Nem kell túlzottan vájt fülűnek lenned ahhoz, hogy kitaláld, nem a Manchesterről fog szólni mai posztunk. A közelmúlt legsikeresebb angol csapatának szurkolói talán nem is értik, mit jelent ez a szó, pedig nem kellene túl messzire menniük az elrettentő promóanyagért: a nagy rivális Leeds United esete a tökéletes példa arra, hogyan kell mintaszerűen elszúrni egy gyönyörűen induló sikersztorit. Hajtás után személyes hangú nekrológ az új évezred egyik legfaszább, mégis méltatlanul elfelejtett angol csapatának emlékére.
A Leeds már a hetvenes években sem volt akármilyen csapat, nem véletlen, hogy a legendás Brian Clough klubnál töltött 44 napját a filmipar is feldolgozta magának. Ha valaki még nem látta volna a Damned United című művet, az feltétlenül pótolja, minden futballt szerető ember számára legalább annyira kötelező, mint általános iskolában a Pál utcai fiúk. Főleg, hogy azóta a klub BL-elő- és BEK-döntős csapatoktól soha nem látott zuhanást produkált, ráadásul mindezt kétszer is sikerült összehoznia cirka harminc év alatt.
A Leeds volt a második angol csapat a történelemben, amelyik BEK-döntőbe jutott. Hét évvel a Manchester United végső sikere után jött össze nekik a bravúr, többek között az Újpestet (5-1) és a Barcelonát (3-2) eltakarítva az útból. A fináléban aztán a korszak messze legjobb csapata, a Bayern München már sok volt nekik, szoros meccsen 2-0-ra kikaptak. Néhány évvel később csendben, hangtalanul kiestek, és úgy eltűntek a foci térképéről, mintha soha ott sem lettek volna.
1990-ben kerültek vissza a legfelsőbb osztályba, majd két évre rá már bajnoki címet ünnepeltek. Mai szemmel nézve hihetetlen sztori, valami olyasmi, mintha elképzelnénk, ahogyan a Burnley bennmarad, aztán simán megnyeri a következő PL-sorozatot, mindezt úgy, hogy Ings lesz a gólkirály, Heaton a legjobb kapus, George Boyd pedig az Év Játékosa. A Leeds kottára ugyanezt csinálta, csak a neveket kell - némi anakronizmussal - kicserélni Cantonára, Dorigóra, Strachanra, és McAllisterre.
A bajnoki címet (és Cantona elvesztését) követően néhány év interregnum következett, majd megjött David O’Leary, a klub következő aranykorszakának sikerkovácsa. O’Leary - aki játékosként is a higgadtság mintaképe volt, emlékszem, a ’90-es vb nyolcaddöntőjében milyen réveteg nyugalommal lőtte tovább az íreket a románok ellen - 1998-ban kezdte el építgetni a ,,jövő csapatát”, olyan öreg rókákat is megtartva maga mellett, mint Batty, Kelly, vagy a kapus Nigel Martyn.
2000-ben már harmadikok lettek a Premier League-ben, ez pedig azt jelentette, hogy indulhatnak a Bajnokok Ligája selejtezőjében. Miután kiütötték az 1860 Münchent, a főtáblán megkapták a halálcsoportot, és mindenki elkönyvelte őket tuti biztos kiesőnek. Sokáig úgy tűnt, a károgóknak igazuk lesz, mert rögtön az első meccsen belefutottak egy sima négyesbe a Barca otthonában. A csoda a következő mérkőzésen kezdődött, amikor egy szerencsés, az utolsó pillanatokban szerzett Bowyer-góllal – te jó ég, hogy bevédte Dida - megverték a többek között Albertinivel, Bierhoffal és Sevcsenkóval felálló Milant. Innen aztán már nem volt megállás, a csapat olyan lendületbe jött, hogy a Barcát kiejtve simán továbbmasírozott a második csoportkörbe.
