Folytatódik szezonösszefoglaló sorozatunk, melyben ezúttal a mögöttünk hagyott évad öt legjobb meccsét listázzuk fel nektek, fordított sorrendben. Leicester-mágia a Manchester City ellen, norwich-i falunap és a Boleyn Ground méltó búcsúztatója a tovább után.
5. Chelsea - Liverpool 1-3
Október elején Rodgers helyét a félőrült Klopp vette át, elhozva az erőteljes csapatjátékot, de a gárdán idestova 6-7 éve ülő, rapszodikusságért felelős rontást nem tudta semmissé tenni. Ligakupa és Európa Liga második hely az idei termés, csakhogy futballberkekben az ezüst sehogy sem csillog. A Liverpoolnak megvannak a meccsdöntő egyéniségei Coutinho vagy Sturridge személyében, de a fő a csapatszellem; Klopp Dortmundból áthozott filozófiája pedig élesen megmutatkozott a Stamford Bridge-n.
Láttunk már olyat, hogy egy alapjáraton passzos és labdát sokat járató csapat nemes egyszerűséggel beleszürkül a saját játékuknak köszönhető monotonitás veszélyes miliőjébe, nem tud mit kezdeni a végeláthatatlan labdabirtoklással, mégsem nyernek. A Klopp-féle csapatjáték megreformálása a labda nélküli védekező stílus egyediségében leledzik – félreértés ne essék, a Liverpoolt távolról sem aposztrofálom deffenzív csapatként. Klopp Pooljának fegyvere a kollektív és azonnali letámadás eredményessége, melynek alkalmazásánál az ellenfél megsemmisül. Így történt ez a Chelsea elleni meccsen is, ahol a vörös arrogancia végterméke sima három pont lett, a Chelseanek idén pedig maradt az egész éves agónia.
4. Manchester City - Leicester City 1-3
Szerethető célfutball. Ha visszapörgetjük emlékezetünkben az angol bajnokságot 10-11 évvel, kicsit felsejlik előttünk a 2005-ös és 06-os év bajnok csapata, a Chelsea. A párhuzam a 2016-os Leicesterrel nem pusztán a 2004-ben Chelseatől távozó Claudio Ranieri személyében és a szemérmetlenül gazdag klubtulaj kezdeti regnálásában rejlik, hanem a pályán megmutatkozó effektivitásra törekvésben, a „semmi többet annál, amennyi szükségeltetik” mentalitásban is. A Stamfordon az utolsó fordulóban sorfalat álltak Ranieri bajnok Leicesterének. Körzővel, szögmérővel megtervezett égi elégtétel!
A Leicester játékába Ranieri sikeresen integrálta azokat a védjegyeket, melyek eredendően a talján mégnestáblák győzelmi zálogai. A tömör védelmi vonal, valamint a Danny Drinkwater által képviselt középpályás védekezés létfontosságú frekventáltsága mellé társult a futball célratörő anglicizmusa, a Vardyt megtaláló felrúgott labdákkal. A rettenthetetlen rókák – ami az alliteráció ellenére sem hangzik annyira jól csengően, mint a social médiát elárasztó #fearlessfoxes – így alkottak tökéletesen koherens együttest az idény során, a játék működött, és alibi vagy sem, a Sir Alex Ferguson által oly’ sokszor hangsúlyozott egynullácskák Premier League trófeát értek. A Leicestert élen tartotta a szíve. A csapat megfigyelési háttérmunkálatai a Fehér Házéval vetekednek, a játékuk éles, fegyelmezett; magyarul minden megvolt idén a Rókák ravasz játékstílusában, ami a Cityében nem. Utóbbiaknak a Ligakupa maradt.
3. Tottenham Hotspur - Arsenal 2-2
Az észak-londoni derby hagyományosan garancia a minőségi futballra, ezt láthattuk kora tavasszal is. A forrongó indulatokon és a két csapat egymás irányába kinyilvánított vegytiszta gyűlöletén túl, a Spurs szezonról-szezonra emeli a rangadó színvonalát azzal, hogy játéktudás szempontjából egyre eredményesebben radírozza ki a két csapat közti különbség képzeletbeli mezsgyéjét – ez a 2000-es évek közepén még jóval nagyobb volt, a meccsek az Arsenal lélegzetelállítóan gyors, kombinatív, földön tartós, sok passzos, szemre is tetszetős csapatjátékáról szóltak, ám ez a Tottenham ütőképtelenségével egyidejűleg elkopófélben van.
Annak ellenére, hogy az eredményesebb és látványosabb focit nüansznyival még mindig az Arsenal játssza, a piros-fehérek játékáról már nem üvölt annyira, hogy az edzőnek mérnök végzettsége van. A két csapat folyamatosan közelít egymáshoz játéktudásban: 2014-es és 15-ös FA kupa siker előtti érában, egy 2005 nyarától tartó trófea-aszály volt jellemző az Ágyúsok vitrinjére. A fő probléma azonban nem ez volt az időszakban, hanem az, hogy leszámítva a 2006-os párizsi Bajnokok Ligája ezüstöt, az Arsenal az idény végére sosem volt tűzközelben. Nyolcaddöntős kiesések, negyedik helyek jellemezték ezt a szűk 10 évet, ami következésképpen vonta maga után a nemcsak hagyományokon, hanem a tabellán erősödő rivalizálást a Tottenhammel.
