Egy sportoló legnagyobb ellensége a sérülés.  Alighanem te is ezer és egy olyan focistát tudnál felsorolni, aki elképesztő tehetségnek indult, majd faszán berobbant a legnagyobbak közé is, hogy aztán egy szerencsétlen sérülés - majd az abból fakadó még több - kettétörte az ígéretesen induló pályafutást. De vajon mindegyik komoly sérülésnek ugyanaz a végkimenetele, vagy létezik mód a teljes felépülésre? Esetleg meg is lehetne előzni a bajt? Tovább után kiderül.

Ez a poszt nem jöhetett volna létre segítség nélkül, így óriási köszönetet érdemel egy nagyon kedves ismerősöm, a chelseafc.hu szerkesztője, putthelime!

Kezdjük a legalapvetőbb kérdéssel: mi okozhat sérülést? Egy rossz mozdulat, egy szerencsétlen belépő, a rossz edzésmódszerek, a nem megfelelő rehabilitáció. Meg, ha elüt egy kamion. Illetve egy korábbi komoly sérülés is okozhat sérüléseket, ami kiemelkedően fontos tényező, nem véletlen, hogy a játékosfigyelők éles szemmel kutatják az ilyeneket (kivéve ha Mendes az ügynököd, ugye Falcao?). Ilyen komoly sérülések lehetnek a különböző szalagszakadások és  törések, amiket egyszerűen „elkerülhetetlen” sérülésnek nevez a szakma.

Térdszalag szakadás

Arra, hogy mennyire komolyan befolyásolhatja egy játékos későbbi karrierjét egy ilyen típusú sérülés, a ’Bölény’, vagyis Michael Essien története a legkiválóbb példa. Mindenki tudja, milyen nagyszerű játékos volt: kiváló fizikum, duracell elemek a tüdőben, bámulatos atletikusság, távoli bombák, bőven tűrhető részvétel az összjátékban. Mindent egybevetve a korszak talán legjobb védekező (sőt, box-to-box) középpályásának számított, mígnem 2008. szeptember 5-én beütött a krach: a Líbia-Ghána VB selejtező mérkőzés 18. percében elülső térdszalag (ACL) szakadást szenvedett, ami miatt 2009 márciusáig a partvonalon kívülre szorult. Ebből még visszatért egy ilyennel, úgy tűnt, minden rendben, de aztán 2009 decembere és 2010 júliusa között megint nem tudott játszani különböző sérülések miatt. És a guillotine pedig csak ezután jött, 2011 júliusában egy edzésen ismét ACL szakadást szenvedett, ami újabb hat hónapos kihagyást eredményezett, és gyakorlatilag pontott tett érdemi pályafutása végére.

De miért ekkora kockázat a térdszalag szakadás?

A térdszalag szakadást csak műtéttel lehet orvosolni, aminek rehabilitációs ideje alsó hangon 6 hónap. Könnyített edzéseket is csak ezután végezhet a sérült játékos, vagyis akár 8 hónapig is eltarthat, mire újra játékra kész állapotba kerül. Azt tudni kell, hogy ami törik vagy elszakad, az sosem lesz többé 100%-os állapotban, azonban a szalagok esetében más probléma is fenn áll. Nagyon nehéz megkímélni a térdedet, mert a fociban nem egyenes vonalú egyenletes mozgást végzel, így a szalagjaid is jobban nyúlnak, vagy tekeregnek a térdedben, több és komolyabb terhelést kapva ezáltal. Ha a szakadt szalag végei varrattal kerülnek egyesítésre, akkor az öltések helyén az új szalag  a rehabilitáció során merevedik és rugalmatlanná válik (akár vastagabb is lehet az eredetinél). Emiatt egyrészt közel sem lesz annyira terhelhető, mint korábban, másrészt a heg és az ép szalag határa az eltérő rugalmasságuk miatt újabb sérülések melegágyává válik - ez lett Essien végzete is. A szalag szakadása tehát nagyon nagy százalékban újabb és újabb, folyamatos sérüléseket jelenthet, emiatt nagyon nehéz visszatérni belőle, és újra az elit közé verekedni magad. Ma már az orvosok a varrat helyett inkább az egész szalagot kiveszik, és a térdkalácsot rögzítő inakból merítve egy „csont – szalag - csont”, azaz BTB protézist rögzítenek az ízületbe. Ez ugyan növeli a felépülés esélyét, de ne feledjük, száz százalékos bizonyosságról így sem lehet szó.

