Minden világ- és Európa-bajnokságon berobban a köztudatba és a futball szűk elitjébe néhány fiatal tehetség, feltűnik néhány addig ismeretlen meglepetésember, akire a szakmai elismerésen és a médiafelhajtáson túl egy zsíros szerződés is vár. Minden tornán ott vannak a klubvezetők és managerek, akiknek megragad a szeme a korábban szürke eminenciásként elkönyvelt játékosokon és akik fantáziát látnak egy átlagos balbekkben vagy kiegészítő emberben. Bátran kijelenthető, hogy ez a 2016-os EB után sem lesz másként és számos futballista fog a PL-be igazolni.
Ismerve a bajnokság légkörét, a játék tempóját és a fizikai terhelést, minden egyes „külső” igazolás fokozott kockázatot rejt magában. Így volt ez a PL hajnalán és így van ez most is. De vajon kik voltak az „újoncok” és hogyan sikerültek ezek az igazolások?
Nem találgatásokba bocsátkozunk a nyári tornán felbukkanó új sztárokról, hanem áttekintést adunk arról, hogy a PL megalakulása óta ki került a besztlígbe az Európa-bajnokságokat követően és ott milyen karriert futott be, megemlítve egy-egy megkerülhetetlen, angol bajnokságon belüli játékosmozgást is.
EURO 1992, Svédország – Az első fecske
3 évvel járunk a Bosman-döntés előtt, amikor a dán válogatott minden idők egyik legnagyobb meglepetését okozva megnyerte az akkor még 8 csapatos Európa-bajnokságot. Hogy kik voltak a torna sztárjai?
Az Eb álomcsapata a Schmeichel – Kohler, Blanc, Angloma, Brehme – Effenberg, Hassler, Laudrup, Gullit – van Basten, Bergkamp tizenegy lett, míg a legjobb góllövők (Henrik Larsen, Riedle, Bergkamp és Brolin) hármat vágtak.
1992 februári megalapítását követően a PL még nem dominálta a nemzetközi átigazolási piacot, az olasz klubok jóval angol riválisaik előtt jártak. A torna álomcsapatába egyetlen Angliában játszó futballista került be: az a Peter Schmeichel, akit Sir Alex Ferguson a saját maga által az „Évszázad rablásaként” nevezett üzlet keretében már 1 évvel korábban leigazolt a Manchester United-ba potom 505.000 fontért.
Újszülött volt tehát a PL, éppen csak kóstolgatták a menüt, így talán nem meglepő, hogy a tornán feltűnők közül egyedül az ott két gólig jutó John „Faxe” Jensen, a dán válogatott és a Bröndby IF motorja került az Arsenalhoz 1.1 millió (mai értéken kb. 2,3 millió) fontért cserébe. A 132 lejátszott meccse, a küzdeni akarása, az FA-kupa és a Ligakupa megnyerése, valamint a KEK győzelem ellenére is csak a szurkolók szűk körében volt hős, többnyire cukkolták a középpályást, amiért képtelen volt a kapuba találni. Első és egyetlen Ágyús gólját 1994. szilveszterén a QPR ellen szerezte – röpke 98 meccs után. Bár pályafutásának Angliában eltöltött évei bukásnak semmiféleképpen nem tekinthetőek, leigazolása a bombaüzletektől is messze van.
Különösen, hogy fél évvel a torna után, decemberben volt egy olyan igazolás is szinte ugyanebben az értékben, ami – ugyan nem egy ismeretlen futballista felemelkedését hozta, de – alapjaiban határozta meg a PL későbbi megítélését. Éric Cantona a Vörös Ördögökhöz került. A Leeds United 1,2 millió fontot kapott a később legendává nemesedő franciáért. Ez az üzlet bizony Sir Alex mester második rablása és a Premier League ébredésének pillanata.
1992-ben tehát nem árasztották el Angliát az EB-t megjárt játékosok, nagy pénzek sem mozogtak, de ébredezni kezdett a monstrum...
EURO 1996, Anglia – Indul a banzai
Miután a hazai pályán legnagyobb esélyesként induló angol válogatottat az elődöntőben tizenegyesekkel győzte le, a Nationalelf a döntőt Petr Kouba Oliver Bierhoff önaranygóljával húzta be a cseh tizenegy ellen.
A torna álomcsapatában Seaman, Köpke, Látal, Blanc, Desailly, Sammer, Maldini, Poborsky, McManaman, Gascoigne, Deschamps, Eilts, Rui Costa, Sztoicskov, Suker, Kuka, Shearer és Djorkaeff kapott helyett. A gólkirály az 5 gólos: Shearer lett, 3 gólig pedig Sztoicskov, Suker, Brian Laudrup és Klinsmann jutott.
A PL klubjainak anyagi erősödésére és a Bosman-szabály hatására jellemző, hogy a ’96-os Eb után megindult a lavina. Volt 15 milliós gigaüzlet gólkirályért, klubrekord olasz középpályásért, tisztes összegek megbízható perememberekért, valamint berobbanó ismeretlenekért.
Utóbbiak közül a sort a nemzetközi szinten addig sehol nem jegyzett Karel Poborskyval, a portugálok elleni csodagól (Pob-lob) szerzőjével illik kezdeni. A cseh játékos 3,5 millió fontért szerződött a MU együtteséhez, ahol a megszerzett bajnoki cím ellenére nem váltotta meg a világot – ettől függetlenül üzleti szempontból sem minősíthető rossz húzásnak a megszerzése, hiszen 1998-ban 3 millió fontért került a Benficához, ahol azonnal a szurkolók kedvencévé vált.
