Naná, hogy az angol csapatok BL-formája. Egyelőre hatból öt vereségnél járnak - köszönjük, Maccabi -, de messze még a vége, simán el lehet például képzelni, hogy a négy próbálkozóból kettő is a csoportban ragad decemberben. De vajon mi az oka a mélyrepülésnek? Hajtás után egyszerre találjuk fel a meleg vizet és a spanyol (haha) viaszt, naná, hogy ostoba mentegetőzésnek hat majd az egész.

Régi igazság, hogy a futball ciklikusan fejlődik, és ugyanez van a bajnokságoknál is, egyszer az egyik van felül, mássszor a másik. A nyolcvanas években minden a Serie A-ról szólt, aztán volt egy remek korszaka a spanyoloknak is, hogy 2005 tájékán mindent uralmába hajtson a Premier League, és jó hat-nyolc évig ne is lehessen elképzelni BL-elődöntőt angol csapat nélkül. Ennek lett vége most elég brutálisan, előbb hét év után lemaradtak a legjobb négyről (2010), majd két döntős szereplés után jött az igazi truváj: sem 12/13-ban, sem tavaly nem volt angol a legjobb nyolcban, ráadásul a köztes év is maximum közepesre sikerült két negyed- és egy elődöntős csapattal.

A folyamattal párhuzamosan persze az ellenfelek is elkezdtek combosodni: a Real zsinórban négyszer játszott elődöntőt, a Barca az előző hat szezonból ötször volt ott a legjobb négyben, és Bayern is fel tud mutatni egy 4/5-ös mutatót a döntő küszöbére jutást illetően. Ez a három csapat egyértelműen az angolok fölé nőtt az utóbbi években, ami nem meglepő módon jelentősen átrendezte az előző diagram képét:

De vajon mi az átrendeződés oka? A PL lett erősebb, vagy a riválisok erősödtek meg látványosan? Esetleg - egy bonyolult fordulattal élve - arról van szó, hogy az angol bajnokság legendás kiegyensúlyozottsága túlcsordult, és hazavágta a csapatok nemzetközi versenyképességét?

Igen, illetve nem, dehogy. Azaz inkább is-is. Talán. Esetleg vagy-vagy.

Egyrészt nehéz tagadni, hogy a bajnokság tényleg sokkal kiegyenlítettebb lett, mint korábban. Azzal, hogy a TV-s pénzek elképesztő ütemben növekedtek 2010 óta, ráadásul nagyjából minden csapat egyenlő mértékben részesül a bevételekből - de legalábbis jóval fairebb az elosztás, mint a többi ligában - a belső verseny korábban soha nem látott méreteket öltött: a kisebb angol csapatok ma már simán lefölözik Európa középcsapatait, és egyre inkább igaz a közhely, hogy egyáltalán nincs lefutott meccs a bajnokságban. Míg a United 2001-ben simán meg tudta csinálni, hogy két BL-meccs között (a Depor és a Lille ellen játszottak) mind a tíz kezdő mezőnyjátékosát pihentette a bajnokságban - és így is nyert az Ipswich ellen, 4-0-ra -, addig ma hasonló dolog már elképzelhetetlen: a tavalyi bajnok Chelsea a szezon érdemi részét rotáció nélkül nyomta végig, a kulcsember Hazard például április közepéig összesen ötven meccset nyomott le, mindezt úgy, hogy eközben meccsenként 89 perces játékidőt átlagolt. Fábregas szintén alig pihenhetett - az addig lejátszott 31 bajnoki meccsből 27-szer volt kezdő -, és az is sokatmondó, hogy az edző José Mourinho 22 játékos bevetésével zúzta végig az évadot. Összehasonlításképp: a United 2002-es csapata nem kevesebb, mint 28 különböző játékost dobott be az idény során - a különbséget nem csak zongorázni lehet, de egyenesen kiszúrja a szemünket.

Hogy összefüggéseiben is lássuk a dolgokat, az elmúlt három szezonban a PL első és utolsó csapata között az idény végén átlagosan 59 pontnyi volt a különbség - ugyanez a mutató Spanyolországban nem kevesebb mint 69-re kúszott fel. A jelenségre gyönyörű példa, hogy amikor tavaly a Chelsea a PSG elleni BL-nyolcaddöntő visszavágójára készült, és hétvégén a kiesőjelölt Burnley otthonába kellett látogatnia, José Mourinho senkinek nem adott pihenőt, mindössze a fiatal francia bekk, Kurt Zouma került a kezdőbe. És így sem tudtak nyerni, megelepetésre 1-1 lett a vége. Néhány nap múlva aztán hosszabbításban elbukva a BL-ből is kiesett a csapat.

