Nagyon úgy néz ki, hogy minden kirakós a helyére került Pellegrini puzzle-jében, mert a City csak nem akar kifingani. Szombaton konkrétan a szezon egyik legnehezebb idegenbeli meccsét (a Kristálypalotánál mindenki utál majd játszani, higgyétek el) húzták be tartalékosan, ami attól függetlenül is kurva nagy szó, hogy áldozati báránynak otthagyták azt az Agüerót, aki idén még bele sem lendült úgy igazán. Ez utóbbi tény amúgy meglehetősen baljós jövőképet fest az ellenfeleknek, akik egyelőre nemhogy nincsenek elfoglalva különösebben a strandkorlátkékek üldözésével, de a Leicester mögül sem akaródzik nekik kitenni az irányjelzőt. Hajtás után darabokra elemezzük a hét meccsét, belerúgunk Mourinhóba, felszopjuk a Barca legújabb célpontját, sőt, kicsit még Theo Walcottól is magunk alá élvezünk.

A hét meccse (United-Liverpool 3-1)

Mielőtt nekikezdenék a kiválasztott meccs szétcincálásának, általában rácuppanok a vonatkozó angol sajtóra is: ki, kiről, miről, mit nyilatkozott, és milyen relevanciája lehet mindennek a későbbiekre nézve. Nem volt ez másként a United-Liverpool rangadóval sem, és bár a meccs utóélete csak kevéssel lett izgalmasabb, mint amilyen az első félidő volt - a liverpooli drukkereknek tele a töke Rodgersszel, na bumm - Jamie Carragher megszólalására felkaptam a fejem.

"Nem értem ezt az elfogultságot a 4-3-3 felé. (...) Sok csatáruk van a keretben, szélső ellenben egy szál sem, és Rodgers mégis folyamatosan 4-3-3-mat játszat" - magyarázta a korábbi legenda a Telegraphban, ami elsősorban azért érdekes, mert szerintem a Liverpool egyáltalán nem klasszikus 4-3-3-ban(sőt, semmilyenben) állt fel a meccsen. Ilyen esetekben nyilván felmerül, hogy én láttam rosszul valamit, de sem a Guardianban okosakat író Michael Cox, sem az egyébként zseniális Spielverlagerung nem ír 4-3-3-ról, pedig utóbbi például bőven megtehette volna, hisz háromféle olvasatát is kínálta a Liverpool felállásának.

Ha egy csapat formációja ennyire kibogozhatatlan, az az esetek kis részében - lásd Barcelona - jót, nagy részében viszont elképesztően rosszat jelent. Utóbbira volt tökéletes példa a 'Pool, amelyik hiába érkezett kiérlelt gameplannel a meccsre (hadd legyen a labda csak a Unitednél, mi majd kontrázunk), ebből egy centit nem tudott megvalósítani. Részben egyébként éppen azért, mert Rodgers 4-3-3 helyett vegytiszta 4-1-4-1-ben rajzolta fel csapatát a mágnestáblára.

Mindez azt jelentette, hogy Benteke nagyon messze került a középpályások vonalától, és bár időnként igyekezett visszalépegetni, a Liverpoolnak nem nagyon volt más választása, mint nemes egyszerűséggel felrugdosni rá a labdákat. És mielőtt azt hinnénk, hogy mindez csak eseti taktika volt, reagálva a United erősségeire, illetve arra a nyilvánvaló tényre, hogy a középpálya közepén szinte lehetetlen labdabirtoklásban megverni Van Gaal csapatát, gyorsan jegyezzük meg: a Liverpool idén 50% alatti possession-mutatót átlagol, és - nyilván főleg Bentekének köszönhetően - ők nyerik meccsenként a legtöbb fejpárbajt is. Nem pont az a stílusos, balettszerűen elegáns támadófoci, amit Rodgers nevéhez szokás kötni.