A cseh csapatból Patrik Berger is révbe ért – a BVB cserejátékosa az EB után már gyerekkori kedvence, a Liverpool mezében feszített: az ára 3.250.000 font volt. Fantasztikusan sikerült a bemutatkozása, az FA rögtön szeptember hónap legjobb játékosává választotta. Ami azonban ezután következett, azt bármelyik vidámpark megirigyelné, bár a hullámvasút szó sem fejezi ki eléggé, ami a középpályással történt. Mesterhármas a Chelsea ellen, majd vita a menedzserrel és hetekig kispadozás. Mindent eldöntő gólpassz Owennek az Arsenal ellen az FA-kupa döntőjében, majd térdműtét miatt kihagyott UEFA Kupa-döntő. A sorozatos sérülések miatt kiszorult a csapatból és 7 szezonban szerzett 35 gólja után ingyen távozott. Vannak játékosok, akik nem tudtak a tehetségükhöz méltó karriert befutni: Berger a címei ellenére közéjük tartozik.
Bár a csoportkörben búcsúzó olasz válogatottban Roberto di Matteo nem tartozott az EB sztárjai közé és klubváltását is inkább saját edzőjével, Zdenek Zemannal való vitája generálta mintsem kiváló formája, a torna után ő is Angliában kötött ki és klubrekordot jelentő 4,9 millió fontért csatlakozott a Chelseahez. Minden kétséget kizáróan jó üzletnek bizonyult a leigazolása – a pályán 175 meccsen volt csapata vezérre fontos gólokkal és pontos passzokkal, mígnem egy súlyos sérülés miatt alig 31 évesen visszavonulni kényszerült. A Kékekkel FA-kupát, Ligakupát, Charity Shieldet, KEK-et és Európai Szuperkupát is nyert, majd beugró edzőként Andre Villas-Boast váltva az újabb FA kupa- és a várva-várt BL győzelmet is leszállította Abramovicsnak.
Frank Leboeuf már 1996-ban is a Blanc – Desailly páros mögött volt a 3. számú középhátvéd a francia válogatottban. Az EB-n még strasbourgiként melegítette a kispadot, utána a Chelseaben már játszott – nem is akárhogy. És bár elismerések és címek övezték a londoni éveit, egy dolog nem jött össze neki: a nemzeti tizenegyben kiszorítani Blanc-t vagy Desaillyt… De hogy a Chelsea 2,5 millió fontos befektetése kifizetődő volt, az nyilvánvaló.
Ciro Blazevic nagy edzőmágus volt, félelmetes csapatot épített a horvát tehetségekből. A középpálya egyik nagy egyénisége Aljosa Asanovic volt, aki Prosinecki, Stimac és Boban mellett is stabil kezdőjátékos volt. Az Eb-t követően a Derby County együtteséhez igazolt, de nem tudott értékelhető eredményt elérni, másfél év után lelépett, hogy a ’98-as Vb-re összeszedje magát. Ez legalább sikerült neki… Bár a prímet a támadók vitték, a magabiztosságot Nicola Jerkan jelentette a védelem közepében. A torna után 1 millió font ellenében hagyta ott az Oviedot a PL és a Nottingham Forest kedvéért. Bár ne tette volna! A kezdő tizenegybe is csak a kelet-európai/balkáni futballisták rémálmát jelentő edzőváltásig tudta beverekedni magát, 14 meccsel a háta mögött Ausztriába, majd Belgiumba igazolt. A tipikus mellényúlás esete.
Harry Redknapp – ha nem tudta 48 órán belül aktuális csapatához igazolni Jermain Defoet – lelkesen vadászott csatárokra. A szép napokat is látó Florin Raducioiu nem tartozott a jó döntései közé. A román igazi világutazó volt, hosszú olasz és rövid spanyol vándorlást követően a ’96-os Eb-n szerzett gólja jelentett belépőt a PL-be. 2,4 millió fontért került a West Ham United csapatához, de a 11 meccsen szerzett 2 gólja hűen tükrözi az üzlet minőségét. Egy év múlva, közel egymillió font bukással visszaadták az Espanyolnak.
Az angol középcsapatok közül a Middlesborough sem akart kimaradni a jóból, ők a címvédésre totálisan esélytelen dán válogatott csatárát, Mikkel Beck-et szerezték meg – ingyen. A játékos ára volt a klub szerencséje, a gyors kiesés – azonnali feljutás kombót ugyanis egy fél millió fontos eladás követte.
Az EURO 1996 után robbant egy óriási átigazolási bomba is. Bár a Manchester United is csábította, Alan Shearer a Newcastle United csapatához igazolt. A Szarkák világrekordot jelentő 15 millió fontot utaltak a Blackburn számlájára. Hogy megérte-e Big Al ezt az akkor embertelenül nagy összeget? Nem kell hithű Szarkát keresni az egyértelmű válaszért: az utolsó pennyig mindet. Shearer háromszoros gólkirály, aki 10 éven keresztül ontotta a gólokat (405 meccsen 206 találatot jegyzett) a csapatban. Ha van tökéletes középcsatár, akkor az ő volt.
1996-ban tehát már erőt mutatott a PL: egy szigetországon belüli transzfer világrekordot döntött, az EB cseh meglepetésemberei a szigetországot választották, több, a tornán alapembernek számító játékost igazoltak kis- és középcsapatok és „Fehér Toll”, a BL győztes Juventus-sztár Fabrizio Ravanelli is ekkor igazolt a Middlesborough együttesébe. 1996-ra már súlya volt az angol kluboknak.
folyt. köv.
