Aki évek óta követi az angol labdarúgás történéseit, bizonyára meg tud nevezni néhány elképesztő, megdöbbentő, sokkoló momentumot, melyek így vagy úgy de nagy hatást gyakoroltak rá. A következő posztban egy saját, szubjektív listát hoztam el, melyben igyekeztem megemlíteni néhány emlékezetes jelenetet. A Premier League nagyszerűsége miatt, a lista koránt sem teljes, pótlására rátok is számítunk a kommentek között: Nektek mi a legmegdöbbentőbb élményetek?

Ui.: Az eredmények nem a továbbjutás sorrendjében hangzanak el.

A gól, ami sose volt az

A portugál középpályás egy közepesen ismert játékosa volt a 2000-es éveknek, a Tottenham Hotspur és a Portsmouth játékosaként 5 évet húzott le a Premier League-ben. Ha őszinték akarunk lenni, nagyon sok vizet nem zavart, így valószínűleg csak azoknak okozott több maradandó emléket, akik olthatatlan vágyat éreznek izzadt, hosszú hajú, férfi sportolók irányába. Ám volt egy eset, ami eléggé feledhetetlenné sikerült…

2005. január 4.-én a Spurs a Manchester Uniteddal találkozott az Old Traffordon. Egy viszonylag eseménytelen mérkőzésen, a magyar edzői krém szavaival élve, a felek küzdő jellege dominált. A játék szépen csordogált a maga medrében, de az időjárás miatt legalább a sör hideg volt. Pedro Mendes, a mi derék portugál legényünk ezt a tingli-tanglit unta meg, és a lefújás előtt 2 perccel, a pálya közepéről, félfordulatból védhetetlen lövést eresztett meg a kapu irányába. Na jó a „védhetetlen” az talán túlzás, hiszen a United kapujában egy bizonyos Roy Carroll állt, akivel kapcsolatban az volt az ember érzése, hogy egy ártatlan hazagurításból is képes mérhetetlen károkat okozni csapatának. Viszont nem a hatalmas potyagólról lett híres ez az eset, hanem arról hogy egyáltalán nem is lett gól, egyszerűen nem adták meg, miközben a labda egy jó két méterrel áthaladt a gólvonalon.

A partjelző, egy bizonyos Lewis, a meccs után próbálta menteni a menthetőt. Azzal érvelt, hogy az ő elsődleges feladata, hogy egyvonalban legyen az utolsó védővel, és figyeljen a lesállásokra. A lövés túl messziről érkezett, így sokat nem tehetett, maximum akkor ha - saját szavaival élve - gyorsabban fut, mint Linford Christie. Fiatalabbak nyugodtan behelyettesíthetik Usain Bolt nevét.

Ali vs. Frazier

Szegény Newcastle szurkolók élete sosem volt könnyű, de ami 2005. április 2.-án törtért, arra nehéz szavakat találni. Történt ugyanis, hogy 8 perccel a mérkőzés vége előtt, három góllal és tíz emberrel égtek, mint a Reichstag, az akkor még szebb napokat látott Aston Villa ellen. Az ember természeténél fogva ilyenkor egy kicsit ingerülté válhat, a legtöbbször felrúgja a legközelebbi embert, vagy a labdát állítja föld körüli pályára. De hogy a saját csapattársaddal verekedj össze, arra nem nagyon volt még példa.

A két prominens diák: Kieron Dyer, aki arról ismert, hogy szinte sose volt pályán, hisz Sturridge-nál is törékenyebb üveg volt a lábában, Lee Bowyer, meg Lee Bowyer, ezt nem kell nagyon magyarázni, ő már akkor a PL fenegyereke, mikor Barton még a kanyarban sem volt. (Bár a tanítvány a későbbiekben bizonyította, hogy túlnőtt mesterén.)

A mérkőzés hevében keletkezett frusztrációt tehát egymáson vezették le, Bowyer kritizálta Dyert, hogy az soha nem passzol neki. Dyer nem túl elegáns válasza szerint azért, „mert szar vagy!” A többi pedig már történelem. Természetesen mindkét játékost kiállították, így a szarkák nyolc emberrel fejezték be a mérkőzést.

