Tényleg csak bukott szélsőkből lesznek fullbackek? Egyáltalán, minden játékos ugyanolyan, aki a védelem szélén játszik? Kis fogalom-magyarázattal egybekötött elemzés arról, miért járt jól mindenki azzal, hogy Clyne a Liverpoolhoz szerződött. Pass&Move, második rész.

Jamie Carragher szakértette egyszer azt, hogy szélső védő kétfajta játékosból lesz: a bukott szélsőkből, és azokból, akik nem elég intelligensek ahhoz, hogy a védelem közepén játsszanak. Mondani sem kell, a mellette pislogó Gary Neville majdnem kiesett a székből, mégsem lehet mondani, hogy ne valami nagyon hasonló lenne az alapfeltevés a védelem szélén helyet kapó játékosokkal szemben. Pedig az igazság máshol keresendő.

A futball fejlődése során a játék nagyjából fokozatosan gyorsult, de a kilencvenes évek második felétől a ritmus megkétszereződött. Körülbelül a 2000-es évek közepére értünk el odáig, hogy mindennél fontosabb lett a játék harmadik, addig túl sok jelentőséggel fel nem ruházott fázisa, a transition (magyarul kb. átrendeződés), vagyis az a folyamat, mely során egy csapat feladata és szerepe a labdabirtoklás változása miatt átalakul védekezésből támadásba - vagy épp fordítva. Egészen addig nagyjából egyértelmű volt - és itt nagyvonalúan tekintsünk el a korát évtizedekkel megelőző totális futballtól -, hogy a pályán lévő játékosoknak kétféle szerepe lehet: vagy védekeznek, vagy támadnak.

A sebesség fokozódása viszont azt kívánta meg, hogy a csapatok minél gyorsabban váltsanak a játék fázisai között, ami csak úgy mehetett végbe, ha a pályára csempésztek olyan embereket is, akik a labdabirtoklástól függően töltötték be védekező, vagy épp támadó szerepüket. A változásnak köszönhetően két új feladatkör jelent meg a pályán: a box-to-box középpályásoké, és a támadó szellemű szélsőhátvédeké.

Utóbbiból ugyan már korábban is előfordult egy-egy kivételes példány - Fachetti, és a '70-es vb-döntőben bombagólt szerző Carlos Alberto ugrik be hirtelen -, de ők inkább egyéni zsenialitásukat kamatoztatták a támadóharmadban, nem a rendszer termelte ki őket. Ez változott meg gyökeresen az új évezredre, a csapatokat pedig villámgyorsan ellepték a Lahm-, Ashley Cole-, és Gary Neville-féle, triplatüdejű futóbolondok.

A folyamat egyébként azóta is tart, lassan elérkezünk oda, hogy a pálya szinte minden pontján természetes követelménynek számít a sokoldalúság. Ma már szinte csípőből soroljuk a kiválóan védekező csatárokat (Cavani, Mandzukic), a kilométerek tucatjait összerohangáló irányítókat (Rooney), a melós szélsőket (Müller), és támadásban is aranyat érő védőket (Ramos, Godín), de nem kell sok hozzá, és azon vesszük majd észre magunkat, hogy a teljes középpályát ellepik a Vidal-típusú játékosok.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy minden szélső hátvéd ugyanolyan lenne, sőt, komoly különbségek vannak az egyes típusok között. Nagy vonalakban három különböző alfajt különböztethetünk meg, sajnos csakis angolul, mert a magyar szaknyelv ezeket a változásokat természetesen egyáltalán nem követte le:

a) wingback ~ szárnyvédő. Gyakorlatilag (sőt, egyértelműen) középpályás poszt, a háromvédős rendszerben felálló csapatok szélsőit értjük alatta. Klasszikus példa a már emlegetett Fachetti, a Capello-féle Roma Cafúja, vagy még inkább a vb-győztes brazil csapat baloldalát körberohangáló Robeto Carlos.

b) converted back ~ átalakított védő. Olyan játékosokra használjuk, akik eredendően a védelem közepén játszottak, de a taktikai és csapatszerkezeti szükség úgy hozta, hogy kikerültek a vonal mellé, elsősorban a túloldalon játszó támadó szellemű szélsővédő ellensúlyozása érdekében. A legjobb példa Abidal, de magyar vonalon Vanczák is nagyon hasonlót játszott éveken keresztül.

c) attacking fullback ~ támadó szélső hátvéd. Róluk volt szó fentebb, vagyis ők azok, akik amellett, hogy remekül védekeznek, támadó feladatokat is ellátnak az ellenfél térfelén. Ashley Cole, G. Neville, Evra, Ivanovics, mind kiváló példának számítanak.

