Egy legendás párosítás, amelynek meccsein csak úgy röpködnek a sárgák és a pirosak. Egy összecsapás, ahol több vér folyik, mint a - lassan ideje lesz leállnom vele - Trónok harcában. Egy párharc, amelynek rangját és presztízsét maga Pelé is csak az El Clásicóhoz tudja hasonlítani. De miért, és főleg hogyan lett a Liverpool-Manchester párviadalból egész Anglia legkomolyabb rivalizálása? Hajtás után minden kiderül.
Ha Manchesterbe születsz, nincs más út, gyűlölni fogod a Liverpoolt. Lényed legmélyebb bugyraiban ver majd gyökeret az ellenérzés, az anyatejjel szívod magadba, és a sírodig kísér. Nem te választod, ő választ téged, és az sem segít, ha elveszel egy liverpooli csajt: csak annyi történik, hogy egy okkal többet írhatsz arra a listára, amin az apósod legidegesítőbb tulajdonságait gyűjtöd össze.
Mindez Liverpoolban jóval egyszerűbb: ami Manchesterből jön az csak gagyi, hiteltelen másolat lehet, egyébként is, hol volt a United akkor, amikor az igazi focit játszották a hetvenes években? Sehol, pontosabban dehogy, épp ellenkezőleg, a legjobb helyen, a béka segge alatt. Műanyag csapat, műanyag drukkerekkel, ilyet egy igazi scouser még tévében sem néz, nemhogy drukkoljon neki a Real Madrid elleni BL-meccsen. Tiszta sor.
De miért alakult így?
Történelem
Mint minden rivalizálásnak, a 'Pool-United gyűlölködésnek is megvan a maga történelmi apropója. Hajdanán, még jóval az ipari forradalom előtt, volt egy szépséges lány, Lady Liverpool, akibe szerelmes volt egy idegen lovag, Sir Manchester. Lord Liverpool nem nézte jól szemmel a bimbózó románcot, és mivel Sir Manchester csak egy lecsúszott lovag volt, úgy gondolta, a lánya ennél jóval többet érdemel. Teltek a hónapok, múltak az évek, de a Sir nem tágított. Egy éjjel, mikor Lord Liverpool házon kívül volt, a lovag fellopózott a hölgy lakosztályába, aki kisírt szemekkel ült a szoba ódon falai között. Lord Liverpool hozzá akarja adni egy újgazdag úrhoz, Lord Londonhoz, mondta. Szó szót követett, aztán a fiatalok, mivel úgy gondolták, ebben az életben már úgysem lehetnek egymáséi, öngyilkosságot követtek el. A két nagyhatalmú Lord egymást hibáztatta, és nos, a többi már történelem…
Gyuri, ideje leállnod a Trónok harcával, Jézusom!
A valóság ennél persze jóval prózaibb, és a rivalizálás gyökerei nem nyúlnak messzebb a II. ipari forradalom - vagyis a XIX. század végének - időszakánál. Ebben az időben Manchesternek hatalmas gyáróriásai voltak, Liverpool pedig főleg kikötőjéről volt ismert. Mindkét város Anglia észak-nyugati része központjának címéért versengett, így nem volt meglepő, hogy a viszony gyorsan elmérgesedett a két település lakói között. Az utolsó cseppet egy hajózási csatorna, a Manchester Ship Canal jelentette a képzeletbeli pohárban: ez lett az akkori világ leghosszabb hasonló alkotása, de a manchesteri kommuna kicsinyességének köszönhetően messzire elkerülte Liverpool városát. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a csatornán szállított javak előbb Manchesterben értek partot, és az ottani kereskedők szállíthatták el a tengerparti Liverpoolba, természetesen jókora hasznot zsebre téve az üzleten.
Az új csatornának hála Liverpoolban rengeteg ember veszítette el a munkáját, számos volt kikötői munkást eresztettek szélnek, de a teljes lakosság megsínylette a változást. A bűnbak természetesen Manchester lett - igen, a teljes város -, olyannyira, hogy egyes visszaemlékezések szerint konzervatívabb polgári körökben még a közeli település nevének kiejtése is főbenjáró bűnnek számított akkoriban. Ez a manchesterieket nemigen zavarta, sőt, a maguk sajátos cinizmusával azóta is hálás szívvel emlékeznek a csatornára, mással legalábbis nem nagyon lehet magyarázni, miért szerepel a városi tanács, több helyi intézmény, és mindkét nagy klub, a City valamint a United címerében is egy-egy apró hajócska.
Valamivel később aztán Liverpool is mesés fejlődésnek indult, de a helyiek azóta sem felejtettek, és szívből gyűlölik az arrogáns, nagyképű bandának tituált manchesterieket. Erre aztán a foci csak rátett egy lapáttal...
Futball
A Liverpool és a Manchester United Anglia két legsikeresebb klubja. Mint a stréber lányok az osztályban, úgy gyűlölik egymást, és képtelenek másra figyelni, mint egymás legyőzésére. Ebben nyilván jókora szerepe van a fentebb említett történelmi tradícióknak is, de az igazi motiváció mégiscsak az angol foci legleg státuszának konstans birtoklása.
