Az első részben bemutattuk, hogyan lett Wayne Rooney ösztönösen zsigeri tehetségből egész Anglia legjobb focistája, majd hogyan tett neki keresztbe a csúcson egy ostoba sérülés. Most jön a hattyúdal, a pályafutást derékba törő rossz döntés, majd az elkerülhetetlen lecsúszás krónikája. Rajongóknak kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott.

Manchester, 2010. október 20., 19:00. Két óra múlva a United Bajnokok Ligája mérkőzést játszik a török Bursaspor ellen a sorozat csoportkörének harmadik fordulójában, de ez furcsa mód szinte senkit nem érdekel a klub környékén – mindenki Wayne Rooney-ról beszél. Az angol csatárról két napja folyamatosan aggasztóbbnál aggasztóbb hírek jelennek meg, állítólag távozni szeretne a csapattól, sőt, úti célja a városi rivális Manchester City. Eleinte senki nem mer hinni a pletykáknak, de a meccset megelőző napon Sir Alex Ferguson a nyilvánosság előtt is beismeri: igen, Rooney távozni akar, és nem, ő sem ért ebből az egészből semmit.

Ekkor jelent meg az a bizonyos sajtóközlemény.

„A vezérigazgatóval történt megbeszéléseim során nem kaptam garanciát arra vonatkozóan, hogy a klub elég ambiciózus lesz a jövőben, és olyan keretet alakít ki, amellyel a legnagyobb célokért küzdhetünk. Ezért úgy döntöttem, nem szeretném meghosszabbítani a jelenlegi szerződésemet.”

A kocka el volt vetve. A gyermek elárulta szüleit, és csak remélhette, hogy valaha megbocsátást nyer végzetes ballépéséért.

***

Amikor Rooney 2010 tavaszán megsérült a Bayern München elleni BL-visszavágón, karrierje fordulóponthoz érkezett. A csúcson volt, ott, ahová mindig is vágyott, és úgy tűnt, klubja is korszakos magasságokba repül. A United négy év alatt háromszor is eljutott a Bajnokok Ligája döntőjéig, Rooney pedig Ronaldo távozása után egyértelműen a csapat első számú játékosává avanzsált A felszín aligha lehetett volna szebb és biztatóbb, de a háttérben már szép számmal gyülekeztek a viharfelhők.

Az egész azzal kezdődött, hogy Wazza – szokásához híven – nagyon nehezen nyerte vissza formáját sérülése után. Sosem élt aszkétákra jellemző életet, nem vetette meg a gyorskaját, szerette az alkoholt, és nem egyszer fotózták le cigarettával a szájában. 2009-ben majdnem négy kilós felesleggel kezdte a felkészülést, ez pedig a robbanékonyságára sem volt különösebben jó hatással, amellett, hogy valószínűleg sérülékenyebbé is tette. Életmódja és laza felfogása különösen akkor szembetűnő, ha a csapattárs Cristiano Ronaldo mellé állítjuk: míg utóbbi mindent alárendelt annak, hogy tökéletes atlétává fejlessze magát, Rooney megelégedett azzal, amit készen kapott a sorstól. Nem a pályán, hanem a pályán kívül hiányzott belőle az alázat és a mindent elhomályosító akarat, és ezt Sir Alex sem győzte elégszer hangsúlyozni.

„Akárhányszor csak kidőlt néhány hétre kisebb sérülések miatt, mindig drámaian visszaesett a kondíciója. Nagyszerű adottságai voltak, de ezek semmit sem értek, amikor épp nem volt fizikailag megfelelő formában. Egyszerűen nem adott magára és a fizikai állapotára annyit, mint Giggsy, vagy Ronaldo – és ez meg is látszott rajta.”

Rooney látványosan szenvedett a 2010-es világbajnokság meccsein, sőt, az Algéria elleni botrányos döntetlen után a szurkolókkal is összezörrent, miután magából kikelve ordibált velük a kamerákon keresztül. Ettől a pillanattól kezdve minden bulvárlap fente rá a fogát: előbb gyenge formája miatt kezdték ki, majd címlapon hozták, hogy egy prostituálttal csalta meg állapotos feleségét, Colleent.