A maga részéről persze Van Gaal sem bízta a véletlenre a dolgot. Az alap kezdőből kikerült az inkább - de nem csak és kizárólag -  védekezésben hasznos Schneiderlin, így egyszerre játszhatott két klasszis passer, Carrick és Schweinsteiger, ami azt eredményezte, hogy az első félidőben gyakorlatilag nem volt a labda a Liverpoolnál. Ehhez jött hozzá az is, hogy Shaw és Darmian egyaránt egy Schaffhausen pontosságával tűnt fel a vonalak mellett, ez pedig folyamatosan a saját térfelére szegezte az Ings-Firmino kettőst.

A 'Pool ráadásul az alakzatot sem mindig tudta tartani: a Mata-Herrera kettős keresztbemozgásai és helycseréi rendre összekuszálták a szálaikat, és egészen gyakorta előfordult az is, hogy Milner kénytelen volt mélyen visszalépni Lucas mellé védekezésben. Mivel eközben a vendégek letámadása sem működött az elvárt szinten, a United kedévre adogathatott a támadóharmadban, miközben a megszerzett labdákat a 'Pool sem megtartani, sem gyorsan és pontosan előreküldeni nem volt képes.

Egészen sokkoló volt látni, hogy ugyanazt a játékot, amit két hete a Swansea szinte hibátlanul előadott a United ellen, mennyire képtelen lekopírozni Rodgers, holott játékosainak ideális posztja szinte üvöltött a Monk által is favorizált 4-3-1-2 után. Ehelyett gyakorlatilag aléfeküdt a United expresszvonatának, ami Van Gaal kiigazító cseréje (Depay helyett Young) után menetrend szerint robogott át a csapatán.

Fellaini centerjátékát ugyan a kényszer szülte a Unitednél, de Van Gaal is tett érte, hogy az első félidőben szinte semmilyen hasznot ne hajtson a belga torony játéka. Régi igazásg, hogy ha és amennyiben egy leszúrt karó a centered (szevasz, Filippo!), akkor célszerű legalább egy szélsőt is tenni a csapatodba, hogy legalább a névleges esély meglegyen a gólszerzésre abban az esetben, ha véletlenül sikerül futtából eltalálni a fejét. Ez nem volt meg az első félidőben a MU-nál, hiszen Depay és Mata is inkább befelé húzva kereste az összjátékot a társakkal, amiből viszont Fellaini egyáltalán nem volt képes kivenni a részét.

Bár félidei cseréjével az igencsak gyümölcsöző Shaw-Depay együttműködést is megbontotta a holland, cserébe két dolgot is nyert a vámon: egyrészt jóval kiszámíthatatlanabb lett a csapat baloldali játéka, másrészt végre bekerült a csapatba egy klasszikus szélső (Young), aki nem mellesleg képes egy az egyben is megverni az emberét. Ebből lett az első gólt megelőző szabadrúgás is, ami nagy nehezen kibillentette a holtpontról a meccset.

Összességében egyik csapattól sem ájultam el. A United még mindig nagyon kiszámítható, a csapatjáték lassú, és bár a letámadás jó százalékban fojtja meg az ellentámadási kísérleteket, nehezen mondanám rá az MU-ra, hogy különsebben jól használná támadásban a magasan megszerzett labdákat. Van Gaal kontrollmániája jelenleg inkább tűnik kontraproduktívnak, mint előremutatónak, nem véletlen, hogy akkor kezdtek el igazán jól focizni, amikor a Liverpool kijött a sündisznóállásból, és 60% alá esett a labdabirtoklási mutatójuk. A másk oldalról pedig leginkább zavarodottságot látok: Rodgers feladta alapelveit, de ettől nem lett karaktere a csapatának, sőt, most olyan, mintha igazán semmihez nem értenének. Ha így folytatódik tovább a csapat játékának kiüresítése, akkor komolyabb bajok is lehetnek, bár tény, hogy pusztán Coutinho klasszisa szinteket fog dobni rajtuk, miután visszatér az eltiltásból. És akkor Sturridge esetleges felépüléséről még nem beszéltünk, pedig ő például tökéletesen illene Benteke mellé párba.

