Három éve még a legvadabb hardcore fanok sem igen tudtak volna arcot kötni a hangjához, ma mégis ő az egyik legnépszerűbb futballkommentátor. Baumstark Tibi a toronymagas esélyes Méhes Gábort is megszorította házi kommentátor-versenyünk döntőjében, nem csoda hát, hogy kíváncsiak voltunk arra, honnan indult és hova tart. Életút egy elbukott digitális technika szigorlattól a németországi világbajnokságon át a képernyőig, kattintás után.

Úgy lettél második a meglepően komoly sajtóvisszhangot kiváltó Motson Kupán, hogy egy csomó olvasó-kommentelő bevallottan nem igazán tudta archoz kötni a nevedet. Tudatos döntés volt, hogy sokáig nem igazán jelentél meg a képernyőn?

Egyáltalán nem. Anno, amikor elindult a Digi, mi is sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehetne segíteni a nézőket abban, hogy megismerjék a kommentátorainkat. Rengeteg lehetőséget számításba vettünk, azt is, hogy kamerát teszünk a fülkébe, ahogyan azt például sokáig a Sport TV-n csinálták - de ez utóbbit nagyon gáz megoldásnak gondoltuk. Ezért inkább abba az irányba mentünk el - hozzáteszem, hála Istennek -, hogy mindenkinek keressünk olyan műsorokat, ami passzol az egyéniségéhez, a stílusához, és mutassuk be őket azokban. Nekem így jött például a Serie A Magazin.

Hozzáteszem, elég sokára.

Igen, de ez egy szerencsétlen véletlennek köszönhető. Már jóval korábban tervben volt, hogy részben én fogom vezetni a műsort, de amikor ez hivatalossá is válhatott volna, két és fél évre elbuktuk a közvetítési jogokat.

Mennyire érzed jól magad a műsorovezetői szerepben?

Egyelőre messze nem annyira, mint kommentátorként. Ez egyrészt nyilván a rutin hiányából fakad, másrészt abból, hogy teljesen másképp kell reagálni bizonyos szituációkra abban a tudatban, hogy mutat a kamera. Nem engedheted el magad annyira, lennie kell egyfajta kontollnak. Ezzel együtt nagyon szeretem csinálni, egyáltalán nem fölösleges nyűg, olyannyira, hogy amikor visszakaptuk a közvetítési jogokat, én magam jeleztem a szerkesztőknek, hogy ha egy mód van rá, akkor szeretnék beszállni a műsorba. Nagyon örülök, hogy felesben csináljuk Melczer Zsoltival, így kicsit olyan, mintha az iskolapadban ülnék, és ez lenne a Bevezetés a Műsorvezetésbe c. kurzus első féléve. Az első műsorokhoz képest már érzek magamon fejlődést, de azért

még mindig nem vagyok olyan, mint amilyennek egyszer majd szeretném viszontlátni magam a képernyőn.

Van előtted példakép a műsorvezetést illetően?

Egyértelmű, persze, Monoki Lehel. Mind felkészültségben, mind kameraérzékenységben hihetetlen amit csinál, ő tényleg az, aki erre született. Nem titok, hogy gyakran ki is kérem a tanácsait, és ilyenkor rengeteg hasznos tippet ad, például arról, hogy mikor mutassam be a vendéget, hogy kövessem le a kameramozgásokat, és így tovább. Nem tudom, leszek-e valaha annyira fesztelen és laza a kamera előtt, mint ő, mert ez részben azért adottság is, de azt nem árt tudni, hogy ami a képernyőn látszik, az nagyon komoly felkészültség eredménye, Lehel esetében is. Jóval kevesebb a spontán elem, mint ahogyan azt a néző gondolná.

Ha emögé belátsz, az kicsit megöli az élményt, de a néző pont ezt a fajta profizmust várja el, nem?

De. Egy időben bérelt műsoridőnk volt az ATV-n, éppen előttünk forgott Friderikusz műsora, ott láttam hasonlót ahhoz, mint amit Lehel csinál nálunk. Elképesztően profi módon volt megtervezve az egész adás, Friderikusz konkrétan lepróbálta statisztákkal a teljes beszélgetést, világítással, kameramozgással együtt, volt, hogy egy órás csúszás árán is.

Ha már a tévés legendáknál tartunk, a mai Baumstark Tibiben hány százaléknyira van benne Vitray Tamás keze?