Az akkor 24 éves csatárnak tehát nem csak a pályafutása, de a magánélete is romokban hevert. Alig fél évvel a végzetes sérülés után olyan messzire került a csúcstól, mint soha korábban: addig üstökösként, folyamatosan felfelé ívelő pályafutása nem pusztán megbicsaklott, de úgy tűnt, végleg kisiklik.

Rooney-nak fogalma sem volt róla, mit kellene tennie ahhoz, hogy kihúzza magát a gödörből. Tanácstalan volt, kétségbeesett, és befolyásolható. Hogy mennyire nem volt tudatos abban az időben, jól mutatja, hogy augusztus 14-én, két nappal a Newcastle elleni szezonrajt előtt még azzal kereste meg a United vezérigazgatóját, David Gillt, hogy kezdjék meg a tárgyalásokat két év múlva lejáró szerződése meghosszabbítása érdekében.

A döntése, hogy új impulzusokra van szüksége, mindenkit sokkolt. Sir Alex elképesztően nagyot csalódott benne, és nem feltétlenül a távozási szándék miatt. Amikor értesült arról, hogy Rooney a lelépés lehetőségét keresi, egy dolgot kért tőle: intézze a dolgot úgy, hogy a klub a legkevésbé sérül. Maradjon profi, tisztelje a csapattársait, a klub hagyományait. Amikor – nem lehet eléggé hangsúlyozni, mindössze két órával egy rendkívül fontos BL-meccset megelőzően – kijött Rooney sajtóközleménye, a skót menedzser nem akart hinni a szemének. Rooney minden képzeletét felülmúlóan messzire ment.

„Ha a City-hez igazolsz, halott vagy” – állt a drukkerek drapériáin, akik közül jó néhányan Rooney háza előtt vertek tábort. A fenyegetések nem csak elképesztően komolyan hangoztak, de megmutatták azt a brutális méretű csalódottságot is, amit a drukkerek (korábbi) kedvencük árulása kapcsán éreztek. Korábban elképzelhetetlennek hangzott, hogy Rooney távozhat a csapattól, most viszont ő maga hangsúlyozza, hogy ezt szeretné – feldolgozhatatlan sokk volt ez akkoriban.

Viszont mindössze két napig tartott.

Október 22-én a klub bejelentette, hogy Rooney meghosszabbította szerződését a Uniteddel. Új fizetése heti 250 ezer font lett, ami akkoriban a világ legjobban kereső játékosává tette. A nyilvánosság előtt Wazza bánta bűneit, hangsúlyozta, hogy a vezetőség, a menedzser, és a tárgyalásokba villámgyorsan bevont Glazer-család is biztosította őt arról, hogy a félelmei alaptalanok, a klub továbbra is töretlenül akar fejlődni, és a lehető legjobb játékosokat igazolni, de ez szinte senkit nem győzött meg. A Napnál is világosabb volt, hogy kényszer-megállapodás történt: Rooney megijedt döntése következményeitől, a klub pedig attól, hogy egyetlen világsztárja ilyen nyíltan a távozás mellett kardoskodik, így gyorsan kompromisszumot kötöttek. Egyetlen ismeretlen maradt csak a képletben, Sir Alex.

„Az öltöző elég vegyesen reagált. Néhány játékost kifejezetten zavart a kivételes bánásmód, amit kapott, másokat egyáltalán nem érdekelte a sztori. Rooney viszont rendesen megjárta a Canossát, mindenkitől bocsánatot kért, és nyilvánosan is elismerte, hatalmasat tévedett” – nyilatkozta később Ferguson.

A skótnak az adott pillanatban minden korábbinál nagyobb szüksége volt Rooney-ra. Tudta, hogy nem engedheti el, mert azzal mindent kockáztatna, amit az előző években elért a klub. De tudta azt is, hogy ez az állapot csak pillanatnyi. Csalódott Rooney-ban, és ettől kezdve a kapcsolatuk soha nem állt helyre teljesen. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nem békét kötöttek – pusztán fegyverszünetet.