Érdemes hangsúlyozni, hogy ezek mind szerepkörök, simán előfordulhat, hogy az általában attacking fullbacket játszó Daniel Alvest a Barca feltolja wingbacknek, és az is, hogy a mostanság inkább támadó szerepkörben brillírozó Ivanovics visszamegy eredeti helyére, converted backnek. Sőt, az is egyértelmű, hogy az egyes szerepkörökön belül is létezhetnek egymás mellett különböző stílusú játékosok, attól függően, hogy melyiküknek mi az erőssége. És ezzel el is érkeztünk a poszt lényegi eleméhez, vagyis ahhoz, hogy miért tökéletes igazolás a Liverpoolnak Clyne.

A Liverpool legnagyobb problémája tavaly az volt, hogy a csapat nem rendeződött vissza elég gyorsan és hatékonyan támadásból védekezésre. Alapszabály, hogy egy csapat a támadási fázisban is úgy helyezkedjen, hogy egy esetleges rossz passz esetén ne tudják azonnal lekontrázni, és legyen esélye visszaszerezni labdát. Ehhez képest a 'Pool tavaly rengeteg szabad területet hagyott az ellenfeleknek azzal, hogy a "rossz oldali" (vagyis a támadásvezetéshez képest átellenben lévő) szélső védője és középpályása is nagyon mélyen behatolt a támadó térfélre. Az alábbi képen egy ilyen szituációt látunk, kékkel jelezve azokat a pontokat, ahol ideális esetben helyezkednie kellene a túloldali játékosoknak.

A gikszer Rodgersnek is feltűnt, az őszi Manchester United elleni vereséget követően átállt háromvédős rendszerre, ami egy arabig jól is működött, de magát a problémát nem oldotta meg. Amikor a belbekk Moreno rossz helyezkedése miatt tavasszal is elverte őket a United, az egész szisztéma összeomlott, és egyértelművé vált, hogy a 'Pool teljes védekezési rendszerét újra kell definiálni.

Jó hír, hogy a most beszákolt Clyne tökéletes választásnak tűnik a kulcspozícióba. Remekül helyezkedik, embertelenül sokat szerel - ezt úgy kell érteni, hogy az előző évadban övé volt a legtöbb tackle a ligában a védők között -, és a Sotonban azt is megtapasztalta, milyen, amikor a túloldalon felfutó társ (Bertrand) miatt kell biztosítania. Összességében azt kell látni, hogy Clyne egy kiválóan védekező, párharcait nagy százalékban nyerő védő, aki ugyan támadásban sem használhatatlan, de a legtöbb erénye a saját kapuja előtt igazán hasznos.

Hogy értsük, miről van szó, a Unitednek például egyáltalán nem ilyen típusú hátvédre van szüksége. Nekik megvan a hasonló izomemberük Valencia személyében, aki bár helyezkedni nem igazán tud, legalább olyan jó százalékban nyeri a párharcait, mint Clyne. A szerelésekkel sincs gondja, annál inkább azzal, hogy hatékonyan kapcsolódjon be a támadójátékba, ami egyébként talán a legnagyobb hendikepje volt a tavalyi MU-nak. Ebben Clyne - bár nyilvánvaló upgrade lenne - olyan óriási előrelépést nem jelentett volna, hogy belemenjenek érte egy licitháborúba a Liverpoollal.

Vegyük például az evertonos Seamus Colemant, aki Clyne mellett jelenleg a liga legígéretesebb fiatal jobbhátvédje. Az ő védekező statjai meg sem közelítik az angolét (kb. feleannyi szerelése van), cserébe viszont sokkal több helyzetet alakít ki, és akár egy az egyben is bármikor meg tudja verni az emberét az ellenfél kapuja előtt. Például így:

Mindent egybevetve, a Unitednek inkább egy támadó típusú, összjátékban is használható, egy az egyben is versenyképes ember kell a védelem szélére - ez a PL-ben jelenleg Coleman, még akkor is, ha valamivel idősebb, és drágább is, mint Clyne. A Liverpoolnak ezzel szemben most többet ért a keménység, és a határozott védőmunka, ami az angol felé billentette a mérleg nyelvét.

Ha a United behúzza Colemant, akkor ez egy win-win szitu lesz a két csapatnak, szóval egyelőre nem kell aggódniuk a manchesteri drukkereknek. Azzal ráérnek majd akkor, ha szeptember elején is Valencia robotol majd kedvenc csapatuk védelmének jobboldalán.