Van persze olyan is, aki vissza tudott térni az elitbe kettős térdszalag szakadásbó. A Minnesota Vikings running backje, Adrian Peterson egy 2011-ben összeszedett ACL (és MCL) szakadás után futott pár yard híján ligarekordot a 2012-es szezon alapszakaszában, de az övé egy kivételes eset. A legújabb példa a Premier League-ből Christian Benteke lehet, aki egy hasonló sérülés miatt maradt le a 2014-es VB-ről. A szezon elején szenvedett is rendesen, és ugyan az évad végére összekapta magát, nem csak 32 millió fontos árcédulája miatt nem kapkonak érte a komolyabb klubok. 

Törés

A törés egy nagyon „látványos” sérülésfajta, sajnos  jó pár kijutott belőle az elmúlt évtizedekben. Mégis sokszor halljuk azt a szállóigét, hogy „inkább törjön el valamim, mintsem szalagszakadás legyen”, vajon miért? A törések példájaként két Arsenal játékos, Eduardo és Aaron Ramsey sérülését mutatom be nektek.

Kezdjük azzal, aki szerencsétlenebbül járt, vagyis a horvát-brazil Eduardoval. 2008. február 23-át írunk, az Arsenal a Birmingham City-hez látogat, Wenger csapata bombaformában, mindenki boldog. Egészen a 3. percig, amikor olyan dolgot láttam, amit azelőtt futballmérkőzésen soha: Martin Taylor belépője után Eduardót nyílt szárkapocs- és sípcsonttöréssel, valamint bokaficammal kellett lehozni a pályáról. 296 napot hagyott ki, és sokáig olyan hírek is keringtek, hogy akár a lábát is amputálni kell majd. Szerencsére ez nem történt meg, de a sérülés így is épp elég sokkolónak számított.

Ramsey majdnem napra pontosan két évvel később, 2010. február 27-én szenvedett nyílt törést, amikor egy Stoke-Arsenal bajnoki 66. percében Shawcross lépett oda neki durván. 252 napig nem láthattuk a pályán, Eduardóhoz hasonlóan ő is szárkapocs- és sípcsonttörést szenvedett. Az említett esetekről, ha megengeditek, nem teszek be illusztrációt, de hogy ne legyen ilyen demagóg a helyzet a sok horror esemény olvasása után, kaptok egy vidám képet.

Ez egy vidám kép

És, hogy mi a közös a két fenti esetben?  Hosszú regenerációt követően mindkét játékosnak volt visszaút, ami egyébként a legtöbb lábtörés esetén ugyanígy elmondható. Eduardo a 2012-es EB-n és a 2014-es VB-n is kerettag volt a horvát válogatottban - nyilván nem játszott úgy mint régen, de akkora visszaesés nem tapasztalható a játékában, mint amilyen durvának tűnt a sérülése -, Ramsey pedig egészen elképesztő formában játszott a 2013/14-es szezonban (az megint más kérdés, hogy folyamatosan szed össze sérüléseket, de erről később). Ahogy az már fönt elhangzott, a törést sem lehet 100%-osan kiheverni, és megvan az az ösztönösség a játékosban, hogy tudatosan vigyáz a korábban sérült testrészére, de amíg a szalag nem, addig a csont összeforr, magától gyógyul, és a mellékhatásként felmerülő megvastagodás még akár jó is lehet, hiszen a nyomásterhelést, ha nem is úgy mint régen, de térdszalag szakadáshoz képest sokkal jobban elbírja a szervezeted. A csontvázunk, ahogy a nevéből is kiderül, „csak” egy váz, aminek első és legfontosabb feladata: elbírni a terhelést. Magában a mozgásban csak passzívan vesz részt, azt csinálja, amit az izmok az ízületek közvetítésével diktálnak neki, és erre egy megfelelően ellátott törött csont ugyanúgy képes lesz, bármilyen horrorisztikusnak is tűnik a kettős lábszártörés élőben vagy a tv képernyőjén keresztül. Ezért hallhatod a már fent említett idézetet sportolók szájából, és van is benne igazság, még ha nyilván a háta közepére sem kívánja az ember az ilyesfajta a traumát.

Végignéztünk két „elkerülhetetlen” sérülésfajtát, most nézzünk az „elkerülhetők” közül is példát.

