Szezonösszegző sorozatunk következő részében összeállítjuk a ligaszüzek álomcsapatát. A szabályok egyszerűek: ha a 2015/16-os idényben szerepet kapó játékos eddig a szezonig nem szerepelt több mint 10 Premier League mérkőzésen, akkor nevezhető. Tehát nem kizárólag igazolások szerepelnek majd a listán. Egyedüli kivételt az 55 millióért igazolt, vörhenyes ex-Chelsea játékosok képezik, mert az ilyet felesleges úgy külön kiemelgetni. Klikk után lássuk is a medvét.
Jack Butland – 6 stoke-i meccsel az első osztályban ő volt a legközelebb a kritériumrendszer nem teljesítéséhez, de hát a kapus legyen rutinos. Több mint biztató szezont tudhat maga mögött, egyedül a szerencsétlen bokatörés és az azzal járó EB-ről lemaradás marad fekete folt. Sokan már Hartot (és Forstert) is mögé sorolnák a válogatottban, de szezonját inkább az előbb nevezett 2009/10-eséhez hasonlítanám. Hart akkor a Birmingham City színeiben hozta meccsről meccsre a bravúrokat, és nagyban hozzájárult az évvégi 9. helyezéshez. A 9. hely és az életkor (23) Butlandnél is stimmel. Kérdés, az egyszezonos bravúrkapus skatulyából ki tud-e majd kerülni – és ha igen, mikor és hol?
Cédric Soares – Noha az interneten a Szentek-fanok nem értik - az idény végére magát bejátszó Cuco Martina valószínűleg pedig végképp nem - a Guardian által lehozott, whoscored pontok alapján összeállított cikk szerint a portugál egyenesen a liga legjobbja volt posztján. Ez természetesen baromság, mint ahogy ezek a ratingek az égvilágon semmilyen célt nem szolgálnak, nem hogy még bármi értéket is képviselnének. De annyit leszűrhetünk a látottakból és a rendelkezésre álló adatokból, hogy Soares védekezésben meglehetősen erős szintet hozott, míg a curaçaoi válogatott inkább előrefele villog. Jövőre komolyat meccselhetnek ismét a posztért, és ha összeállítok egy sophomore team of the year (nem) csapatot, akkora újra találkozhatnánk velük.
Virgil van Dijk – Esetében nincs is nagyon miről beszélni, elvégre ő is ott szerepel a citált írásban, és őt még a Southampton drukkerek kritikus tömege sem kérdőjelezi meg. Egyedüli vesszőparipám az lenne, hogy már a Celtic-ben figyelve is mintha mindig a másik lett volna az igazi vezér a védelemben. Ha feltételezzük, hogy Lovren is azért volt annyit szar a Liverpoolban, mert Koeman csapatában Fonte a kiskirály, akkor ezt a hülye félelmemet továbbra sem forgatta ki Virgil. Egyébként meg az egyik legjobb fit, ami az igazolási szezont illeti. A BL-ben gondolkozó csapatok eleve cikinek érzik az ilyen low-budget megoldásokat manapság, másfelől meg akár be is fürödhetett volna ekkorát ugorva. Így viszont a szezon egyik legjobb igazolása.
Lamine Koné – Mekkora isten lehet valaki, ha BigSam csapatában, külföldiként ekkora szerepet játszik friss igazolásként? Az Everton elleni két gólja bebiztosította csapatának a bennmaradást, de remek védőmunkája mellett a gólok is régóta lógtak a levegőben, hiszen szinte minden meccsre jutott egy veszélyes helyzete. Egyébként is ő az egyetlen, aki mint januári szerzemény szerepel ebben a kétségkívül óriási precizitással összeállított tizenegyben.
Christian Fuchs – Nem elég, hogy a Leicester az előző szezonban alig maradt benn, de a a Schalketól távozó, ingyen igazolható Fuchs a szezon eleji gyengécske meccsek után Jeffrey Schlupp ellenében maradt ki a kezdőből. Aztán előbb a német svájci osztrák alapember lett, a Leicester pedig bajnok. Először olvassuk el a nálam kompetensebb Troy Deeney szavait a védekezési rendszerről, utána pedig hozzátenném, hogy 4 gólpassza nem is lehetne gyönyörűbb: egy-egy beadás szögletből a Tottenham (0-1) és a City (1-3) idegenbeli legyőzése alkalmával, egy isteni kiugratás Vardy rekordgóljánál, majd végre hazai pályán is megmutatta magát, és Morgan fejére odavarázsolta a labdát. Ezzel a góllal meg is lett a három pont, és a bajnoki cím is nagyon közel került. Bárcsak közzétehetnénk még egy bedobásból összehozott asszisztot, de a balbekk posztja így is megkérdőjelezhetetlen.
N’golo Kanté – Felesleges róla külön értekezni; aki még nem tette, olvassa el testvérblogunk mindenre kitérő írását vele kapcsolatban, és ízlelgesse még egyszer, hogy meccsenként több mint négy kibebaszott szerelést, illetve megelőző szerelést mutatott be a bajnokságban.
Michail Antonio – Deadline-day alkalmával 7 millió fontért vásárolni egy 25 év feletti játékost, akinek legkomolyabb addigi tapasztalata a Championship? A West Hamnek olyan szezonja volt, hogy ebből sem jöhetett ki szarul. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Antonionak elképesztő szezonja volt ezelőtt a Nottinghamnél (mind a 46 meccset végigjátszotta a bajnokságban, a kanadai táblázatban pedig 14+14-gyel végzett). Új klubjában sem nagyon volt felesleges gólja (összesen 13), és gyakorlatilag bárhol bevethető. Noha alapvetően támadó felfogású játékos, jobbhátvédként is majdnem annyira helytállt, mint máshol. Ha most kéne tippelni, ő is csatlakozik majd a veretes Chris Kirkland, Michael Ball, Joey Barton, Michael Ricketts, Francis Jeffers, David Nugent, Kevin Davies fémjelezte sorhoz, azaz a one-cap-wondershez.
