„Ti itt Angliában olyan stílusban játszotok, amit mi a kontinensen már rég elfelejtettünk. Erővel, de rendszer és technika nélkül” – mennydörögte 1960-ban Helenio Herrera, miután a Barcelona edzőjeként 9-2-es összesítéssel ejtette ki a BEK negyeddöntőjéből a korszak messze legjobb angol csapatának számító Wolverhampton Wandererst.* A figyelmeztetésből a szigetországban azóta sem tanultak: úgy tűnik, mintha az angol futball évtizedek óta ugyanazokat a hibákat ismételgetné. De vajon tényleg?

A közkeletű hiedelem ellenére a futball alapjai nem Angliából erednek – még a FIFA hivatalos álláspontja is Kínát teszi meg világelsőnek -, de tény, a sport, nagyjából azokkal a szabályokkal és rendező elvekkel, amelyeket ma is ismerünk, a szigetországban született meg a XIX. század végén. Sokáig a rögbivel kéz a kézben fejlődött, de miután 1863-ban Cambridge-ben végleg szétválasztották a szabályaikat, a futball villámgyors virágzásnak indult: 1872-ben Anglia és Skócia lejátszotta egymással a történelem első hivatalos válogatott meccsét, és ugyanebben az évben útjára indult az FA-kupa is.

Az angol válogatott története első évtizedeiben többnyire brit ellenfelekkel játszott, és már a kezdetek kezdetén világos játékkoncepció mellett tette le a voksát. Míg Skóciában jobbára a labda földön tartására és a rövid passzokra koncentráltak, addig az angolok inkább a cselekben és a hosszú indításokban – vagyis az egyéni játékban - hittek. Arról, hogy a futballt hogyan kell helyesen játszani, már a kezdetektől éles viták zajlottak a szigetországban, de az igazi fordulópontot az hozta el, amikor az angol válogatott elszenvedte története első vereségét egy kontinentális ellenféllel szemben.

Mesterek és tanítványok

A spanyolok elleni 1929-es 3-4 azért nagyon fontos lábjegyzet az angol futball történetében, mert – hiába a szigetországi riválisokkal szemben elszenvedett vereségek – a sportág feltalálói ekkor szembesültek először azzal, hogy a kontinensen nem csak megtanulták, hogyan kell focizni, de sok szempontból már

túl is szárnyalták a tanítókat.

A vereségnek külön pikantériát adott, hogy a spanyol válogatott másodedzője az a Fred Pentland volt, akinek korábban azért kellett elhagynia Angliát, mert forradalmi újítóként nem jutott kispadhoz a megkövesedett filozófiát hirdető edzőkkel szemben. Jobb híján előbb Franciaországba ment, majd az Athletic Bilbaóhoz került, ahol az addigi hosszú, felívelt labdákra és rengeteg fizikai párharcra épülő – egyébként más angol edzők által meghonosított - játék helyett a passzolásra, a technikára, és a helyes labdakezelésre helyezte a hangsúlyt. Pentland volt az is, aki azt javasolta a spanyol szövetségnek, hogy a délutáni hőségben játsszák a meccset, mert pontosan tudta, ilyen körülmények között az angolok nem fogják bírni a saját stílusuk által megkövetelt fizikai terhelést. Számítása fényesen bejött: Anglia hiába vezetett 19 perc után 2-0-ra, a spanyolok még a félidő előtt egyenlítettek, majd a győzelmet is kiharcolták.

Érdekes módon a vereséget nem követte össznépi letargia, sőt, az angol sajtó alig foglalkozott a vereséggel. A figyelmeztető jelek fölötti átsiklást megkönnyítette, hogy 1931-ben a Wembley-be látogató spanyol válogatott megsemmisítő, 7-1-es vereséget szenvedett a Dixie Dean vezette házigazdáktól. „Az angolokkal a saját körülményeik között, a saját pályájukon még mindig nem lehetett felvenni a versenyt” – írta Jonathan Wilson a mérkőzés évfordulóján megjelent cikkében, ami tökéletes összefoglalása annak, hogyan gondolkodott a korabeli sajtó a győzelemről.

„Az igazi világbajnoki döntő”

Az angolok a nemzetközi szövetséggel folytatott vitáik miatt sem az olimpiákon, sem az 1930-ban útjára induló világbajnoki sorozatban nem indítottak csapatot, így viszont egyre nehezebben lehetett

fenntartani a látszatot, hogy még mindig ők a futball igazi királyai.

