyan, alapvetően ún. csapatjáték. Nem arra gondolok feltétlenül, hogy "együtt vesztünk és együtt nyerünk", hanem inkább arra, hogy amennyiben tizenegy ember mindössze egyének halmazaként ténfereg a pályán, ahelyett hogy kiérlelt csapatjátékkal menne ellenfele idegeire, megpróbálva felerősíteni az erényeit, és elrejtve a gyengéit, akkor javallott lehet inkább ezzel a ténnyel foglalkozni, és nem ráhúzni a vizes lepedőt néhány kiválasztott egyedre a falkából. De hát José ilyen, így szeretjük szoktuk meg, és valljuk be: igazából már hiányozna is, ha egyszer valamivel kevésbé lenne arrogáns paraszt, amikor a saját hibái kerülnek szóba.

A Premier League negyedik fordulójában minden a manchesteri városi rangadó körül forog majd, és bár mi lennénk a legboldogabbak, ha a meccset felhúzhatnánk arra, hogy a jelenkor két legsikeresebb edzője (22 vs. 21 darab komoly trófea) feszül egymásnak az Old Traffordon, valójában inkább médiacirkusz lesz ez az egész, mintsem komoly sportértékkel bíró labdarúgó mérkőzés. Főleg, hogy az ehhez hasonló kéthetes szünetek általában baromira nem tesznek jót a csapatok formájának, szóval kíváncsian várjuk, ki, hol folytatja azt, amit az iskolakezdés előtt abbahagyott. Hajtás után természetesen Pep és José személyi aktáját fejtjük ki a legbőségesebben, de egy-egy mondattal minden meccsről igyekszünk megmondani a tutit.

Utolsó napjához ér az átigazolási időszak, tankolják a helikoptereket, izzik a Twitter, egyszerre nyitja a pénztárcát kicsi és nagy, miközben szép csendesen már több mint 1 milliárd elköltött font fölött járnak a PL csapatai. A nagy hajtás előtt veszünk egy mély levegőt, és átnyálazzuk az eddigi érkezőket, természetesen megtartva jó szokásunkat az osztályozással kapcsolatosan is.

Első részünkben igyekeztünk bemutatni az angol kötődést, amely Josep Guardiola életének legnagyobb részét valamilyen módon végigkövette, és azt, ahogyan a kisgyerek labdaszedőből előbb klasszis középpályás, majd gyakorlatilag segédedző vált Juanma Lillonál. A folytatásban magáról az edzőről lesz szó - vélhetően olyan előadásban, ahogyan azt az olvasó kevésbé ismeri. Amíg a múlt heti írás elsősorban Graham Hunter Pep's England Calling cikkére épült, most Martí Perarnaunak a mesterről szóló könyve jelenti az elsődleges forrást.