Bosszú

Roy Keane az a játékos, akinek az okos buksiját - a United szurkolókon kívül - mindenki egy péklapáttal simogatná meg, ha módja lenne rá. Ez nem bántásként írom, minden csapatnak van/volt ilyen alakja. Viszont Keano tette – még az előzmények ismeretében is – brutálisra sikerült. Keane és egy bizonyos Alf-Inge Haaland románca 1997-ben egy gyönyörű, napsütötte kora őszi napon kezdődött. Már a megismerkedésük is viharosra sikerült, Keane az első találkozást követően földön maradt. A norvégnak azonban ennyi nem volt elég, kivont fallosszal írta alá a halálos ítéletét is. Megvádolta ugyanis az ír középpályást – természetesen byroni és shakespeari idézetekkel karöltve - hogy csak szimulál. Ez olyannyira bullshit volt, hogy Keane-nek az eset után már szeptemberben véget ért az idény szalagszakadás miatt. Nos Alf-Inge biztos az eszébe véste, hogy az írek nem felejtenek…

3 és fél év. Ennyi időt várt a bosszúval. Közben Haalend már az olaj nélküli Manchester City játékosa volt, így a derbi hangulata, illetve az 1:1-es állás talán még inkább feszültebbé tette Keane viszonyát az ellenfeléhez. Egy jól irányzott térden talpalás következtében a norvég földön maradt. A United középpályását természetesen elmeszelték, az 5 meccs mellé kapott még 150.000 font pénzbírságot is. Ahogy később önéletrajzi könyvében felfedte, semmit sem bánt meg az esetből.

This is Football!

Paolo Di Canio. Gyönyörűen csengő név egy gyönyörű férfinak. Ám még mielőtt valami csúnya dologgal vádolnátok meg és elzavarnátok a Budapest Pride-ra, hozzá kell tennem, hogy nem táplálok gyengéd érzelmeket férfiak irányába. Steiner Kristóf és én másik ligába játszunk. Ami viszont tagadhatatlan, hogy a 2000-es évek elején, főként már a Lazio-s időszakában nagyon bírtam a ritkáshajú macskazabálót. És a neve tényleg baromi ritmusos, bár nem cseng olyan jól, mint egy Rocco Siffredi…

Nevének hallatán nincs olyan futballszerető, akinek ne ugrana be róla egy-két mozzanat. Ugye ott van a már általunk is megénekelt bíró szeretgetés, vagy az az ominózus náci karlendítés. De Paolo jó fiú, valószínűleg sokan már sejtitek, hogy miért.

Történt ugyanis egy (n)Everton – West Ham United örökrangadón, hogy a hazaiak kapusa, egy bizonyos Paul Gerrard egy szerencsétlenül sikerült kijövetel után a földön maradt. Trevor Sinclair orra előtt történt az eset, ám United szélsője nem jött zavarba és bekanyarította a labdát a mi derék olasz legényünknek. „Ajtó-ablak”, dörzsölhette már a tenyerét néhány egyszerű szurkoló, ám Di Canio a fair-play szellemébe nőtt fel, és ahelyett hogy kapura tört volna köszönte szépen és punt returnereket megszégyenítő módon elkapta a labdát. A Goodison természetesen állva tapsolt, tettéért később Fair-Play díjat zsebelhetett be. Költői kérdés: manapság ki lenne képes hasonló cselekedetre?

Slip

A Premier League vagy talán az egész angol labdarúgás egyik legfájdalmasabb hibája. A Liverpool szurkolóknak és semleges futballszeretőknek mindenképp. Adva van a korszak egyik legzseniálisabb játékosa, aki lényegében minden jelentős trófeát - amely klubszinten elhódítható – megnyert, de az i-re még sem tudta felrakni a pontot. Steven Gerrard az angol futball Leonardo DiCaprio-ja. Bár ha minden igaz, ez a hasonlat egy pár hét múlva érvényét veszti… 

És volt, nincs.

A lényeg a lényeg, Steven Gerrard és a Liverpool úgy vágott neki a Chelsea elleni bajnokinak, hogy már érezhették a trófea hűvös érintését. Hiszen 5 pontos fórban voltak a második Kékekhez képest, ráadásul pár héttel korábban a ManCity-t is elpicsázták, ugyan mi baj is történhetne?! Hát… történt. A Chelsea az első perctől az csinálta, amihez akkortájt a legjobban értett: leparkolták a buszt. A Liverpool hiába birtokolta többet a labdát és hiába volt több kísérlete, nem tudták feltörni a betonfalat. Utólag persze könnyen okos az ember, de talán ekkor kellett volna azt mondani, „Jóvan gyerekek, ez nem megy, ne kockáztassunk, tegyétek vissza a pöcsötöket a gatyátokba és üljünk rá mi is az eredményre.”