Ugyanez ráadásul egy szinttel lejjebb is pont így igaz. Az évek óta a BL-szerepléssel kacérkodó Tottenham az előző szezonban sorra bukta el hétvégi meccseit az EL-párharcokat követően - többek között kikapott hazai pályán a Stoke-tól és a WBA-től is - ezzel pedig értékes pontokat veszített a legjobb négy közé kerülésért folytatott harcban. A szezon végén összesen hat pont hiányzott nekik az üdvösséghez - ki tudja, talán pont az a hat, amelyet a White Hart Lane-n buktak el holmi nemzetközi kupameccsek miatt? Már sosem tudjuk meg, de tippünk szinte biztosan akad.

Amikor néhány évvel ezelőtt a Ligakupa-győztes Swansea a legjobb 32 közé jutott az Európa Ligában, a siker 3 millió fontos plusz bevételt jelentett a csapatnak. Mindezért cserébe tizenkét meccset kellett játszaniuk hét közben, ami hatalmas igénybevételt jelentett ahhoz képest, aminek bajnoki riválisaik voltak kitéve. És, hogy összehasonlítási alapunk is legyen: a szezon végén csont nélkül kieső Cardiff City nem kevesebb, mint 63 millió fontot, vagyis a Swansea EL-prémiumának 21-szeresét vághatta zsebre bajnoki szerepléséért cserébe. Tényleg csodálkozunk, hogy nem éri meg a strapa?

Ez persze csak az érem egyik oldala. A másik, miszerint az angol csapatok jelenleg szintekkel gyengébbek mint évekkel ezelőtt, szintén igaz. De ez sem véletlen: a liga erőviszonyai átalakulnak, a korábban évekig domináló Manchester United éppen újradefiniálja önmagát, a nagyok közé belépőt váltó ManCity a sorozatosan szerencsétlen sorsolások miatt csak nehézkesen gyűjtögeti koefficienseit, az Arsenal pedig évek óta egy helyben toporog. Ehhez jön hozzá, hogy a nagy klubok a zátonyon nemigen vannak hozzászokva komoly taktikai csatákhoz, így ebben az értelemben is egyre inkább elmaradnak a kontinens elitjétől. És az sem elhanyagolható szempont, hogy a kinyíló pénzcsapok szinte teljesen elzárták a fiatal angol tehetségek útját a PL elől.

A 2013-ban megkötött hároméves - tehát jelenleg is érvényben lévő - TV-szerződés összesen három milliárd fontot osztott szét a liga csapatai között. Ez óriási pénz, de ha megnézzük, mennyit költöttek a bajnokság résztvevői csak külföldi játékosokra az utóbbi három szezon során, akkor hasonló eredményre jutunk: nem kevesebb, mint 2,8 milliárdnyi font áramlott ki az országból, vagyis

a PL csapatai konkrétan a teljes TV-s dellát külföldi klubok kasszájába utalták át az évek során.

És, hogy ez miért gond? Azon túl, hogy konkrétan a nemzetközi ellenfeleket segítették meg vele, arra is kafán rávilágít, hogy a pillanatnyi bőség tudatában minden egyes klub magasról tojik a hosszú távú érdekekre. A plusz pénzből gyakorlatilag semmi nem csorgott le az utánpótlásba, nem javult az edzőképzés, nem indultak el stratégiai reformok, pedig ha valami, akkor az angol BL-csapatok hazai kontingensének aránya aztán tényleg siralmas képet mutat: a BBC Sport tavaly novemberi kutatása kimutatta, hogy a liga csapatai közül épp a nemzetközi sikerekre (is) hajtó Chelsea-Arsenal-City-United-Tottenham tandem használja a legkevesebb angol játékost.

A fentieken túl a legtöbb szakértő a téli szünet hiányát okolja, ami egyrészről vicces - amikor épp az angol foci uralta a kontinenst, akkor is egyre-másra játszották a meccseket decemberben és januárban -, másrészről viszont elgondolkodtató. Lehet, hogy önmagában még nem lenne óriási baj a karácsonyi és az újévi hajtás, de a fenti tényezőkkel együtt már komoly visszahúzó ereje van? Egy érdekes statisztikát mindenesetre meg lehet említeni: a tavalyi évadban a Bundesliga december 19-i leállását követően a Bayern München 41 napig egyetlen meccset sem játszott, miközben a Manchester City-nek ugyanezen időszakban nyolc(!) tétmérkőzést is végig kellett gürcölnie, hogy aztán februárban ugyanúgy megkísérelje a továbbjutást a BL legjobb tizenhat csapata közül.

Tényleg ezen múlna? Nyolc nyomorult meccsen? Chris Waddle - korábbi válogatott focista - szerint nem: "Ha bevezetnénk a téli szünetet, az összes csapatunk rohanna haknizni Amerikába, Afrikába, Ausztráliába és Dubajba. Egy percnyi pihenőjük nem lenne, nemhogy szabadnapjuk."

Mindig a kurva pénz, a della. (...)

Nyisd ki a szemed, és ne csak nézz, láss is bazdmeg!