Ebből a szempontból kulcsfontosságúvá vált a regnáló világbajnok olaszokkal 1934 őszén megvívott barátságos meccs. Az angolok úgy értelmezték a helyzetet, hogy egy esetleges győzelemmel bebizonyíthatják, még mindig az övék a világ legkiválóbb csapata, és ha indulnának a nagy tornákon, akkor a címeket is ők nyernék meg. A helyi sajtó ennek megfelelően „az igazi világbajnoki döntő”-ként harangozta be a meccset, és ebben az sem akadályozta meg őket, hogy az angol válogatott korábban már Ausztriától és Csehszlovákiától – két olyan csapattól, amelyet az olaszok megvertek a vb-címig vezető úton - is kikapott abban az évben.

Az olasz csapatban ott volt a zseniális Giuseppe Meazza, Luis Monti, Raimondo Orsi és Giovanni Ferrari is, a kispadon pedig Vittorio Pozzo, a korszak legnagyobb taktikusa ült. A meccs ennek ellenére nem a futballról szólt, hanem valódi összecsapássá vált a felek között: Montit már a második percben hordágyon kellett levinni a pályáról, az angolok pedig elsöprő lendülettel szinte letolták a pályáról az olasz csapatot, és már 12 perc elteltével 3-0-s előnybe kerültek. Az olaszok azonban emberhátrányban sem adták fel, előbb bosszúból alattomos rugdosódásba kezdtek, majd a második félidőben Meazza két góljával szorossá is tudták tenni a meccset.

A lefújás után aztán mindkét fél a maga szája íze szerint értelmezte a mérkőzés tanulságait: az olaszok azt emelték ki, hogy 88 percig emberhátrányban játszva is simán vissza tudtak jönni a meccsbe, az angolok pedig az ellenfél undorító játékára hivatkozva még azt is kilátásba helyezték, hogy többet nem játszanak barátságos meccset kontinentális csapattal. „A felfogásuk a játékról, és a szabályaik teljesen eltérnek attól, amit mi, angolok alkalmazunk. Figyelmeztettük őket a meccs előtt, hogy az angol törvények értelmében felelősségre is vonhatjuk őket, ha durván játszanak, de ennek ellenére sem változtattak semmit ahhoz képest, amit otthon megszoktak” – harsogta a meccs után a Daily Mirror, újabb önbizalomfröccsöt adva az önnön nagyságába vetett hittől amúgy is elvakult angol futballnak.

De a pofonok csak jönnek, jönnek sorban

Az angol szövetség a második világháborút követően feladta a fényes elszigeteltséget, és benevezett az 1950-es brazíliai világbajnokságra. A válogatott – olyan sztárokkal a soraiban, mint Stanley Matthews, Tom Finney, vagy Jackie Milburn – hatalmas favoritként utazott a tornára, a végső győzelmét három az egyhez arányban adták a bukmékerek. Ehhez képest egy szűk győzelmet követően két vereséget szenvedtek el, ezek közül az elsőt a teljesen amatőr amerikai válogatott ellen. Anglia nem csak kiesett a tornáról, de

az első adandó alkalommal hatalmas pofára esést produkált a világszínpadon.

„Nagyon fontos leckét tanultunk Brazíliában. Egy ideje már próbálom megértetni otthon, hogy óriási szükség van edzői teljesítményre az angol futballban. Most, hogy jártam Brazíliában, és láttam, mi történik a világban, csak még erősebben tudom ajánlani a dolgot” – idézte a Manchester Guardian 1950. augusztusi száma a válogatottat kijelölő bizottság – merthogy Angliában sokáig nem létezett szövetségi kapitányi poszt – elnökét, Mr. Drewry-t a kiesést követően.

Azt, hogy az angol futball ósdi felfogása és az alkalmazott taktika felett eljárt az idő, minden addiginál vastagabb vonallal húzta alá az első, kontinentális csapattól elszenvedett hazai vereség. Az 1953. novemberi, magyarok elleni 3-6 valóban sokkhatásként érte az angolokat, de elsősorban nem a vereség ténye, hanem annak különbsége, és főleg a játék képe miatt.

„Tény, hogy az angol futballnak rengeteg tanulnivalója lenne a világ többi részétől” – idézi Jonathan Wilson emlékező cikke a kiváló svéd szakírót, Ceve Lindét. „Taktikailag, edzésmódszerekben, szervezettségben és stratégiában is le vannak maradva a legjobbaktól.”

A vereség nem csak hatalmas indulatokat kavart, de ráébresztette az angolokat arra is, hogy túl kell lépniük az évtizedek alatt berögzült, és cáfolhatatlannak hitt dogmáikon – legalább részben. Az országban megindult a szakmai vita, és elkezdődött a magyar csapattól ellesett taktikai megoldások beépítése az angol futballba. Peter Doherty, a Doncaster Rovers akkori menedzsere például felismerte, hogy a magyar csapat nem a WM-rendszernek megfelelő számozás szerint állt fel a mérkőzésen - ez annál is inkább nagy szó volt, mert Angliában egészen a hatvanas évekig kötelezően az addigra már rég kihalt WM-felállás szerint kellett megjelentetniük az újságoknak a kezdőcsapatokat -, a Manchester City-nél pedig Hidegkuti „hamis kilences” szerepkörét értelmezték újra Don Revie-vel. Az átalakulás kulcsszereplője azonban Alf Ramsey lett.