Ja, és a végére egy fontos dolog: Darmian konkrétan a szezon eddigi legjobb igazolása szerintem. Hibátlan, higgadt, rettenetesen gyors és erős, nem mellesleg pedig egy igazi digó minden dörzsöltsége ott bizsereg a kisujjában. Nem is tudom hirtelen, láttam-e már déli védőt ilyen gyorsan alkalmazkodni az angol játékstílushoz, de majd Ti segítetek a kommentek között, ebben nem kételkedem.

A hét statisztikája

Gondoltátok volna, hogy a permanens fikázás tárgyaként funkcionáló Theo Walcott az elmúlt négy szezon alapján 20%-os hatékonysággal váltja gólra a lövéseit? Oké, ez így önmagában nem mond semmit, de ha hozzátesszük, hogy utolsó négy ágyús szezonjában pöccre ezt az arányt hozta az isteni Henry is, vagy, hogy ugyanezen időszak alatt Agüero mutatója szintén mindössze 21%-os volt, már el lehet gondolkozni azon, tényleg olyan orbitális baromság-e Wengertől csatárt faragni az angol zsebrakétából. Szerintem nem, pláne egy olyan csapatnál, ahol eddig az a Giroud volt a gólszerzés tótumfaktuma, aki az utolsó 12 PL-meccsén kőkemény két gólt tett be a közösbe, mögötte pedig a köztudomásúlag rengeteg gólt fosó - nem - Welbeck ücsörgött a kispadon.

A forduló játékosa

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam egy játékos akkor lép be az igazán komoly elit kapuján belülre, amikor

a) megszellőztetik róla, hogy szívesen leigazolná a Barca
b) cikket írnak róla a SportGézán, izé, na, az index sportrovatnak csúfolt szennyoldalán.

Ha ez a két feltétel egyszerre, egy hétvégén belül - ahogyan az Rijjad Mahrezre, a Leicester City algír szélsőjére igaz - teljesül, akkor nálam az illető már instant Aranylabda-esélyes, azaz csak lenne, ha a két földönkívülitől eltekintve bárki más labdába (höhö) rúghatna a pogácsahabzsolással egybekötött szmokingszellőztető rendezvénnyé silányított eseményen.De nem is ez a lényeg, sokkal inkább az, hogy a tavaly berobbanó Bolasie után a PL-nek megint van egy szinte teljesen noname (ha jól rémlik, akkor Mahrezt a francia kettőből hozta a Leicester) cselkirálya, aki, ha épp úgy adódik, a legnagyobb csapatok klasszis védőiből is bármikor képes bohócspikás idiótát varázsolni.

Az Aston Villa kissé nyögvenyelős legyőzése alkalmával emberünknek ilyesmivel ugyan nem kellett bíbelődnie - bár tény, hogy a nem kis tehetségnek tartott Amavi oldalán fordult meg leggyakrabban -, de így is nem kevesebb, mint négy lövése volt (kettővel kaput is talált), ráadásul ezen felül kiosztott két gólpasszt, és volt még négy forintos, szaknyelven szólva ún. kulcspassza is. Ezt megfejelte azzal, hogy szélsőként nem egészen 80 érintésig jutott, ami egészen brutális szám, és jól mutatja, mekkora szerepe van az afrikainak a Leicester szárnyalásában.

A hét képe

Az is egészen ritkán fordul elő, amikor az öntelt, újgazdag ficsúrnak épp az osztály legszebb, legkívánatosabb tinicsaja robbantja az arcába, hogy BMW-slusszkulccsal sem lehet minden puncit kinyitni, hát még az, amikor ugyanez a bombacsaj a szalagavatón pont a szóban forgó srác pattanásos barátjával megy el keringőzni, hogy aztán hosszú, szerelmes csókban forrjanak össze. Oké, az analógia talán nem épp a legjobb, de nekem valami nagyon hasonló kaptafára felhúzott Romana-történet jutott eszembe Stones és a Chelsea szerelmi történetéről, miután utóbbit emberesen megpocsékolta az újra egészen remek Everton.

