Mostanság sokakat izgat Ryan Giggs leendő színpadra lépése az angol médiában és futballkörökben egyaránt. Ráadásul egyre aktuálisabb lesz a helyzet, hiszen a szezon kezdetével a Sunderland és a West Ham United csapatánál is remeg a pad, nem beszélve a Championship árnyékos oldaláról. Az, hogy vajon milyen edző Ryan Giggs, még nem tudja senki, de az már annál inkább érdekes lehet, hogy miként arathat sikert, ha majd egyszer végre akcióba lép.

Gareth Barry a jellegtelen angol középpályás prototípusa. Nem passzol kiemelkedően jól, nem tud cselezni, egy bizonyos szinten túl a játék olvasásában sem jeleskedik. Nem szerel annyit, mint Kanté, nem nyer tucatszámmal fejppárbajokat, erős, de nem agresszív, szedi a lapokat, de négy deci rum után, távolról hunyorítva sem kevernéd össze a fénykorában daraboló Roy Keane-nel. Észrevehetetlen, szürke, egy nagy gépezet kicserélhető fogaskereke. És mégis, immáron több mint hatszáz meccs áll a neve mellett a világ legkeményebb ligájában. Hogyan csinálta?

Sir Alex Ferguson összeráncolt szemekkel nézelődött a lelátón a Manchester City elleni 2-1-es vereség napján az Old Trafford kakasülőjén, idén szeptemberben. A skót már negyedik éve nem foglalja el a Manchester United kispadját és vele együtt a sikerek is elillantak, de ami még fontosabb, a klub identitását is gyökereiben változtatta (vagy kérdőjelezte?) meg távozása. Mourinho kinevezésével és a nyári igazolásokkal pedig sokakat sikerült alaposan megosztani és éppen elegendő idő telt már el ahhoz is, hogy mi kinyissuk ezt az aktát és benézzünk a leplezetlen függöny mögé, amiről még mindig nem beszélnek a Vörös Ördögök rajongói.

Ha mondanom kéne egy meccset, ami szerintem a legkisebb eséllyel bundázható, minden bizonnyal Angliából és azon belül is a legnagyobb riválisok egymás elleni meccseiből választanék egyet. Manapság szinte elképzelhetetlen, hogy egy United-Pool szintű rivalizálást meg lehessen kenni, bő 100 évvel ezelőtt azonban pont ez történt az angol labdarúgás történetének első bizonyított fogadási csalásában. Hajtás után ezt a sztorit elevenítjük fel, magyar nyelven valószínűleg először.

Sokan úgy gondolják, a futball maga az élet. Ebben a kijelentésben persze rejlik némi költői túlzás, de az kétségtelen, hogy ez a sport kiválóan modellezi azt, amit nap, mint nap átélünk. A szürke és unalmas hétköznapokat, a felemelő pillanatokat, a váratlan örömöket, és sajnos a csalódásokat és tragédiákat is. Vannak azonban olyanok, akiknek túl kevés jutott a futballból, és túl kevés jutott az életből.

1999-ben a Manchester United bezsebelte az FA kupát, a bajnokságban az Arsenalt megelőzve elhódították a bajnoki címet, a Bajnokok Ligája döntőjében pedig drámai körülmények között a hosszabbításban fordították meg a meccset a Bayern München ellen. Egy évvel később a triplázást ugyan nem sikerült megismételni, de a bajnoki serleg ismét Manchester vörös felében kötött ki. Néhány héttel a bajnokavatás után Amszterdamban egy észak-ír fiatalember alig egy nappal a 27. születésnapja előtt a munkából hazafelé igyekezve beleesett egy csatornába, aminek következtében kómába esett, majd életét vesztette. Pedig ha a sors nem ennyire kegyetlen, akkor ez a fiatal férfi Giggs, Beckham és Scholes mellett ünnepelhette volna a United címeit.

Rooney-t sokáig a legnagyobbakkal emlegették egy lapon, azonban ideje belátni: már soha nem futja be azt a pályát, amit 2002-es berobbanásakor jósoltak neki. De vajon lehet-e csalódásnak nevezni egy olyan karriert, amelynek végét az angol válogatott és a United örökös gólrekordjának megdöntése fémjelzi majd? Szerintünk simán, és azt is elmeséljük, miért. Vigyázat, tldr!

Első részünkben igyekeztünk bemutatni az angol kötődést, amely Josep Guardiola életének legnagyobb részét valamilyen módon végigkövette, és azt, ahogyan a kisgyerek labdaszedőből előbb klasszis középpályás, majd gyakorlatilag segédedző vált Juanma Lillonál. A folytatásban magáról az edzőről lesz szó - vélhetően olyan előadásban, ahogyan azt az olvasó kevésbé ismeri. Amíg a múlt heti írás elsősorban Graham Hunter Pep's England Calling cikkére épült, most Martí Perarnaunak a mesterről szóló könyve jelenti az elsődleges forrást.

Tavaly decemberben két mega José-poszttal jelentkeztünk - most, hogy a tézis is csatlakozott végre a ligához, illendő valami hasonlóval fogadni őt is. Pep Guardiola ugyanis egy régen dédelgetett álmot él meg éppen. Akárcsak a többi, más futballkultúrából érkező játékost és trénert, őt is magával ragadta a játék bölcsője. Igaz, a sáros mocsárvidékre hajazó elsőosztályú játékterek, az igazi Wembley, és a korábban Európában is domináló, britekből összeállított klubok ma már mindenki számára pusztán szép emlékek - Guardiolának ráadásul a meghatározó fajtából.

Elvonási tünetekkel tarkított, hosszú nyári szünetet követően - amit csak hellyel-közzel volt képes enyhíteni az Eb - vasárnap végre kezdetét veszi az őrület: a Community Shield-nek nevezett, Szuperkupa döntőnek álcázott Manchester United - Leicester City felkészülési meccsel indul az új angol fociszezon. Hajtás után esélylatolgás helyett történelemórát tartunk, érdemes figyelni.

Akad, aki zsákszámra gyűjtve unásig nyerte őket, de vannak olyanok is, akiknek egy pályafutás is kevés volt az elhódításához. Nem másról, a Premier League trófeájáról van szó, ami a leicesteri csodának köszönhetően újabb 18 játékos esetében vált álomból valósággá az előző szezon végeztével. Csak Huth volt az, aki korábban is megtapasztalhatta, milyen érzés elhódítani (ráadásul kétszer!), valamennyi csapattársa zöldfülűnek számít ezen a téren. Morganékkal már 223 játékosra bővült annak a kommandónak a köre, akik a világ legjobb bajnokságának aranyérmét őrizhetik kitüntetett helyen a vitrinjükben, a sok első bálozó kapcsán pedig most csokorba szedtünk nektek egy csapatnyi egyszeres bajnokot, akik talán nem arról híresek, hogy tagjai a kiváltságos listának.