Pokolból a mennybe

Ramsey a 6-3 alkalmával még játékosként szerepelt az angol válogatottban. Jobbhátvéd volt, és megrögzött konzervatív angol, aki szentül hitte, hogy egy külfölditől semmit nem lehet tanulni a játékról. Buta egyszerűsítés lenne azt hinni, hogy a magyarok elleni vereség ráébresztette a tévedésére – Jonathan Wilson remek könyve, az Inverting the Pyramid (magyarul Futballforradalmak címmel jelent meg) arról ír, az Aranycsapat hat góljából négyet is kapushibának tartott, így a vereséget inkább a szerencse hiányával magyarázta -, de tény, hogy elkezdett gondolkodni, hogyan lehetne fejleszteni az angol csapat játékát.

Ramsey a Tottenhamnél Arthur Rowe keze alatt játszott. Rowe az angol futball kevés innovatív elméjének egyike volt: az 1930-as években abban a Spursben játszott, amelyben a passzjáték hívének számító Peter McWilliam volt az edző, és amelyben olyan későbbi legendás menedzserek pallérozódtak, mint Vic Buckingham – az Ajaxnál és a Barcelonánál is Rinus Michels előfutára – vagy Bill Nicholson. Edzőként Rowe is a passzjáték megszállottja lett, olyannyira, hogy a második világháborút megelőzően Budapesten tanulmányozta a közép-európai stílus jellemzőit. Visszatérve Angliába 1951-ben bajnoki címet nyert, de munkássága inkább sziget volt a tenger közepén, nem sikerült megreformálnia a vaskalapos közeget. Ramsey viszont ellesett néhány dolgot.

Amikor Ramsey-ből angol szövetségi kapitány lett, tudta, hogy változtatnia kell. A magyar válogatott mellett az 1958-as világbajnok brazil csapat is nagy hatással volt rá, elsősorban a négyvédős rendszer nyerte el a tetszését, de pontosan tisztában volt azzal is, hogy az improvizációra épülő brazil 4-2-4-et nem lehet egy az egyben alkalmazni Angliában. A brazilok eközben az 1962-es világbajnokságra megalkották a 4-3-3-mas felállást, Ramsey fejében pedig kigyulladt a szikra: a két formációt ötvözve tudja sikerre vezetni az angol futballt.

Az 1966-os világbajnokság előtti felkészülési meccseken Ramsey szemmel láthatóan nem találta a csapatát. Próbálgatta a 4-3-3-mat és a 4-2-4-et is, de vagy a középpálya feletti uralmat adta fel, vagy a szélekről nem volt elég veszélyes a csapata. Amikor a vb nyitómeccsén az angolok bűnrossz játékkal 0-0-t értek el Uruguay ellen, Ramsey belátta, hogy a félmegoldások nem vezetnek sikerre,

be kell vetnie azt a 4-4-2-őt, amit addig csak papíron képzelt el.

Az argentinok elleni negyeddöntő előtt végleg a tettek mezejére lépett. A szélsőket (Peters, Ball) visszahúzta a középpályára, egészen Bobby Charlton mellé, az elsősorban védekező feladatokat ellátó Nobby Stiles pedig egy sorral hátrébb lépett, közvetlenül a védelem elé. Az így megrajzolt 4-1-3-2-es felállás ugyan elütött a hagyományos angol játékstílustól (ahhoz túl kevés szerep jutott benne a szélsőknek), de egyszerre adta meg Ramsey-nek a lehetőséget a gyors támadásvezetésekre és arra, hogy uralja a pálya közepét.

A portugálok elleni elődöntőben Stiles leradírozta Eusébiót, az angolok pedig 2-1-es győzelmükkel döntőbe jutottak, hogy aztán az NSZK-t is elverjék egy legendás, hosszabbításba torkolló meccsen. Anglia tizenhárom évvel a teljes megsemmisülés után felért a világ csúcsára, ennek azonban ára volt: az új, sikert hozó formációhoz való ragaszkodás azóta is fojtogatja az angol futballt. De hogy ennek mik a mélyebb okai, azt csak a következő részben meséljük el.

*A poszt megírásához szükséges ismereteket és tényanyagot Jonathan Wilson: Inverting the Pyramid, illetve Anatomy of England: a History of Ten Matches című könyveiből, valamint előbbi magyar fordításából (Futballforradalmak) merítettük. Köszönet érte.