A Spurs idén a harmadik helyre és a gólkirály delegálására volt jó, de az Arsenalnak ezúttal csak az utolsó fordulóban adatott meg a kárörvendés pirosbetűs ünnepe, a St. Totteringham’s Day. Ezzel a morális szánalomajándékkal, és a második helynek köszönhető biztos BL indulással kellett beérniük Wengeréknek, ami mellesleg jobb eredmény a múlt évekhez képest. A menedzser, a játékosok és komplexen az egész Arsenal a szezon végére ugyanazt a csontot dobta a szurkolóknak, mint az előző években többnyire, ám ismét elfelejtették megkérdezni őket, hogy ízlett-e.
2. Norwich City - Liverpool 4-5
Testet öltött hollywoodi thrillerklisé. A cikk elején említett liverpooli rapszodika nemcsak meccsek között rajzolódik ki a Vörösök esetében, hanem egy mérkőzésen belül is. A 4:5 mellett bőven elég, ha a Borussia Dortmund elleni EL-visszavágóra, vagy az amatőr módon, kézből kiengedett baseli Európa-liga döntőre gondolunk. A Vörösöknél minden adott, hogy az együttes nagy dolgokat vigyen véghez: szenvedélyes szurkolói támogatás, remek atmoszféra, hagyományok, Klopp, jó keret. Az eredmények azonban mégsem jönnek, a csapat pedig a Benitez éra óta árnyéka önmagának.
Az isztambuli hőseposz és a 2006-os cardiffi drámát követően mindössze King Kenny szállított egy Ligakupát. Az egyszer fent-egyszer lent szindróma hosszú ideje kísérti a gárdát, ám valóban eljöhet a másodvirágzás, és 1990 után újra felérhet a csúcsra a Pool, ám csak akkor, ha le tudják vetkőzni a rapszodikusság átkát. Csak akkor!
A Kanárik elleni falunapot meghazudtoló parasztbunyóból Kloppék jött ki győztesen. Parázs meccs volt az Arsenal elleni 3:3-as csörte is - néhányan közületek azt is a listára követelhetnék -, de ugye értelemszerűen Pool – Arsenallal 4:4 alatt nem foglalkozunk... Thriller, szegény Norwichtól pedig elbúcsúztunk.
1. West Ham United - Manchester United 3-2
Sokak szerint a klasszikus angol futballiskola eredményessége, a maga keresztlabdáival, beíveléseivel és fizikális dominanciájával annyira letűnt dolog, mint az amalgán fogtömés. Rohadtul nem az. A West Ham az idény végén búcsúzott a Boleyn Groundtól, így jövőre a Queen Elizabeth Olympic Parkban léphet rá a kiscsapatok feltörekvő ösvényére - az új főbérlővel bruttó 99 évre szól a szerződés. A futópálya miatti hézagot a csapat és szurkolók közt 60 ezer férőhely kompenzálja augusztustól. Az impozáns stadion és Slaven Bilic rocksztár mentalitásának konstellációja mind előre vihetik a Unitedet, megszülethet egy új Leicester. A Kalapácsosokban ott van a potenciál.
Ellenben, a manchesteri Unitedről az elmúlt szezon után nem lehet ekképpen szólni. A két csapat tükörreciproka volt idén egymásnak, a futballozni akarást illetően. Míg a West Ham hétvégéről – hétvégére kivitte a szívét a gyepre, a tüdejét pedig ugyanezen a helyen köpte ki, a Manchester lelkesedése akkor sem duzzadt volna keményebbre, ha a csapat letolt nadrágja előtt Babilón szajhája térdelt volna az öltözőben, minden egyes edzés előtt és után. Nehéz megfogni, hogy minek köszönhető a manchesteri narkolepszia, hiszen a csapat a hosszú távú jövő szempontjából ügyesen nyúlt a fiatal tehetségekhez, míg Carrick is jól adott előrepasszokat. Az átütő energia és a dinamika azonban pregnáns hiánycikk az Old Traffordon már 3 éve. Beszédes statisztika, ha hétről hétre a kapus és a centerhalf a meccs embere...
A szenvedély és impotencia mérkőzésén, az őszinte foci nyert. A mérkőzés kezdete előtt az Inter City Firm harringtondzsekisei szellemesnek találták, hogy ostrom alá veszik a manchesteri csapatbuszt, a találkozó így cirka egy órával később kezdődött, izzó levegővel. A West Ham ajándéka méltó volt a stadionba kilátogató fizető nézők felé, és a Boleyn Ground sarkának dombjáról, valamint a panel ablakából valószínűleg harminc éve meccset néző emberek felé is. A drukkereknek furcsa lesz elszakadni a Green Street meccsnapi kolbász illatától és attól, hogy nem ugyanazt a stadiont kell elárasztani meccsek előtt a buborékfújó gépek kemikáliáival. A lefújás után joggal durrantak a tűzijátékok, az Upton Park generációi csuda dolgokat láttak itt. A United idén 12 év koplalás után húzta be az FA kupát. A sors szarkasztikus fintora, hogy ezzel a Unitedet BL-től megfosztó West Ham indulhat EL Európában. Van Gaal távozott, Mourinho érkezik, de kétségünk ne legyen, szurkolók tízezrei tagadják majd le emiatt, hogy United drukkerek. Vagy többek.
A cikket új vendégszerzőnk, Krisztián jegyzi, aki minden bizonnyal a továbbiakban is segít majd nekünk, ha minőségi kontentről van szó. A szerkesztést és a képek kiválasztását Lac vállalta magára - ha valami nem tetszik a külalakban, őt tessék megkeresni a kommentek között.
