Ma ünnepli a 45. születésnapját Alan Shearer, a Premier League örökös gólkirálya, az angol válogatott történetének hatodik legeredményesebb játékosa. 18 évesen a Southamptonban mutatta meg magát először Angliának, de igazán a Blackburn bajnok és kétszeres gólkirály játékosaként robbant be a köztudatba, hogy aztán Newcastle-ben legyen belőle szülővárosa és egy egész bajnokság legendája.
A manapság már a BBC állandó szakkommentátoraként tevékenykedő egykori csatár pályafutása kapcsán többször felmerült a futballt szeretőkben, hogy mennyivel többre vihette volna, (többre vihette volna?) ha egy TOP csapatban tölti játékos karrierje legjobb éveit, ő azonban a visszavonulása óta eltelt kilenc évben többször is elmondta, hogy bármilyen hiányérzet is van benne, azt bőven kárpótolják a szép pillanatok. Tribute.
Mivel fentebb már kiderült, hogy ez egy „45. szülinapi poszt”, nem lesz túl sok újdonság abban az információban, hogy Alan Shearer 1970. augusztus 13-án született. Newcastle Upon Tyne városának Gosofth részében látta meg a napvilágot, és már gyerekként rajongott a Newcastle-ért. A helyi Wallsend Boys csapatában nyerte a kölyök kupákat (gyakran középpályást játszva), ahonnan előtte olyan játékosok kerültek ki, mint Peter Beardsley, vagy Steve Bruce. Gyorsan eljött az ideje, hogy valahová aláírja az első „profi ifi” szerződését, de annak ellenére, hogy sikeres volt a próbajátéka a West Borm-nál, a Manchester City-nél és a Newcastle-nél is, végül 16 évesen az ország másik végébe, Southamptonba költözött. Ebben hatalmas szerepe volt a Szentek legendás játékos-megfigyelőjének, Jack Hixon-nak (1921-2009), akivel később közeli barátok is lettek.
Szentté avatás
A Soton ifiben két évet húzott le, majd felkerült a felnőtt kerethez. Csereként beállt párszor, de az igazi debütálása az Arsenal elleni 4:2-es mérkőzésen volt, ahol mesterhármasával Jimmy Graves 30 éves rekordját adta át a múltnak: 17 évesen és 240 naposan ő lett a legfiatalabb triplázó az angol bajnokság történetében.
Több gólt nem szerzett az évadban, sőt ha a statisztikáit nézzük, akkor az is elmondható, hogy a mesterhármas okozta hírnév ellenére keményen meg kellett dolgoznia azért, hogy komoly labdarúgó legyen belőle. A Sotonban eltöltött öt idényből igazán csak az utolsó kettő sikerült ütősre, ami teljesen reális, tekintve, hogy egy taknyos kölyökről beszélünk, akinek a szintén fiatal Rod Wallace-szal kellett megküzdenie azért, hogy Matt Le Tissier mellett játszhasson. Sikerült bizonyítania a rátermettségét, ha minden sorozatot nézünk, akkor az utolsó előtti évében 48 meccsen 14 gólt szerzett, míg az utolsóban 60 meccsen 21 alkalommal talált be. Ezzel az U21-es válogatottba is behívták. Két év alatt 11 mérkőzésen 13 gólt szerzett, így 22 éves korára már inkább a felnőtteknél számoltak vele. A Southampton ekkor fura dolgot művelt, és eladta Shearer-t 3.6 millió fontért a Blackburn Rovers-nek. A Szenteknél minden sorozatot számítva 158 meccsen 43 gólt szerzett, ami egy ifjú titántól elég imponáló mutató.
Bajnok és gólkirály
Huszonhárom év távlatából már elég fura, hogy a Blackburn (azaz a multimilliomos Jack Walker) hívása akkor még csábítóbb volt, mint Alex Fergusoné és a Manchester Unitedé. Shearer szezonja elég kettősre sikerült. Összeszedett egy komoly sérülést, viszont amikor játszott, akkor nagyon ment neki, 21 bajnokin 16 gólt szerzett. A második szezonban duplájára emelte a tétet, szó szerint. Sérülésmentesen 40 meccset tudott játszani a bajnokságban és 31 gólt szerzett, ezüstéremhez segítve ezzel a Rovers-t. A góllövőlistán pedig második lett a newcastle-i Andy Cole mögött.
A következő évben érkezett Chris Sutton, aki 15 gólt tett hozzá ahhoz a 34-hez amit Shearer – a szezon gólkirálya – termelt, így a Rovers 81 év után lett ismét bajnok, története során harmadszor, és mindezidáig utoljára. Ami ezután történt, azon ma már egy szurkoló sem lepődik meg. Adott volt egy csapat, amelyik nem volt hozzászokva a nemzetközi kupameccsekhez, és megfelelő erősítések híján simán elvéreztek. Kenny Dalglish menedzserből sportigazgató lett, Ray Harford pedig minimálisan költött/költhetett csak erősítésre. A BL csoportkörből utolsóként estek ki, míg a bajnokságban csak a hetedik helyig jutottak. Személy szerint Shearer persze ebben az évben sem panaszkodhatott. 35 bajnokin 31 góllal ismét gólkirály lett, és bár a válogatottban nem ment neki a játék, Terry Venables még az Eb előtt közölte vele, hogy ő lesz hazai rendezésű tornán az elsőszámú csatár.