Rehabilitáció

A rehabilitációs időszak a legfontosabb dolog egy sérülésnél. A szalagok szakadását és a csontok törését a szervezetünk három fázisban gyógyítja meg. Először a sérülés helyszínén kialakul egy steril (tehát nem kívülről érkező kórokozó, hanem a sérülés következtében felszabaduló anyagok által kiváltott) gyulladás, amit mi kívülről pirosló duzzanat formájában látunk és érzünk. A gyulladás által odavonzott fehérvérsejtek végzik el a következő feladatot: eltakarítják az összes törmeléket és a baleset során elhalt sejteket, hogy tökéletes környezetet teremtsenek a gyógyuláshoz. A „takarítás” fokozatosan megy át a harmadik és számunkra legfontosabb szakaszba, az úgynevezett remodellatioba, mely során a szövetek újra felépítik önmagukat, áthidalják a folytonossághiányokat és igyekszenek visszaállítani a molekuláris rendezettséget. A rehabilitáció szempontjából ez a kritikus fázis. Az első kettőt az orvoslás meg tudja támogatni, műtéttel tökéletesen illesztheti a csontvégeket, pótolhatja a szalagokat, ám a beavatkozások után, a remodellatio (kvázi a felépülés) során már a szervezetünk diktál. Nagyon sok dolog történik ilyenkor a szemünk számára láthatatlanul, hosszú hónapok kellenek ahhoz, hogy a sérült szövetek ne csak anatómiailag, hanem funkcionálisan is újra eggyé váljanak. Addig viszont gyengék, érzékenyek és sérülékenyek, pont, mint az anyját vesztett Bambi. Éppen ezért nagyon fontos, hogy megfelelő időben a megfelelő gyakorlatokat végezzük, sietni és késleltetni sem szabad semmit. Mind a fizioterapeutának a gyógytornákon, mind az erőnléti edzőnek a könnyített edzések összeállításában tökéletes munkát kell végeznie, de a játékosok felelőssége is nagy, komoly mentális erőre van szükségük. Ezt sokan elfelejtik, pedig az egyik leginkább kritikus pontja a rehabilitációnak: fontos, hogy a játékosok ne akarjanak gyorsítani a folyamaton a saját érdekükben, valamint fogadják el a tényt, hogy soha többé nem lesznek 100%-osak. Ami viszont nem jelenti azt, hogy innentől már alkalmatlanok az élsportra.

A fentiekre a legjobb példa Diego Costa, aki még Csipkerózsika-történetének legelején, 2011-ben szedett össze ACL szakadást, és fél éves pihenőre kényszerült. Az, hogy nem Essien sorsára jutott, visszavezethető Petersonhoz is: szerencse, rehabilitáció, genetika. Ez persze nem jelentette azt, hogy innentől minden fenékig tejfel, emlékezzünk csak a 2014 márciusában összeszedett combhajlító izom sérülésére. Bizonyára mindenki előtt ott van az az Atletico Madrid, amelyik nem is olyan rég bajnok lett és BL-döntőt játszott: ennek a csapatnak nagyon fontos eleme volt Costa is, így érthetően minimálisra csökkentették a rehabilitációs idejét a mielőbbi visszatérés reményében, ezzel óriási kockázatot vállalva. A végeredményt is tudjuk: a kockáztatás nem jött be, a sérülése többször is kiújult, a BL döntőn 10 percet bírt, és majdnem a VB-je is ugrott (utólag lehet bánja, hogy mégsem így történt…). A combhajlító izom sérülésének leghatékonyabb gyógymódja a pihentetés, a terhelés minimálisra csökkentése, pont az, ami Costa esetében gyakorlatilag teljesen hiányzott. Costa alapköve volt a Chelsea idén bajnoki címet szerző csapatának, valahol érthető, hogy ha nem muszáj, akkor nem pihentetik (a bírók és az FA sem tettek szívességet azzal, hogy huzamosabb időre eltiltják), de ennek meglett az eredménye: a szezon végét megint kihagyta, többször is le kellett cserélni elővigyázatosságból, és hát egy játékosnak sem mindegy, hogy sérülten vagy egészségesen kell teljesítenie. Hogy neki az előbbi jutott, az sokszor meg is látszott a játékán.