Az ismert tények tekintetében persze nem így történt, Gerrard elcsúszását követően bekapott gól után, pedig már rohantak a eredmény után. Mindhiába. Ami pedig a legszomorúbb az egészben, hogy nagyon sokan csak erre fognak emlékezni, nem pedig arra, milyen istenkirály játékos is volt...

Repül a láb, ki tudja hol áll meg…

Egyik személyes kedvencem ez az eset, mert bár 95-ben talán még a heréim sem ereszkedtek le, azóta szabályosan beleégett a retinámba. Mint Cantona lábnyoma a szurkoló arcába. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy így vagy úgy, de ez a Premier League legelképesztőbb jelenete volt.

Eric Cantona sosem volt az az ürge, aki megijedne a saját árnyékától. Komolyan az embernek képernyőn keresztül olyan karizmája, aurája vagy mit tudom én mije van, hogy a szar is vigyázban áll bennem.

A történet szerencsétlen balfasza egy bizonyos Matthew Simmons, akinek talán a meccs helyett hímző szakkörbe kellett volna menni. Lehet jobban járt volna. Miután egy szabálytalanságot követően kiállították Cantonát, a kicsi Matty szükségét érezte a hangos kárörvendésnek. A „Fáradj haza Franciaországba, te francia monsieur” – kiegészítve a fuck, motherfucker, prick szavak végtelen permutációjával – King Eric figyelmét sem kerülte el. Megkérte hát Simmonst, hogy foggal végezzen már minőség ellenőrzést a stoplisán…

Az eset után 8 hónapra eltiltották, 120 óra közösségi munkát írtak elő, ráadásul a francia válogatottban sem szerepelt többet. Cantona viszont nagy forma lehet, hiszen egy újságírói kérdésre, miszerint mi volt a legjobb pillanata pályafutása alatt, ezt felelte: ’I have a lot of good moments but the one I prefer is when I kicked the hooligan.' Mi más egy tucat megnyert trófea után?!

Nyam-nyam

Egyszerűen kikerülhetetlen, sajnos. Nekem Luis Suarez egy ösztönös zseni, egy félisten, akiből néha, a játék hevében előtör a dél-amerikai pampákon nevelkedett utcagyerek. Más vélemények szerint viszont a legalattomosabb játékos, aki valaha betette a lábát Angliába. Ez ilyen: vagy imádod, vagy ki nem állhatod. Köztes állapotról nem igen beszélhetünk.

Ivanovic megcsócsálása előtt is számos alkalommal került a brit lakájmédia kereszttüzébe, viszont talán ez ütött a legnagyobbat, hiszen erre volt már korábban is precedens. Még Hollandiában egy bizonyos Ottman Bakkal került fel az étlapra. Magához az eset furcsaságához hozzá tartozik, hogy Suarez pályán maradhatott és az ő, 97. percben szerzett góljával lett X a meccs.

Agueroooo

Bevallom őszintén, egyszerű gyerek vagyok: ha a Manchester United szív, már boldog vagyok. Viszont ez a befutó csapatoktól, klub szimpátiától függetlenül a Premier League legizgalmasabb végjátéka volt. A 93.(!) percig a United érezhette magát nyeregben, verték a Sunderlandet, így pontelőnnyel álltak a virtuális tabella élén. A City viszont otthon égett a bennmaradásért küzdő QPR ellen. Végig hátrányban voltak, csak a 90. percben sikerült Edin Dzekónak egyenlíteni, de ez még mindig kevés volt a boldogsághoz.

Aztán jött Agüero és felrobbantotta a stadiont. Semleges szurkolóként is ezt megélni, valami elképesztő volt. 1968 után jutottak fel újra a PL trónjára, ami kicsit szomorú az egészben, hogy csak hathatós olajos milliárdoknak köszönhetően.

Egyébként bár kikapott, de a QPR is meghosszabbította tagságát, sőt a Liverpoolnak is sikerült egy csodálatos szezon, záró akkordjaként a 8. helyet megszerezni.