Brendan Rodgers megszűnt Brendan Rodgersnek lenni. Az utóbbi időkben már csak önmaga árnyéka, sőt, paródiája volt. A kreativitás minden jelét nélkülöző, ötlettelen, fájdalmas paródia, amin a Liverpool szurkolói csak sírni tudtak. Merthogy Rodgers teljes leépülése egyúttal a Liverpool teljes leépülését jelentette. Egyszerűen azok az apró, nyári ésszerű(tlen) érvek és hangok is elpárologtak, amik Rodgers maradása mellett szóltak. Rodgersnek nem maradt semmije. Annyira mélyen volt az önmaga okozta fekáliában, hogy nem volt maradása, mennie kellett. Sokszor azt lehetett érezni, hogy még Hodgson, egy teleszart búvárruhában is nagyobb kreativitást és szenvedélyt tenne hozzá a játékunkhoz.
Brendan Rodgers Liverpooljának három befejezett éve olyan volt, mint egy tengerentúli sorozat. Az első év az építkezésről, a karakterek bemutatásáról szólt, megismertük a főbb alakokat, azokat, akik az egész showt a hátukra vehetik. Nem volt elvárás, hogy a kritikusok és a díjkiosztó gálák kedvencévé váljon, viszont az egyszerű sorozatnézőknek okoztak kellemes meglepetéseket. A második évad aztán minden várakozást felülmúlt, taroltak az Emmy-n, elvittek egy rakás díjat, csak sajnos az a fránya fődíj nem jött össze. Nem baj – gondolhatták a sorozat készítő – nálunk van az év legjobb fő- és mellékszereplője, mi baj lehet? Viszont az életnél nagyobb rendező kevés van, és ő másként gondolta. A harmadik évad előtt a sorozat legnagyobb sztárja, Luís Suárez nem hajlott a további közös munkára, nem akart belefásulni aktuális szerepébe, új impulzusokra volt szüksége ezért továbbállt. Ezek után beigazolódni látszottak azok a hangok, amelyek szerint nélküle az egész széria semmit nem ér. Igazuk volt. A harmadik évad végén a showrunner megérdemelten kapott kaszát.
Brendan Rodgers egy szimpatikus, kissé túlsúlyos figura volt. Személye visszahozott valamit a Shankly és Paisley fémjelezte időkből. Az Anfield kapuira visszaszerelték a vörös hálót, valamint a játékoskijáróban a régi „This is Anfield” plakett is a méltó helyére került. Ezek apróságnak tűnnek, de jól mutatják, Rodgers értett ahhoz, hogyan kedveltesse meg magát a szurkolókkal. Sikerült neki, a drukkerek gyorsan és látvánosan álltak mellé az út elején. Volt elképzelése a futballról, és ami fontosabb, tudta is, hogy mindazt hogyan valósítsa meg a pályán. Badarság lenne azt állítani, hogy minden simán ment. Döcögött a szekér rendesen, viszont voltak bíztató jelek. "Judge me after 3 years." És mi hittünk neki, mert a Liverpool szurkoló ilyen. Bízik, és az utolsó szalmaszálba is a végsőkig kapaszkodik.
Brendan Rodgers mindenkit átvert. Elhitette magáról, hogy a második hely nem Suarez és Sturridge zseniális kohéziójának köszönhető. Elhitette magáról, hogy nincs nála alkalmasabb vezető a Liverpool kispadjára. Elhitette magáról, hogy lehet ő egy sikeres klub sikeres edzője. Három év után viszont ott tartunk, hogy a korábbi sikeres klubnak se híre se hamva, a „sikeres” edző pedig továbbra is az a nyeretlen kétéves, aki eddig volt.
Brendan Rodgers távozásával lezárult egy korszak. A karakter meghalt. Szomorú, de cirka egy év után érzek újra szenvedélyt a Liverpoollal kapcsolatban. Ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, ahogy a játékosok, úgy a szurkolók is belefásultak a kilátástalan játékba. Ennek kicsúcsosodása a United elleni rangadó volt. Máskor egy vereség után napokig nyugtalan voltam, ingerült, most csak unottan bámultam a képernyőt. Nem érdekelt. Kár lenne azt hinni, hogy egy új edzővel minden szép és jó lesz. De ott van az esély, az esély, amibe a végsőkig kapaszkodunk…
Érdekes humora van az életnek. „A futball több mint élet és halál kérdése.” Ha bajnokságot nyer, valószínűleg örökre beírta volna magát a történelembe. Minden liverpooli pubban és étteremben élete végéig ingyen fogyaszthatott volna, a város legöregebbjei is előre köszöntek volna neki. Nem így történt. Egy pályán történt elcsúszás következtében a saját élete is megcsúszott. Hogy meddig csúszik? Brendan Rodgersen múlik.