***

A tökéletes idill a szurkolókkal sem állt helyre többé, aminek persze csak az egyik oka volt az átigazolási mizéria. A drukkerek emlékezete közmondásosan rövid (megérne-e egy összehasonlítást a választókéval, akik az amerikai dogma szerint mindössze két hétig tudnak a fejükben tartani eseményeket és nyilatkozatokat), így valószínűsíthető, hogy amennyiben Rooney újra a közelébe ért volna a 2009/2010-ben mutatott formájának, akkor feltétel nélkül megbocsátják neki az egyetlen ballépését. De nem így történt.

Rooney játéka átalakult. Az idő múlásával egyre kevésbé tűnt ki kreativitásával, a labdakezelése (first touch) viharos gyorsasággal épült le, és a robbanékonysága is a múlt ködébe veszett. Nem segített persze az sem, hogy egyre gyengébb csapatokban játszott (az angol válogatott és a United is ebben az időben lett végletekig reaktív, hétköznapi és unalmas csapat), de legalább kiderült, hogy Rooney önmagában nem rángat ki a szürkeségből egy közepes gárdát.

Wazzából jobb híján gólgép lett, igazi center. 2011 tavaszán elkezdett újra életjeleket mutatni, Chicharito mögött megtalálta a helyét a pályán, és limitált feladatkörben bár, de megint képes volt kiemelkedően játszani. Ekkor lett ötödik az Aranylabda-szavazáson (ez pályafutása legjobb helyezése), és ekkor jutott – egyelőre – utolsó alkalommal Bajnokok Ligája döntőbe a Uniteddel. A Barcelona elleni 3-1-es vereségre viszont aligha emlékszik vissza jó szívvel: bár gólt lőtt, a meccset követően Ferguson csalódottságának adott hangot, amiért nem végezte el megfelelően a védőmunkát Sergio Busquets-en.

A következő szezonban Rooney feladatköre tovább szűkült: már tényleg csak gólokat várt tőle Ferguson, szinte semmi mást. Újra elkezdett vadul termelni (34 góllal zárta az évadot, ezzel beállítva 2010-es egyéni csúcsát), de hogy mennyire nem volt megkerülhetetlen szerepe a csapatban, jól mutatja, hogy az Év Játékosának Valenciát választották a csapatnál, nem őt. Nyáron pedig végleg bebizonyosodott, hogy a köré épített csapat víziója a múlté: Sir Alex új csatárt igazolt van Persie személyében, Rooney-ból pedig ismét másodhegedűs vált.

A skót menedzser utolsó szezonjában meccsről meccsre vált egyre jelentéktelenebbé Wazza szerepe. Van Persie a harmadik meccsen lőtt mesterhármasával magához ragadta a kezdeményezést, és nem is engedte ki a kezéből a szezon végéig. A holland ráadásul Fergusonnal is remekül kijött, ami a korábbiaknál jóval élesebben világította meg Sir Alex és Rooney törékeny kapcsolatát. Amikor februárban, a Real Madrid elleni BL-nyolcaddöntőn a skót kihagyta a csapatból Wazzát, mert nem bízott abban, hogy képes lesz végig fegyelmezetten védekezni a spanyolok kulcsemberének számító Xabi Alonsón, már az igazán gyengén látók számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Rooney vezető szerepének végleg leáldozott a klubnál.

Egyre többször cserélték le, egyre kevesebbet játszott, és ha igen, akkor is egyre többször visszavontan, középpályásként – leginkább rosszul. Fergie megpróbálta átalakítani a játékát, igazodva a változóban lévő erényeihez, de szemmel láthatóan küszködött vele. És az sem segített neki, hogy Rooney nehezen viselte megkérdőjelezhetetlen vezető szerepének elvesztését.

„Egyre nehezebben jött ki az emberekkel az öltözőben, és elveszítette a hatalmas küzdeni tudásának egy részét is. Nem volt már meg benne az a mindent lebíró akarat, mint korábban. Még mindig kivételes dolgokra volt képes a pályán, de ahogy telt az idő, egyre inkább azt éreztem, 90 percen keresztül már nem tudja hozni, ami benne van, egyszerűen belefáradt a meccsekbe” – elemezte a helyzetet utólag Sir Alex.