Dele Alli – 10 gól és 9 assziszt a bajnokságban úgy, hogy eleinte a kezdőhelye (és a pályán elfoglalt pozíciója) sem volt biztos Pochettino megfiatalodott csapatában, nem kis bravúr. Ráadásul már idén sikerült annyi majdnem bajnokságot nyernie, mint az idolnak, Gerrardnak. Alli még csak húszéves, és ne legyen kétségünk afelől, hogy lesz ennél szarabb (és jobb) szezonja is a ligában, de talán Alex Fergusonból sem csak a literszámra benyakalt burgundi beszélt, amikor a Gazza óta látott legjobb angol középpályást látta benne. Csibészsége néha köcsögségig fajult, de a szezon talán legnagyobb gólját is meglőtte.
Dimitri Payet – Eleve mekkora királynak kell lenned ahhoz, hogy a Mauritius és Magadaszkár között elhelyezett Réunion szigetén lásd meg a napvilágot? És mindezt orosz keresztnévvel?! És persze a vezetékneved sem intuitív franciául ejtjük ki. Payet egyetlen dolgott csinált rosszul a szezonban: minden hipszter kedvenc szezonbeli igazolásából abszolút értékben is a szezon egyik sztárja lett, szabadrúgásai ma már senkit sem lepnek meg, így napjainkban már nem túl menő, ha ő a kedvenc nem mainstream játékosod.
André Ayew – Jól jellemzi a Swansea okos igazoláspolitikáját, hogy a tesónál két évvel idősebb, de univerzálisabb Andrét hozták el ingyen a nyáron (noha a pletykák szerint igen magas aláírási díjjal), miközben Jordan 8 millióért lett a Villa játékosa. A támadónégyes összes posztján szerepelt a szezonban, és a 34 meccsen elért 12 gól nagyon kellett ahhoz, hogy az egyébként csatárgondokkal küzdő hattyúk viszonylag nyugis szezont zárjanak.
Troy Deeney – Csatárposzton a Watford-duó egyik tagja jöhetett szóba, és végül az döntött Deeney mellett, hogy – ellentétben Ighaloval és úgy en bloc a csapattal – ő egyenletesen hozta a jó teljesítményt a szezonban, míg a nigériai január után már csak 2 bajnoki góllal jelentkezett. Ugyan Deeney két góllal kevesebbet hozott a bajnokságban (13 góljából pedig 6 tizenegyesből született), gólpasszok tekintetében 7-3-ra nyert, és általában véve nagyobb hatással tudott lenni csapata játékára. Ighalo egy az egyben bárkit meg tudott verni ősszel, de az elmúlt hónapokban nem sokat tett hozzá labdatemető-jellegéhez, míg Deeney rosszabb napján is korrekt műszakot hoz le védekezésben.
A cserepadra inkább nem teszünk kapust, mert kit? Viszont csináltunk helyet Funes Morinak, aki talán a legkevésbé ciki középhátvéd volt idén az Evertonban. Továbbá Charlie Danielsnek, mert valakit egyszerűen muszáj az imádnivaló Bournemouth-ból – és bár végül őt hoztuk ki a szerencsés győztesnek, Simon Francis vagy Steve Cook ugyanúgy szóba jöhetett volna. Jan Kirhoff Kirchoff faszom Kirchhoff, újabb januári Sunderland igazolás, és megint milyen! Neki is helye van itt.
A támadószekciót a radar alatt behúzott Manuel Lanzini tudná felfrissíteni, aki mezőnyben szinte semmiben sem maradt el idén Payettól, csak hát nem rúg úgy szabadot. Shinji Okazaki is pados, noha ezt ő érti a legkevésbé, hiszen arra lett optimalizálva, hogy full kifáradásig, 70 percen keresztül loholjon, mint egy állat.
Nem maradhat ki Marcus Rashford és Kelechi Iheanacho sem, hiszen ez az új rivalizálás már most Ronaldo vs. Messi szinten van. Előbbinek fél szezon alatt sikerült összehoznia egy duplát az első meccsén, majd kinyírnia az Arsenalt és a Cityt, aztán megnyerni az FA Kupát, majd góllal debütálni a válogatottban. Júliusban pedig neki köszönhetően végre valahára az EB-t is behúzzák az angolok. Kelechi mindeközben a leggyakrabban gólt lövő játékosa volt a ligának, már ha lejátszott percekre vetítjük ezt a statot. Így honfitársa, Ighalo innét is kimaradt, de róla már amúgy is több mint eleget írtunk. Oh, és nevezzünk ki egy edzőt is, legyen mondjuk Szlaven Bilics.
Posztunk vesztese egyértelműen Idrissa Gueyé, aki a fentebb citált két mutatóban gyakorlatilag identikus számokat hozott Kantéval, de mivel csapattársai sem igazán tudtak mit kezdeni ezzel (lásd még a 19-cel rosszabb helyezés), mi sem vagyunk képesek értelmezni a dolgot. A Citromdíjra pedig csapattársát, Jordan Veretout-t nevezzük, aki a nyáron képes volt a Villát választani a Leicester helyett.
Többet inkább nem is írnánk.