A sztoriban a legérdekesebb azonban mégiscsak José Mourinho, akit talán sohasem láttam még ennyire reményvesztettnek egyetlen meccs után sem, mint most. Megtört, megkeseredett, a végletekig elcsigázott öregembernek tűnt, akinek már arra sem volt ereje, hogy valami nevetséges kifogást találjon arra, miért fingott bele ismét a nullás lisztbe a csapata. Az, hogy ezt az egészet sikerült a kiégett rockerek védjegyének számító "régen bezzeg még kettő is összejött egy este"-tekintettel fűszereznie, már csak hab volt a tortán.

A hét kérdése

Arról már regéltünk egyszer hosszabban, hogy a Watford nem bentmaradni jár fel a Premier League-be, de a Swansea kiherélése most jó apropó arra, hogy kicsit mélyebben is a történelmükbe nézzünk. Kérdésünk, hogy a héten hanyadik góljukat szerezték hazai pályán a PL-ben, és pontosan mennyi idő elteltével jött össze nekik újra a truváj?

A megfejtéseket a mc_deerealegszarabbboldokattippeloemberaszerzokkozott@britannia.hu e-mail címre várjuk.

A többiekről néhány sorban

A hét egyik kellemetlen meglepetését a Bournemouth szállította: nem gondoltuk volna, hogy lesz olyan csapat a ligában, amelyik megizzasztani sem képes a vártnál egyébként sokkal pofásabban kinéző Norwichot, nekik mégis összejött, respekt. Apró adalék, hogy a B'mouth középpályása, O'Keane diszkrét két gólt ajándékozott az ellenfélnek, ezzel méltán érdemelte ki a hét legszerencsétlenebb lúzer balfasza címet (3-1). A WBA-Soton meccs legnagyobb eseménye Berahino becserélése volt, ezzel azt hiszem, mindent el is mondtam a meccsről, ami kb. annyira lehetett izgalmas, mint Kiszel Tünde IQ-tesztje (0-0), az pedig, hogy a Sunderland-Tottenham csörtét (0-1) is alul tudta múlni, kifejezetten nagy meglepetés.

A tippjátékról most hallgatok, a linken mindenki nézelődhet, annál is inkább, mert még hátra van egy meccs a fordulóból - a BL-meccsek miatt hoztuk előre egy picit az összefoglalót -, amit Mark29 faszán fel is vezet nektek, íme:

"Londonban a kiszámíthatatlan West Ham játszik a nagyon is kiszámítható Newcastle ellen. A Kalapácsosok eddig hazai pályán kínos vereségeket szenvedtek a Leicester City-től és a Bournemouth-tól. Amennyire viszont nem ment az újoncok ellen, annyira nagy skalpokat szereztek idegenben az Arsenal és a Liverpool legyőzésével. A Szarkáknál egyszerűbb a képlet. Átütő teljesítményt még nem nyújtottak ebben a szezonban. Amikor egyik játékosuknak sem borult el az agya, akkor tűrhető játékkal pontot szereztek, amikor viszont valaki bekattant, kikapott a csapat. A piros lapok idén a West Ham meccsein is divatosak, ezért nem lenne meglepő, ha Anthony Taylor sporinak sok dolga lenne az Upton Parkban. Az este kilenckor kezdődő mérkőzés egyéb érdekessége, hogy 2007 után újra farkasszemet nézhet Slaven Bilic és Steve McClaren. Nyolc éve a Wembley-ben egy sorsdöntő EB selejtezőn Horvátország legyőzte 3:2-re Angliát, és ezzel a Háromoroszlánosok szépen el is bukták a következő évi kontinensviadalon való részvételt. Erőltetett persze a két meccs kapcsán bármilyen visszavágót emlegetni, de ez az angol sajtót nem annyira hatotta meg, a mai találkozóban látják nagy lehetőséget, hogy McClaren elégtételt vegyen."

Vendégposztot, savazást, hakni-felkéréseket a premierleague.reblog@gmail.com e-mail címre, virágcsokrokat és női bugyikat az öltözőszekrényünkbe várunk.