Utóbbi egyáltalán nem volt meglepő. Rooney 16 évesen kezdte az ipart a világ legkegyetlenebb bajnokságában, és egészen mostanáig nem volt olyan szezon, amelyben ne játszott volna legalább(!) 42 mérkőzést. A korai időszakban ráadásul a játékstílusa sem volt épp spórolós: rengeteget futott, többnyire hatalmas intenzitással, és a párharcokat is kifejezetten kereste, ahelyett, hogy megóvta volna magát az ütközésektől. Dick Allen baseball-legenda mondta korábban, hogy a játékosok teste olyan, mint a szappan: „minél többet használod, annál kevesebb marad belőle”, és ha valakire, Rooney-ra egészen biztosan igaz ez az állítás.

„A legtöbb játékos tíz éven keresztül képes a legmagasabb szinten teljesíteni. Ha 17 évesen kerülsz be ebbe a mókuskerékbe, akkor 27 évesen elkezdesz hanyatlani, ez ilyen egyszerű, vannak kivételek, de nem sok, főleg, ha valaki emellé még válogatott is, és 50-60 meccset játszik szezononként, közte alig 3-4 hét pihenővel” – írja önéletrajzi könyvében Sam Allerdyce, az angol válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya, aki Joe Cole-t hozza fel példaként az elmélethez.

„Joe 17 évesen mutatkozott be a Premier League-ben, és 21 éves korára már lejátszott 150 meccset.  Nem csoda, ha hamar lemerült az elem benne.” Összehasonlításképp: Rooney 21 esztendősen már túl volt a 200. hivatalos felnőtt meccsén, jelenleg pedig már jóval 700 fölött jár. És ő távolról sem Giggs – más a felépítése, más a játékstílusa, másképp él, másképp fogja fel a játékot. Fiatalon maga volt a megtestesült agresszió, az erő és a technika tökéletes kombinációja, egy valódi izomgolyó, aki nem kímélte sem az ellenfelet, sem magát. Nem volt nehéz észrevenni, hogy ez a stílus hosszú távon fenntarthatatlan, az igazi kérdés tehát már évek óta az: tud-e Rooney változtatni azon, ami Rooney-vá tette őt?

****

2013-ban Sir Alex is erre a következtetésre jutott. Belátta, hogy Rooney addigi játéka egyenes úton vezet a kiégés felé. Azzal, hogy új szerepkört, új posztot, új stílust keresett neki, védeni akarta  egyik korábbi kedvencét, és megadni neki az esélyt arra, hogy megtoldja még néhány esztendővel érdemi pályafutását.

Nem sikerült neki.

Rooney a középpályán katasztrofális volt. Kijött, hogy lassan olvassa a játékot, és az is, hogy nem igazán érti a védekező helyezkedést. Jó angol nevelésként többnyire a hosszú passz lehetőségét kereste, akkor is, ha volt ennél egyszerűbb, gyorsabb, célravezetőbb megoldás. Nem működött vele a csapat kellő hatásfokon, és ezt nem csak Ferguson látta, hanem ő maga is. Ahogy a szezon vége felé haladva egyre többször maradt a padon, úgy vált fokozatosan frusztrálttá és magányossá. Megint azt érezte, lépnie kell, mert különben megfullad. Újra eldöntötte, hogy ha kell, a karrierje érdekében elhagyja a Unitedet.

„Ha nem játszat engem, akkor mindenkinek jobb, ha inkább elmegyek”- mondta állítólag Rooney Sir Alexnek 2013 tavaszán. Az érintettek másképp emlékeznek, a skót menedzser szerint Rooney formálisan is benyújtotta távozási szándékát, Wazza viszont esküszik rá, hogy ő csak kompromisszumot ajánlott. Így, vagy úgy, egyértelműnek tűnik: ha akkor Ferguson nem a visszavonulás mellett dönt, ma Rooney nem a Manchester United csapatkapitánya.

