A szerkesztőségből  - mint azt biztosan sokan tudjátok - többen is az NST-n nőttünk fel szocializálódtunk. Legalább ugyanennyien azt is tudjátok, hogy e blog megalakulása is a mára kicsit leamortizált, jobbára fórumként működő, fent megnevezett platformhoz kötődik. Ezért is szeretnénk továbbvinni egy pár dolgot, ami igazán faszipántos volt a világ legjobb focijával foglalkozó oldalon. Ilyen a nemrég, hosszú évek után, új néven újra életre hívott Motson-kupa és ilyen a - nálunk a tovább után az Arsenal-Chelsea kapcsán bemutatkozó - mocskos-poszt.

Aki járt már a régi NST-n az tudja, hogy mit is takar ez a magyar sportblog-társadalomban már-már fogalomnak számító kifejezés: gyakorlatilag egy objektív elemzést az adott csapatról, az ellenfél klaviatúrájából. Figyelem, érzékeny lelkületű olvasóink ne olvassanak tovább!

Mocskos Arsenal!

Bevallom őszintén, Észak-London, holtversenyben második számú csapatának (az első nyilván a Leyton Orient) elég könnyű a szurkolójává válni. Ha a 80-as évek végén születtél, netalántán a 90-es évek elején, akkor - amint képes voltál a tévében látott dolgokat ép ésszel felfogni - adott volt egy merőben sikeres csapat, amely három bajnoki címet és egy veretlen szezont is fel tudott mutatni. Emellett a médiából sem ömlött más, mint hogy ez a kis királyfi a csúnya, gonosz Manchester United uralmára hajt. Nem kellett hát mást tenned, csak divatszurkolni, felugrani a bandwagonra és élvezni az Arsenalos létet.

Ha egy kicsit később születtél, még mindig könnyen lehetett belőled Arsenalos: mindenki szereti a szimpatikus veszteseket, akik akárhogyan is próbálkoznak, sohasem érnek el semmit. Több száz amerikai film épül a cuki lúzer karakterére, úgyhogy nem volt nehéz Twitter-generációs gyerekek ezreit a csapat mellé állítani.

Ami pedig összeköti az egyik avagy másik módon “létrejött” Ágyús-fant, az nem más, mint a wengerizmus. Ezen csoportosulás olyan Facebook- és Twitter-trollhadsereg felállításáról gondoskodott az elmúlt években, hogy az csak a hungaro-katalán Barca-fanboyokéhoz hasonlítható. Jóérzésű ember messziről elkerüli ezen oldalakat és meg sem próbál vitát, beszélgetést kezdeményezni levegőt venni a környezetükben. Ők azok ugyanis, akik úgy gondolják, minden Wengertől, de legalábbis az Arsenaltól származik. A szexifutball, a rövidpasszok, a szurkolói rigmusok mind-mind Észak-London szívcsakrájában, az olajpénzből felépített Emirates-stadion árnyékában születtek, az idők kezdete előtt.

A fenti szektatagok továbbá olyan orvosi, történelmi, fizikai és közgazdaságtani eszméket vallanak, amik sehol máshol a világon nem állják meg a helyüket. Kivéve az Arsenalnál. Ott, ahol a sikertelenséget mindig meg lehet magyarázni a sérülésekkel, egy "mentallystrong"-gal, vagy a stadionnal. Úgysem lesz soha senki számonkérve. Mert jó minden, úgy, ahogy van.

Vagyis, dehogy jó. Jó lenne idén vagy jövőre bajnoknak lenni és nem csak a szánalmas Totteringham’s Day-t ünnepelni a Wenger-kupával... De ha nem jön össze, legalább lehet mártírkodni. Hiszen valaki megsérült és nem volt értelmes pótlása. Viszont igazolni sem kell, mert nem szabad feleslegesen szórni a pénzt. Skizofrén szitu, én mondom, úgyhogy ha még választhatsz, ne is legyél Arsenal-szurkoló...

És ha ez még nem lenne elég, hogy meggyőzzön arról, miért is okozna morális világvégét az Arsenal hétvégi - vagy neadjisten év végi - győzelme, annak essen pár szó az északiak csapatáról is. A védelem közepén mindjárt az év legjobban felfújt lufija irányít a francia harmadosztályból, aki Zoumához képest kb. 5 év késésben van, utóbbiról mégis kevesebb szó esik a médiában. A jobbján a Barca aktuális kiközvetített munkavállalója rohamoz, duplatüdővel, de feleannyi játékintelligenciával.