Edzésmódszer

Gyakran előkerül, hogy a legtöbb sérülést a nem megfelelő edzések okozzák a fociban, és ez nincs is messze az igazságtól. Ha sok izomsérülés van a csapatodban, az arra utal, hogy az edzések nem megfelelők, túl-, vagy épp alulerőltetik a játékosokat, rossz edzésmódszereket alkalmaznak, stb. Ebből az Arsenal, valamint a Manchester United is elég sokat mutatott az utóbbi években, és itt mindjárt vissza is lehet utalni Ramsey-re, aki felépült ugyan egy elkerülhetetlen sérülésből, de cserébe azóta szakmányban szedi össze az elkerülhetőket. Nyilván a sok sérülést lehet a balszerencsére is fogni, de az, hogy az Arsenal évek óta ott van az injury league top3-ban (az egyetlen liga, ahol nem negyedikek évek óta), az nem lehet a véletlen műve. Főleg, hogy sorra dőlnek ki edzésen a játékosok. Diaby-val nem érdemes foglalkozni, rá még nem talált ki megfelelő definíciót az orvostudomány, de a többiek esetében ez igenis aggasztó lehet a szurkolóknak. Azt is figyelembe kell venni, hogy nem szabad túlerőltetni a fiatalokat, mert az katasztrófához vezethet, ugyanis az ízületeink, csontjaink, csontvégi porcaink a 20-as éveink elejéig folyamatosan növésben, épülésben vannak. Ha 17-18 évesen olyan terhelést kapnak, amit egy már kiforrott felnőtt szervezet kap a Premier League-ben, akkor azoknak rengeteg apró sérülés lesz a következménye, gondoljunk csak Wilshere-re.

Wengerék valamelyest orvosolták a problémát az új erőnléti edző, Shad Forsythe megszerzésével, akinek a keze munkája már meg is látszik a csapaton. Sokkal hamarabb, sokkal jobb kondiban térnek vissza a játékosok sérülésekből, valamint a munkabírásuk is szemmel láthatóan javult. Forsythe emellett a fiatalokkal is okosabbann bánik, mint elődei: megfelelő tempóban és terheléssel építi fel őket, amiben persze nagyban segít az a pénzügyi stabilitás is, ami az utóbbi két évben jellemzi az Arsenalt.

Ha csak egy játékost lehetne kiemelni ebből a „kategóriából”, az tutira Daniel Sturridge lenne, aki az angol válogatott edzésén összeszedett sérülései miatt nem tudott segíteni idén a Liverpoolon, amikor hatalmas szükség lett volna rá. Sturridge a 2014. szeptemberi, Norvégia elleni barátságos-, és a Svájc elleni EB-selejtező meccsre kapott meghívót Roy Hodgsontól, amikor szeptember 5-én jött a hír, hogy combizom húzódás miatt 1 hónapig nem játszhat. A Liverpool elkezdte a rehabilitációs programot ahogy kell, Sturridge is szépen haladt a felépülés felé, bevethető állapotba került a nagy decemberi menetelésre, ám ekkor jöttek a novemberi válogatott meccsek, az újabb behívó, és Sturridge újabb sérülése egy edzésen, ami 2015 februárjáig partvonalon kívülre helyezte. Mindösszesen 3 bajnoki meccset tudott játszani az augusztusi szezonkezdet óta. A balszerencse azonban itt még nem ért véget, ugyanis áprilisban bejelentették, hogy Sturridge-ot műteni kell, ami fél év kihagyást jelent majd a számára. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a történteket, gyakorlatilag annyi történt, hogy Sturridge - és vele együtt az egész Liverpool - szezonja a kukában landolt csak azért, mert a válogatottnál nem megfelelőek az edzések, és/vagy az edzők (bár ez Hodgson esetében eddig sem volt kérdés). Elsietették a rehabilitációt, csak azt nem érteni, miért, azt gondolom ők sem hiszik, hogy ne tudták volna megverni Szlovéniát vagy Skóciát Sturridge behívása nélkül, utóbbit ráadásul barátságos találkozón De végülis ők fizetik Sturridge szolgálatait hetente akkor is, ha épp nem bevethető. Ja, nem.

Összegezve: ha egy játékost kinézett a klubod, és meg szeretnéd nézni a korábbi sérüléseit, mindenképp a különböző szalagszakadásokkal kezdd, majd vizsgáld meg, hogy azt követően milyen típusú sérülései voltak. Ha csak izom, az visszavezethető arra, hogy idióták edzik, de ha a korábbi sérülésterületén keletkeztek újabb szakadás/szalagnyúlásra utaló jelek, akkor jobb, ha óvatos vagy, és felkészülsz a legrosszabbra. Érdemes azt is megnézni, hány sérülése volt a játékosnak, mert ha nem fér ki egy oldalra a transfermarkt-on (mint Diaby esetében), az bizony baj. Erre kiváló példa Wilshere, akinek már nem egy bokasérülése volt, vagyis nyugodtan következtethetünk arra, hogy ezt később sem igen fogja „kinőni”. Törések esetén nem kell feltétlenül megijedni, ezek a sérülések nem hordoznak magukban akkora veszélyt a későbbi sérülések szemszögéből.