Így viszont hanyatlása egyben a csapat hanyatlása is lett.

„Arról az emberről beszélünk, aki 111 meccsen 53 gólt szerzett a válogatottban. Az ő igazi pozíciója a ’bárhol a pályán’, vegyük már észre” – érvelt vehemensen Rooney mellett a 2016-os Eb-t megelőzően Roy Hodgson. A válasz jól mutatja a stílusosan angol mentalitást: a legendák feltétlen tisztelete mellett az is kiolvasható belőle, mennyire nem fontosak számukra a stratégiai megfontolások. Ha egy játékos elég jó, akkor csak fel kell tenni a pályára, és hagyni, hogy megoldjon olyan helyzeteket, amiket csak ő tud – és eközben teljesen mellékes, hogy ennek az ára az lesz, hogy mindegyik csapattársa sokkal gyengébben játszik majd mellette a potenciáljához képest.

Rooney nem Scholes: képtelen diktálni a játék ritmusát és irányát, képtelen kontrollálni egy egész meccset a védelem elől. Rooney nem Gerrard: képtelen a pálya bármely pontján ugyanannyira hasznosan játszani a csapat számára. Rooney nem Lampard: képtelen gyorsan és nagy arányban jó döntéseket hozni, miközben egyszerre gólerősen is játszik. Rooney csakis Rooney tud lenni, senki más.

Amikor Sir Alex utódjaként David Moyes-nak első dolga volt szerződést hosszabbítani Wazzával, eldőlt, hogy a csatárból klublegenda lesz. Ez egy tudatos döntés volt a klub vezetőségétől, és egy tudatos döntés volt Moyes oldaláról is, aki Rooney hűségének megnyerésével szerette volna biztosítani befolyását a csapat sztárjai felett. A Manchester United jelenkori tragédiája ebben keresendő: a fergusoni örökség beteljesítésére törekvő edzőknek a pályán kívül óriási szükségük van Rooney-ra, de a pályán nem tudnak vele mit kezdeni. Rooney elmulasztotta a lehetőségét annak, hogy új útra terelje a pályafutását. Nem változott meg, nem alkalmazkodott a körülményekhez, és nem látta be, hogy a stílus, ami mindenki kedvenc Wazzájává tette őt, előbb-utóbb felemészti.

Ahogyan Rooney nem újult meg, úgy nem újult meg a United sem. Szinte hihetetlen, de senkinek esett le a klub környékén, hogy nem lehet egyetlen fenékkel két lovat is megülni: olyan nincs, hogy Rooney szerepe nem változik, de közben a klub is előrelép. Három évvel Sir Alex távozása után még mindig ott tartunk, hogy a csapat legnagyobb sztárja, és legnagyobb problémája ugyanaz az ember, Wayne Rooney.

„Másképp kell játszania, ez nem vitás. Átmeneti időszak ez most a karrierjében, amikor eldől, tud-e alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Egy játékos 33-34 évesen teljesen más, mint 22 esztendős korában. Paul Scholes támadó középpályásból hátravont irányító lett, Steven Gerrard hasonlóképp, de Ryan Giggs is átvedlett szélsőből középső középpályássá. Rooney ugyanezen a folyamaton megy most végig” – magyarázta Gary Neville nemrég a SkySports-on.

„A kérdés az, hogyan reagál erre a változásra. Minden játékos karrierében eljön a pont, amikor döntenie kell: játszani akar minden héten, vagy inkább a csapat hasznára lenni. Néha kikerülhet, néha pedig be, attól függően, hogy mit szeretne játszani a csapat, neki pedig alkalmazkodnia kell ehhez a szituációhoz.”

Az alkalmazkodás talán az egyetlen dolog, amihez Rooney sosem értett. Ő a maga egyszerűségében volt lehengerlő, a maga kompromisszumképtelen módján. Dühös volt és fékezhetetlen: úgy játszott, mint aki egyedül harcol az egész világ ellen.

Ma a világ harcol őellene. Nem ugyanaz…

A poszt forrásai itt, itt, és itt lelhetőek fel, de természetesen tele van személyes élményanyaggal is.