Biztos, hogy több, mint ötven. Amikor elkezdtünk együtt dolgozni (Vitray Tamás a csatorna indulása óta szakmai tanácsadóként tevékenykedik a Diginél - a szerk.), volt olyan eset, hogy konkrétan egyetlen percnyi közvetítésig sem jutottunk el, olyan szinten szedett ízekre. Harminc másodpercenként megállított, hogy ezt most nem így kell, nem jó, mondja máshogyan. Atomjaira bontotta le minden mondatomat, és ezzel rengeteget segített. Ráadásul amiket ő javasolt az ösztönös megoldások helyett, azok a nemzetközi mintákhoz is jóval közelebb vannak: ha meghallgatom a Match of the Day-ben mondjuk John Motsont, akkor ugyanazokat a dolgokat hallom vissza, amiket annak idején Tamás javasolt nekem. Sokszor beszélünk arról, hogy létezik magyar stílus a közvetítésben, de ezek korántsem különülnek el annyira egymástól, mint ahogyan azt szeretjük elhitetni magunkkal.

Baumstark-stílus létezik?

Nagyon remélem, hogy igen.

Miben áll?

Még véletlenül sem akarom azt állítani, hogy ez egy kész dolog. Mint minden az én kis világomban, úgy ez is folyamatos mozgásban van, alakul, fejlődik.

Tudatosan dolgozom azért, hogy jobb legyek,

és minden tapasztalatot igyekszem a fejlődés szolgálatába állítani. Nem mondom, hogy azért futok, hogy nagyobb legyen a tüdőm és tovább tudjam ordítani a gólt, de például rendszeresen járok beszédtechnika-órákra, csinálom az intonációs gyakorlatokat, és a felkészülésben is folyamatosan új utakat keresek, podcastokat hallgatok, külföldi műsorokat követek.

Ezek segítettek abban, hogy megtaláld a saját hangod?

Igen, persze. Kommentátortechnikailag is folyamatosan figyelem a többieket, és ebből jön ki az, hogy szerintem nekem mi áll jól, én mit tartok fontosnak egy közvetítésben. Például azt, hogy átadjam a hangulatot és érzelmi töltetet a meccs mögött. De fontos része az egésznek az is, hogy mivel van valamicske focis múltam - nem kell vad dolgokra gondolni, megye egyben játszottam -, tudom, mik alakítják a folyamatokat egy öltözőben, van rálátásom arra, mivel jár az, ha hétről hétre meccsre készülsz, milyen érzés megsérülni, vagy épp pofázásért megkapni a jól megérdemelt piros lapot. Ez jelenti a dolog lélektanát, ebből probálok meg merítkezni a közvetítések során is. Igyekszem látni és láttatni azokat az összefüggéseket, amik a meccset alakítják, de talán nem annyira egyértelműek mindenki számára. És persze a legfontosabb, próbálom soha nem zavarni a nézőt.

Olyan ez, mint a játékvezetés, akkor csinálod jól, ha a néző nem vesz észre téged?

Fontos, hogy a kép primátusa megmaradjon, nekem ezt nem szabad elvennem. Elvégre a lényeg a meccs, és az élmény, amit az ad a nézőnek. Hozzá lehet tenni, de elvenni belőle semmiképp.

Miközben egy csomószor van olyan, hogy valaki épp azzal vesz el az élményből, hogy mindenáron hozzá akar tenni valamit saját magából.

Én mindenképp háttérbe szeretnék vonulni. Gyakori hiba a kezdőknél - de nem csak ott, nálam még 3-4 évvel ezelőtt is rendszeresnek számított -, hogy rengeteg dolgot előre felírsz, mert mindenképp beszélni akarsz róla a meccs alatt, ezzel is bizonyítva a nézőnek, hogy mennyire felkészültél. Ezekről le kell szokni, nem te vagy a lényeg, nem kell fitogtatni a háttértudásod. Ha valaminek van helye, vagy épp odaillik a meccs egy bizonyos momentumához,

akkor röviden, frappánsan el lehet lőni, de terjengősségbe, öncélúságba átmenni sosem szabad.

Konkrét példát tudsz mondani?

Napoli-Manchester City meccs volt, Kolarov óriási szabadrúgásgólt lőtt, nekem talán életem egyik legjobb meccsélményét jelentette, de pont ezen futottam bele egy ilyen sztoriba. A felkészülés alatt ráakadtam arra az érdekességre, hogy Mancininél (ő akkor a ManCity edzője volt - a szerk.) van az utolsó mez, amit Maradona Nápolyban viselt, mert annak idején, amikor az argentin lebukott kokainnal, akkor egy Sampdoriával játszott meccs után voltak, ahol ő az ellenfél kapitányával, vagy Mancinivel cserélte el a trikóját. Mancini persze azóta is nagy becsben tartja a mezt, ez tök érdekes, a meccshez viszont csak annyiban kapcsolódott, hogy ez volt az első alkalom, amikor Mancini egy külföldi csapat edzőjeként olasz klub ellen játszott. Röviden lehetetlen volt elmondani, nem is kapcsolódott igazán a történésekhez, én viszont mindenképp el akartam sütni.

Későn érő típusnak tartod magad?