Ott aztán a forgatókönyv gyakorlatilag megegyezett a korábbival: az első meccsen vereség egy spanyol óriástól (Real Madrid), majd szerencsés győzelem egy olasz sztárcsapat ellen (Lazio), ami után már úgy ment minden, mint az ágybavizelés. A Leeds ráadásul egészen a negyeddöntőig egyszer sem tudott a legerősebb csapatával kiállni, sérülések, betegség, eltiltás, valami mindig közbeszólt.
A legendás Leeds végül az utolsó meccsekre állt igazán össze. A kapuban általában az 1999-es év játékosa, Nigel Martyn állt, de mögötte már ott toporzékolt a későbbi válogatott Paul Robinson is, aki a Barca elleni utolsó csoportmeccsen tulajdonképpen továbbvédte a csapatot a következő körbe. A védelemben csupa válogatott játékos sarabolt: a megbízható Mills, az instant klasszis Ferdinand, a csapatkapitány Radebe – aki mögött a zseniális, de már fiatalon is meglehetősen sérülékeny Woodgate várta a lehetőséget -, illetve az ír Harte, aki azon kívül, hogy egészen korrekt kis balfutó volt, a pontrúgásokat is remekül végezte el. Ha valaki nem hinné, bővebb információt kaphat a Deportivo illetékeseitől:
A középpálya jobb oldalát Lee Bowyer, egy igazán komplex, sokoldalú, de nagyon alábecsült játékos futotta göröngyösre, míg a túloldalon, teljesen más stílusban, de hasonló hatékonysággal Kewell varázsolt. Belül általában Dacourt - a korszak mini Vieirája - játszott David Batty társaságában. Utóbbi jelentette számomra (Gary Speed és Paul Ince mellett) az igazi angol futballista prototípusát: hihetetlen munkabírás, bivalyerős lövések, tekintély és alázat - meg persze meccs utáni részeg orgiák minden mennyiségben. Elől a pocokképű Viduka nem a biciklicseleket, hanem a gólokat gyártotta szakmányban, és bár nem volt egy CR-be oltott Messi, bármikor leültem csak miatta megnézni egy meccset. Intelligens volt és sokoldalú, tökéletesen kiegészítették egymást a fiatal Alan Smith-szel, aki az őserőt képviselte a csapatban. Szerette és nagyon tudta a Gera-féle hollywoodi becsúszásokat, sajnos később ez lett a veszte is, mert Manchesterben Ferguson kitalálta, hogy védekező középpályást csinál belőle. Nem jött be, ráadásul Smith karrierjét gyakorlatilag kettétörték a pálya közepén összeszedett súlyos sérülések. A cseresorból Matteo, Bakke, és Gary Kelly nevét kell megemlíteni, ők is sokat tettek a csapatért.
Sajnos a csoda nem sikerült, és a Depor kiverése után a Valencia már sok volt a Leedsnek. Ezután financiális baklövések sorozatát követték el a vezetők, drágán vettek és olcsón adtak el, utóbbi miatt O’Leary rövid idő múlva fel is állt a kispadról. A hatalmas kiadásokat és nevetségesen magas fizetéseket viszont nem tudta kitermelni a csapat, így amikor egymás után másodszor sem jött össze az áhított BL-szereplés, egészen bagatell összegekért (Kewell 8 millió, Dacourt 4,5 millió, Alan Smith 8 millió, Paul Robinson 2,5 millió!!!) kellett kiárusítani a kezdőcsapatot. A zuhanás megállíthatatlannak és elkerülhetetlennek bizonyult, az egykori leedsi játékosok közül pedig szinte senki – Rio Ferdinand a kivétel - nem közelítette meg korábbi formáját a későbbiekben.
2004-ben kiestek az első osztályból, Alan Smith pedig sírva mondta el, hogy akkor sem megy Manchesterbe. De ez már mind utópia, a lényegen nem változtat. Volt egy csapat. A szurkolói a világon az egyik legjobbak, a stadionjuk hangulata - Sir Alex szerint is - a legfélelmetesebb Európában. Azóta már a harmadosztályt is megjárta a klub, hogy hogyan és miképp próbálja most visszaküzdeni magát, arról hamarosan részletesebb elemzéssel jelentkezünk.
Addig is a lényeg: Leeds United, visszavárunk!!!