A középpályán az a Mesut Özil irányít, aki amúgy Frank Lampard cipőfűzőjét sem köthetné be, és tavaly még az Ágyús-érzelműek szerint is csak egy lusta török volt, idén viszont már zseniális német. Fantasztikus meghasonulások és önellentmondások ezek. És végül, de nem utolsó sorban: a pont az i-n, a cseresznye a tortán, a csatárzseni, akinek képességei csak Mario Gomez-i skálákkal mérhetőek és akit a szülei is csak az Arsenal egyik legeredményesebb játékosának monogramja (Own Goal) után neveztek el – Olivier Giroud.

Egyszerűen jóérzésű, futballszerető ember nem akarhatja látni, hogy ez a bagázs felemelje a PL-trófeát és jövőre minden egyes közvetítés előtt Olika helikopterezését kelljen nézni. Ha te ilyen ember vagy, akkor vasárnap nem az Arsenalnak fogsz szurkolni… (Lac)

Mocskos Chelsea!

Nemrég az akkori párommal egy bálba készülődve megtudtam, hogy az egyik barátnőjének a pasija mellett fogok ülni, aki szintén egy focibolond. Hú, de jó, gondoltam magamban, lesz miről beszélgetni. Valamiért eszembe se jutott megérdeklődni, hogy esetleg kinek szurkol az illető egészen addig, amíg a helyszínre nem értünk. A lépcsőkön felfelé sétálva vált egyszeribe fontos tényezővé ez az addig jelentéktelennek tűnő információ.

– Te, és kinek drukkol az a csávó, hogy is hívjak amúgy? – kérdeztem hirtelen.

– Ezerszer mondtam már, hogy Pityu és az izének, cselzi asszem’. Olyan van? Azt tudom, hogy játszik ott egy marha csúnya pasi, olyan, mint egy neandervölgyi. Talán spanyol.

Az ajtó elé érve megtorpantam, és egy pillanatig az tűnt a legjobb megoldásnak, ha inkább be se megyek.

– Na, mi az, miért állsz ott?

– Menj csak nyugodtan, még rágyújtok, aztán megyek én is, oké?

– Istenem, már megint? Mit csináljak veled… akkor majd keress meg!

Basszus, hogy én leüljek egy cselzis mellé? Kizárt dolog. Vagy ha igen, egy szót sem szólok hozzá. Viszont ha kicsit többet iszok – ami elég valőszínű –, nehéz lesz megállni. Na jó, még egy cigi gyorsan és bemegyek.

Amikor észreveszem a barátnőm, mellette két üres hellyel, arra gondolok biztos nem jött el a szerencsétlen, ezt megúsztam. Leülök, komótosan töltök magamnak egy pohár bort, és amikor épp belekortyolok… „Helló, Pityu vagyok!” Majdnem az asztalt köpöm le és csigalassúsággal fordulok a hang irányába. Ott áll ez a Pityu felnyalt hajjal, mindkét fülében gagyi üvegfülbevalóval, randa cipőben, és ráadásul a cselzinek szurkol. Leül mellém, borral kínálom, de nem kell neki. Nehéz lesz ez így, Pista! Egész addig nincs azonban semmi gond, amíg a lányok el nem mennek táncolni, mi pedig ketten maradunk. Ott ülök a poharammal meg a Pityuval, kb. tíz perc alatt végzek egy üveg borral és csönd van. Úgy érzem, akármilyen gáz és erőltetett is lesz a kérdésem, tuti nem lesz annyira kínos, mint az a csend. De előbb nézzük, mi zajlik a fejemben a tíz perc alatt…

Hogy a francba lehet egy ilyen futballcsapatnak szurkolni? Úristen, futballcsapatnak neveztem őket, ez már tuti a bor hatása. Szóval, ennek a futballcsapatnak álcázott összevásárolt zsoldosokból, árulókból álló orosz pénzmosó cégnek. Ahol a tulaj annyit ért a focihoz, mint a mi drága Flaminink egy lobotómia után, mégis mindenbe belepofázik. Pénze mondjuk még így sincs annyi – az a koszos, mocskos ruszki kenőpénz –, mint az öreg Mathieu-nek, de talán majd egyszer, ha eladja ezt a szemétdombot és vesz magának egy szingapúri csapatot a helyi másodosztályban. Oda aztán viheti magával kedvenc  alkalmazottját és talpnyalóját, a portugál zsenit is, miután minden valamire való csapat kiselejtezi Európában. Ja, és ki ne hagyjuk már az évtized igazolását, ami e két agyoniskolázott ember közös agymenésének szüleménye (a páratlan sorok orosz akcentussal olvasandók):

– Té, Józé! Ván éz a gyjerek az Átlétikóba. Vjégyük már meg!