Először a United ideje jött el, a Busby-bébik lettek az első angol csapat, amelyik BEK-döntőbe jutott, és ha már így alakult, meg is nyerték a Benfica elleni finálét 1968-ban. A 'Poolt a Leeds is megelőzte ebben a tekintetben, de amikor Bill Shankly átvette a csapat irányítását, az villámgyorsan a legnagyobbak közé emelkedett. 1964-ben bajnokok lettek, ezt 1966-ban megismételték, és ugyenebben az évben a KEK döntőjébe is eljutottak, ahol viszont veszítettek a Borussia Dortmund ellen. Az igazi sikerkorszak Bob Paisley ideje alatt jöt el, ő Shankly másodedzőjéből lett menedzser, és 1977-84 között összesen négy BEK-győzelmet aratott a Vörösökkel.
A Liverpool egészen a nyolcvanas évek második feléig uralta az angol focit - a végére már váltásban a városi rivális Evertonnal -, de a kilencvenes évtizedeben (több egymást követő tragédiát követően) elhúzódó válságba került. A város lakóinak pechjére ez az időszak nem csak saját kedvenceik fokozatos lecsúszásáról szólt, de éppen egybeesett a gyűlölt Manchester United üstükösszerű feltámadásával is.
Utóbbit nyilván nem volt könnyű megemészteni, és ha ez nem lett volna elég, a Liverpool akkori sikerkovácsa, Kenny Dalglish is visszavonult. Az őt követő Graeme Souness - bár egy már nyilvánvalóan kiöregedőfélben lévő csapatot vett át - masszív bukás lett, a Liverpool pedig képtelen volt felvenni az egyre gyorsabb ütemben fejlődő, és rohamléptekben profizálódó Premier League ritmusát. Éveken keresztül a bajnoki cím közelébe sem kerültek, és mint klub sem tudtak lépést tartani a pályán folyamatos győzelmeket arató, az üzleti életet is igába hajtó Manchester Uniteddel. A gyűlölet XIX. században elvetett magvai végképp szárba szökkentek.
A fentieket olvasva valószínűleg keveseket lep meg, hogy nem csak a szurkolók, de a helyi kötődésű játékosok sem igazán tudnak elvonatkoztatni az ősi rivalizálástól. Gary Neville-ről mindenki tudja, hogy nem a Liverpool-címeres pizsamában hajtja álomra a fejét, de Wayne Rooney is többször hangoztatta már engesztelhetelen gyűlöletét Liverpool vörös fele iránt. Még a korrektségre kínosan ügyelő Gerrardról is tudvalevő, hogy nem szívleli a Unitedet, nem véletlen, hogy otthonában egyetlen olyan mezt sem találni, amit a nagy rivális címere díszít. A két klub közötti mély gyűlöletet az is kiválóan példázza, hogy szinte sosem cserélnek játékost egymást között: több mint 100 év alatt mindössze 9 ilyen transzfer volt, ezek közül az utolsó még 1964-ben.
Huliganizmus
A ’70-es, ’80-as évek Angliájában virágzó huliganizmus lehetővé tette, hogy mindaz a gyűlölet, amit fentebb részleteztünk, tettekben is megmutatkozzon. Szinte mindennaposak voltak az atrocitások és a tömegbunyók - ha valakit érdekel ez a világ, az nézze meg a 'Huligánok' című filmet, igaz, valamivel később játszódik, de szinte tökéletes látlelet - és bár a szörnyű tragédiák következtében mára a stadionokban és környékükön nincsen ilyen probléma, a két csapat kemény magja, az Urchins (Liverpool) és a Red Army (Manchester), a mai napig gyakran összecsap egymással.
Van azonban, ami még a tömegbunyóknál is sokkal undorítóbb: a másik csapatot ért tragédiák rigmusszerű megéneklése. Huliganizmus valószínűleg mindig lesz - aki balhézni akar, balhézzon, szerencsére ezt ma már nagyon nehéz a stadionok közelében megtennie -, de, hogy elhunyt embereket, köztük nőket és gyerekeket gyalázzanaknak meg magukról elfelejtkezett drukkerek, az mindennek a legalja.
Itthon ennek az egész rivalizálásnak jóval kisebb az éle, de persze megvan, személyes tapasztalat, hogy a magyar United- és a magyar Liverpool-szurkolók is egymást szívlelik a legkevésbé. Ennek részben más okai vannak - mire hozzánk eljutott a Premier League, addigra az Everton már középcsapat volt, a City meg még az sem -, részben pedig annak köszönhető, hogy a Premier League sikeresen exportálta klubjai hagyományait a külföldi drukkerek számára. Egy biztos, nekem mindig az év legfontosabb meccsei a United elleni rangadók, tök függetlenül attól, hol tanyázik a két csapat a tabellán.
Ui.: Huligánokat pedig tessék megnézni.