Abszolút, mindenben. Azt is nagyon későn döntöttem el, hogy mi legyen belőlem, ha egyszer felnövök. Az első tervem a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola volt, esetleg a Külker, azon egyszerű oknál fogva, hogy édesapám akkoriban egy utazási irodát vezetett. Ő azonban egy autóbalesetben életét vesztette amikor 17 éves voltam, így a pályaválasztás előtt mindent újra kellett tervezni, szertefoszlottak az ilyen irányú álmaim. Végül azt csináltam, hogy megnéztem miben vagyok jó az iskolában: matek, fizika, szeretem a számítógépet is, legyen informatika. A főiskolán körülbelül három nap után kiderült, hogy rosszul döntöttem.

Innen egyenes út vezetett a KOS-ra?

Korántsem. Hosszan szenvedtem a Kandón, nagyon alacsonyan vittem át a léceket, ami egyébként kifejezetten rossz élmény volt, mert én korábban mindig nagyon jó tanulónak számítottam, négyesnél gyengébb jegyem mutatóban sem igen akadt. A főiskolán ehhez képest jöttek a kettesek, és azok is csak akkor, ha épp szerencsés napom volt. Nagyon nehezen dolgoztam föl ezt, sőt, a mai napig rosszul esik visszaemlékezni erre az időszakra. Arra persze jó példa, hogy mit ki nem bír az ember.

Aztán jött egy digitális technika szigorlat.

Igen, erről sok helyen beszéltem már. Nem sikerült, és mivel én még nem a kreditrendszerben tapostam a malmot, ez azt jelentette, hogy féléves kényszerpihenőre kerültem, mire újra felvehettem a vizsgát. Felmerült a kérdés, mit csináljak ez alatt az idő alatt. Beiratkoztam egy felsőfokú német nyelvtanfolyamra, új emberekkel találkoztam, kicsit visszazökkentem az életbe - mondjuk a nyelvvizsgát nem tettem le, maradt az a középfokú, ami már a gimiben sikerült. Viszont cserébe rátaláltam a Komlósi Oktatási Stúdióra.

Azonnal tudtad, hogy ez a te utad?

Én igen, de szerintem Komlósi Gábor még ma sem érti, hogyan jött össze, hogy én szerződéssel rendelkező kommentátor legyek valahol. Nagyon erős osztályba jártam, és finoman szólva nem emelkedtem ki belőle. Az egészből nagyjából azért lett végül valami, mert Antal Ildikó, akit azóta már Kolozsi Ildinek hívnak, meglátott bennem valamit. Valószínűleg a szorgalmamat, az eltökéltségemet, azt, hogy nagyon szeretnék kihozni ebből valamit. Így kerültem végül a Sláger Rádióhoz, és így tovább, befutva a nagyjából ismert életutamat.

Miben ad többet a KOS: kapcsolati tőkében, vagy alkalmazható tudásban?

A kettő ötvözete a lényeg. Mindig azt mondom azoknak a lányoknak-fiúknak is, akiket a TV2 Akadémián tanítok, hogy egy a fontos: ragadjanak meg valahol, mire befejezik a médiaiskolát.

Ez egy olyan szakma, ahol nincsen második esély.

Ha az elsővel nem tudsz élni, akkor nagy a sansz arra, hogy elfelejtenek, és többet nem hívnak el sehová. Egyrészt azért, mert hatalmas a konkurencia, másrészt azért, mert a puding próbája az evés. Bekerülsz valahová az iskola alatt, vagy közvetlenül utána, és ha ott nem vizsgázol jól, hiányzik belőled valami - szorgalom, alázat, kitartás, és csak a negyedik helyen a tehetség -, akkor nem lesz újabb esély, következő lépcső. A tehetség egyébként előbukhat valakiből akár később is, de ahhoz meg kell ragadni a szakmában, ez viszont már javarészt az emberi tulajdonságokon, az alkalmazkodó-képességeken múlik.

A Te esetedben ez megvolt?

Nem hiszem, hogy a Komlósiban kialakított kapcsolatoknak köszönhetően vagyok még mindig a szakmában. Nincs összefüggés aközött, hogy én azért tudok együtt dolgozni például Dobor Dezsővel, mert annak idején hozzá jártam műhelyre. Igazából két kapcsom alakult ki a végére, a már említett Kolozsi Ildi, és Lózs Pisti, aki jelenleg is kollégám a Diginél.

Mennyire kalkuláltál előre a pályaíveddel? Lehet egyáltalán ilyet csinálni? Léteznek előre látható karrierlépcsők mondjuk újságírás, rádió, tévé, kommentátorkodás és műsorvezetés sorrendben?