– Nem is tudom, ez túl behemótnak tűnik, nem?

– Fogd bé a pofád, té szarcsimbok. Mondtam már, á suly á megbizhátoság jele. Há nem müködik, ütni is léhét vjele!

– Ha te mondod, Roman… nekem nincs mit mondanom.

– Pjersze, hogy én mondom, té agyatlan pöcs! Hozd á vodkát és áz uborkát! Ezt mjeg kell ünnepelni.

És itt – a jakuzziban ülő orosz maffiózó és a kócos portugál inas párbeszédével – összeállt a világ legundorítóbb triumvirátusa. Mondjuk, ha pontosak akarunk lenni, inkább négyen voltak, még egy spanyollal a fedélzeten, akinek valószínűleg már rég egy madridi transzferen jár az esze, ahol persze egy percet sem játszana és fél év kölcsön után a Spurs-nél végleg Észak-Londonban kötne ki. Majd lenyilatkozza, hogy mindig is itt érezte magát igazán otthon. Tökéletes forgatókönyve lenne egy tökéletes patkánynak. Bónuszként pedig megemlíthetjük a jobboldali balkán asztalos parasztot, akit manapság ún. vezéregyéniségként tartanak számon a klubnál. Totális káosz. 

Hoppá, de közben eszembe jut, hogy a cselzi épp vezeti a bajnokságot és nagy eséllyel be is húzza. Ez mindent megmagyaráz. A szemem sarkából ránézek a Pityura – aki mi mást csinálna, nyomkodja a telefonját és az Instagramon bámulja a nőket – és lerí róla, hogy fél éve még a PSG-nek szurkolt, azelőtt meg a Citynek. Jövőre meg majd a Realnak fog. Meg is fogalmazódnak bennem a keresztkérdések, amiket majd felteszek neki: ismeri-e Zolát, Hasselbainket, Desailly-t, Babayarot, vagy a Sunderland edzőjét Gustavo Poyetet stb. Lampadról talán hallott már, de fogadni mernék, hogy az ő fejében Frankie boy cselzi nevelés.

Basszus, nem bírom tovább, sok volt a bor. Meg kell szólalnom. Lenyelem az utolsó kortyot is, megigazítom a nyakkendőm, megköszörülöm a torkom és odafordulok a Pityuhoz, hogy egy roppant kellemetlen párbeszédet kezdeményezzek.

– Szóval, hallom szereted a focit… (rocknrolla)

A többiek…

A kanáriknak nem is lebeghet más a szemük előtt a forduló első meccsén, mint a pontszerzés a két idegenbeli zakójuk után a Stoke és a B’mouth ellen. Pedig úgy tűnt, mintha kezdtek volna megindulni a középmezőny felé, de ezzel a két vereséggel elérték, hogy a Swansea és a Newcastle is rájuk tapadjon. Az egyetlen bökkenő az, hogy az ellenfél a Liverpool – távolról sem a kedvenc ellenfelük (utolsó öt bajnoki a Norwich szemszögéből: 0-0-5, 6:22). Egyetlen vigasz, hogy a 22-ből 12 gólt vállaló Suárez biztosan nem lesz ott a keretben és végtére is, mikor mentsenek pontot – ráadásul hazai pályán –, ha nem most? 2-2. (szombat, 13:45, DigiSport 1)

A Spurs nagyon szimpi, a Palace pedig még ezzel a pocsék formával is a nyolcadik helyen tudta tartani magát köszönhetően a Pool-Everton-Watford trió töketlenkedésének. Pardew csapata mellett csakis a hazai pálya előnye szólhat, de a kakasok a pofás szerdai, kvázi cserecsapatos performansz után Kane-nel és Allival újra a kezdőben behúzzák 3-1-re.