Lehetséges, hogy létezik ilyesmi, de nálam ez nem jött ki ilyen tisztán. Amikor elkezdtem a KOS-t, nyilván én is tévézni szerettem volna, és kommentátorkodni, mint a legtöbben, aztán viszont elég hamar kiderült számomra, hogy nem ez lesz az én utam. Jött a rádió, ami nagyon hamar a szívemhez nőtt, imádtam csinálni, és nem is igen gondolkoztam azon, hogy én akkor most pontosan milyen úton, merre, hogyan fogok tudni továbblépni. Az élet hozott mindent, jött a Westel-, majd MobilPress, több másik rádió, az Esztergom TV, egy nagyon kicsi SportKlub+, aztán külsősként a DigiSport.

Elhűlve olvastam valahol, hogy a 2006-os németországi világbajnokságról 35 napon keresztül, 21 helyszínt érintve összesen hét különböző médiumot tájékoztattál. Ezt belülről élményként éli meg az ember, vagy inkább totálisan kizsigereli a sok munka?

Őszinte leszek, kizsigerel. Főleg úgy, ha rengeteget kell utaznod, márpedig nekem rengeteget kellett, mert két különböző szállásról oldottam meg az egész hónapot, innen kellett elutazni Münchenbe, Berlinbe, Frankfurtba, Drezdába, mindenhová. Egy-egy meccs után, mire leadtam minden anyagot, volt hogy fél kettőt mutatott az óra, és nekem akkor még vissza kellett mennem a szállásomra, ami úgy sem volt kis erőfeszítés, hogy elképesztő pedáns rendben jártak a vonatok folyamatosan, egész éjszaka. Viszont nekem fél nyolckor már élő bejelentkezésem volt a Radió Caféban, arra megint össze kellett szednem a gondolataimat, megírni a szöveget, és lehetőleg rendbe tennem magam annyira, hogy a hallgatók ne vegyék észre egyből, hogy még az ágyban vagyok. Nem volt egyszerű feladat, ráadásul ugye nem is egy-két hétig tartott. Néha tényleg az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, ha egyáltalán nem is fekszem le, ennek aztán az lett az eredménye, hogy egy-két meccs tökéletesen és teljesen kiesett nekem arról a tornáról. Ott voltam, láttam, dolgoztam, öt méterre állt tőlem Ibrahimovic, de egyszerűen nem volt erőm megélni az élményeket. Inkább túléltem.

Pedig kívülről nézve te inkább szemlélődő, megélő típusú kommentáronak tűnsz. De semmiképpen nem olyannak, aki civilben óriási nagy drukker.

Voltam az, de elmúlt, és már egyre kevésbé érzem magamon a hatásait. Hatalmas MTK-szimpatizáns voltam, a nyolcvanas évek közepétől kezdődően rendszeresen jártam a meccsre a nagyapámmal, aki anno az Alföldről egy zsidó mérnök közbenjárására került fel Budapestre, és természetesen azonnal elköteleződött a csapat iránt, pláne, hogy a Hidegkuti-, Lantos-, Gellér-féle zseniális MTK-t látta először játszani. Egyébként is neki köszönhetem, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem a sporttal, ő volt a fanatikus a családban, és tényleg folyamatosan cipelt magával a meccsekre. Rám meg persze óriási hatással volt az egész, pláne, hogy ma már felfoghatatlan módon olykor 22 ezren is összeverődtek egy-egy nagyobb rangadóra.

Van egy olyan anekdota veled kapcsolatban, hogy az óvodás ballgásod helyett MTK-Fradit néztél.

Igen, tényleg ennyire komoly volt a dolog. Sokáig tartottam magam egyébként, még akkor is rendszeresen jártunk ki meccsekre, amikor a kilencvenes évek közepén kiesett az MTK, szóval nem feltétlenül a színvonal romlása távolított el a csapattól. Inkább a munka, de egyébként ennek ellenére sokáig tartottam magam ahhoz, hogy évente legalább egy MTK-meccsre azért kilátogatok. 2014-ben tört meg a sorozat, most már két éve egyetlen találkozón sem voltam kint élőben, viszont legalább egyszer közvetíthettem őket, idegenben, amikor kiestek a szlovák Senica ellen az EL selejtezőjében. Sokat jelentett, hogy azóta már elhunyt nagyapám is hallhatott még engem ezen a meccsen kommentátorként.

A kisfiadat fertőzöd már a futball szeretetével?

Persze. Igaz, az utolsó helyszíni MTK-meccsélményem részben ezzel függ össze, és nem túl pozitív. A Debrecen elleni kupadöntőre mentem ki a családdal, de sem a meccs, sem a hangulat nem volt az igazi. A feleségem az első félidő 40. percében ment el, hogy üdítőt hozzon, ami aztán egészen a 68. percig tartott. A sorbanállás közben a fiam türelmét is próbára tette, és amikor azt kérdezte, mikor lesz már vége, beláttam, hogy ennek így nem sok értelme van, pláne, hogy ráadásképpen hosszabbításba is torkollott az a meccs.