A Leicester-Stoke összecsapáson a rókák – még ha nem is a Britanniában kell megszenvedniük –, pofára esnek. A góllövő gépezet – azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk – teljesen kifulladt, bár őszintén örülnék, ha rám cáfolna a Vardy-Mahrez duó. Mindenesetre sok esélyt nem látok rá. 0-1.

A United pocsék játékkal verte a Liverpoolt az Anfielden, most a Southamptonnal kéne ezt megismételni hazai pályán (a pocsék játékot mellőzve). A szentek a legutóbbi két meccsüket megnyerték, így a hullámzó formájukat figyelembe véve nem lepne meg, ha a következő három találkozón győzelem nélkül maradnának. Szinte kész csoda lenne, ha Rooney zsinórban a harmadik bajnokiján is betalálna, de bízom benne, hogy sikerül neki és a szezon hátralévő részében is végre olyan teljesítményt nyújt majd, hogy komolyan lehessen vele számolni az EB-n. Az eredmény pedig legyen 2-1. (szombat, 16:00, DigiSport1)

Az én szememben a (végre) tuti kieső Sunderland fogadja a nemrég sokak által szintén hasonlóan megbélyegzett Bournemouth-t. Noha távolról sincs teljes biztonságban Eddie Howe csapata, még így is százszor jobb helyzetben van, mint a székében elterülve rágózó Big Sam. A téli igazolások terén is jobbnak bizonyult a fiatal edző, Afobe úgy tűnik meg fogja találni a helyét a csapatban, míg a másik oldalon a Bayern-selejt Kirchhoff nem épp egy biztatónak mondható bemutatkozást tudhat maga mögött. A B’mouth a hosszú északi túra után elégedett lesz egy 1-1-es döntetlennel, míg a Fekete macskák toporoghatnak továbbra is egy helyben.

A Newcastle a PL legrosszabb formájában lévő csapatához utazik vendégségbe. A Watford utoljára még a Stamfordon tudott pontot szerezni, s noha a Tottenham és a City ellen is derék játékkal, szerencsétlenül kaptak ki, az azt követő két meccsről már nem mondható el ugyanez. Deeney és Ighalo mintha megtorpantak volna, viszont mégsem érzem annyira kritikusnak az ő helyzetüket, mint pl. a Leicester támadóiét. Tökéletes alkalom lehet számukra a Newcastle elleni meccs, hogy kicsit visszarázódjanak az egy hónappal ezelőtti énjükhöz. Könnyű dolguk természetesen nem lesz, a Szarkák kétségtelenül erősödtek valamelyest Shelvey és Saivet érkezésével, de ezt a meccset bebukják 3-1-re.

Egy városi derbin fogadja a West Bromwich a szegény Aston Villát. Gondolom nem én vagyok az egyedüli, aki szeretne még bízni a megmenekülésében, de ha a Sunderlandet elkönyveltem tuti kiesőként, nehéz lenne mást mondani arról a csapatról aki még tőlük is le van maradva hat ponttal. Tony Pulis különben sem az a megkönyörülő típus, lelkiismeretfurdalás nélkül fog belerúgni egyet a már amúgy is padlón lévő Villába. 2-0

Szombat estére marad egy jó kis West Ham – Manchester City összecsapás. Az olajosok idegenben annyira veszélyesek, mint egy kiscica, a londoniak pedig… nos, ők talán maguk sem tudják, hogy mikor lesznek veszélyesek és mikor futnak bele egy sallerbe, mint pl. egy hete a Newcastle ellen. Mindenesetre a világoskékek elkezdhetnék komolyan venni a kinti meccseiket is, ha már bajnoki álmokat dédelgetnek, de ehhez lesz szavuk a kalapácsosoknak is, akik Európa felé robognának. 2-2 (szombat, 18:30, DigiSport 1)

Vasárnap ebéd után az Evertonnak el kéne kezdenie végre meccseket nyerni. Erre a Swansea tökéletes ellenfél lehet, hiába az új edző, vereséggel kezd a walesiek padján. Sőt, Martinez fiai könyörtelenül helyben hagyják a hattyúkat, méghozzá 4-0 arányban, hogy az lendületet adjon nekik egy szép meneteléshez. Egészen hihetetlen adat, de az Everton nem tudott a szezonban eddig két bajnokit egymás után megnyerni. (vasárnap, 14:30, DigiSport 1) (rocknrolla)