Az Oroszlános korszak
A kronológiát egy kicsit egyedi módon követve, ide kívánkozik Shearer angol válogatottbeli karrierje, tekintve, hogy 1996 nyarát írjuk, és a pályafutása szempontjából ez az a dátum, ahol kicsit vissza kell kanyarodni a poszt elejére. Ugyanis a legnagyobb boldogság (Newcastle-be igazolás) mellett a legnagyobb szomorúság is erre a nyárra jutott. Egészen pontosan pár héttel a hazaszerződés előtti időpontra. Alan Shearer több interjúban elmondta már, hogy a legnagyobb hiányérzetet neki nem a nemzetközi kupák, a rendszeres BL szereplés vagy a bajnoki cím halmozás elmaradása jelenti. Ami a legjobban fáj neki, hogy az Eb-t nem sikerült megnyerni. Ahogy elmondta (és szerintem ebben mindenki egyetért), ha bejutnak a döntőbe, akkor szinte biztosan legyőzik a cseh válogatottat. Viszont a fociban nincs ha… - csak közhelyek, sorry… -, hiába lett a torna gólkirálya 5 góllal, az elődöntőben 11-esekkel kiestek Németország ellen. Itt annyi személyes élményt hadd mondjak el, hogy számomra az a (Puhl Sándor vezette) mérkőzés volt talán minden idők legjobb focimeccse, de a TOP 3-ban biztosan benne van. Már az egész tornán szimpatikusak voltak az angolok, (ó, az a 4:1-es holland verés) és annak ellenére, hogy alapból a német válogatottnak drukkoltam (ahogy előtte és azóta is), azon a meccsen elszorult a torkom büntetőpárbaj után. Akkor került be az angol válogatott a kedvenceim közé annak ellenére, hogy azóta fele olyan szerethetőek és fele olyan jók sem voltak az oroszlánosok.
Shearer persze előtte és utána is volt még válogatott, de saját bevallása szerint is 1996 volt a legintenzívebb élmény. A 98-as VB-n Tony Adams visszavonulása után már a válogatott kapitánya volt, de David Beckham (közvetve pedig Diego Simeone) elintézte, hogy már a nyolcaddöntő után utazhassanak haza Franciaországból. A 2000-es EB-n pedig hiába győzték le az 1966-os VB döntő óta először Németországot, nem jutottak tovább a csoportkörből, Shearer pedig 30 évesen visszavonult a válogatottból. A döntésének a legfőbb oka az volt, hogy a korábbi évek sorozatos sérülései miatt nem bírta volna a plusz edzőtáborokat, selejtező és felkészülési meccseket, valamint (optimális esetben) kétévente a nagyobb tornákat. A nemzeti csapatban 63 mérkőzésen 30 gólt szerzett.
I’m coming home, Newcastle!
Akkor most vissza, 1996 nyarára. A Balckburn Rovers belátta, hogy bármennyire is szeretné, nem lesz képes megtartani az elmúlt két szezon gólkirályát, ahogyan arra sem volt sok esély, hogy minőségi társakat igazoljanak mellé. Így aztán azt tették, amit bárki más az ő helyzetükben: megpróbáltak minél magasabb áron túladni rajta. Sikerült is, méghozzá akkor világrekordnak számító 15 millió fontért. A Rovers által szabott árat a Manchester United és a Newcastle is elfogadta, és bár Alex Ferguson nagyon bizakodó volt a transzfer kapcsán, Shearer végül gyerekkori kedvence, Kevin Keegan hívására a szülővárosának klubját választotta. Shearer nemrég egy FourFourTwo-nak adott interjúban elmondta, hogy már a házat is kinézték Manchesterben a feleségével, de akkor bejelentkezett a Newcastle. Ugyanarra a napra beszélték meg az utolsó találkozót Keegan-nel és Fergie-vel. A skót első kérdése az volt, hogy beszélt-e már a konkurenciával? Mikor azt mondta, igen, Sir Alex így reagált: „akkor b…hatom…”
A góllövés továbbra is jól ment, és Shearer – annak ellenére, hogy sérülés miatt 7 meccset ki kellett hagynia – 25 góllal sorozatban harmadszor lett gólkirály. Ezt rajta kívül csak az Thiery Henry tudta megcsinálni, aki triplázás mellett még egy alkalommal lett aranycipős, így ő a PL történetében az egyetlen négyszeres gólkirály. Azért három elsőséggel Shearer mutatója sem rossz. Az 1996/1997-es szezonban ugyanúgy második lett a Newcastle, mint egy évvel korábban, és ugyanúgy a Manchester United mögött. A következő 9 szezonban pedig Shearer hideget és meleget egyaránt kapott az élettől. Igazából mindössze két nagyon cudar éve volt. Az 1997/1998-as szezonban egy bokasérülés miatt csak 17 bajnoki jutott neki, míg a 2000/2001-es idénynek a meccsszámok szerint pontosan a felét kellett kihagynia egy súlyos térdsérülés miatt. Abban az időszakban nagyon fontos támaszt jelentett neki Sir Bobby Robson akiről nemrég emlékeztünk meg.
A Newcastle-ben töltött idejének persze a nagyobbik része pozitív élményekkel van tele. Tíz szezon alatt négy alkalommal talált be húsznál is többször, és hét idényben szerzett legalább tíz gólt. Képviselte a Newcastle-t a BL-ben és az UEFA-kupában, valamint 7 éven át viselhette a csapatkapitányi karszalagot is. 405 mérkőzésen 206 alkalommal volt eredményes, amivel megelőzte a 201 gólos Jackie Milburnt, és a Newcastle United legjobb góllövője lett. Természetesen a Premier League-ben is ő ül a trónon, mert bár Newcastle-ben „csak” 303 bajnoki meccsen 148 gól a mérlege, viszont a southamptoni és balckburni éveket is számítva 441 meccsen 260 gólig jutott. Nem látom reális esélyét, hogy ezt a közeli jövőben bárki is megdönti. Nem véletlen, hogy már aktív korában, 2004-ben bekerült a Premier League hírességeinek csarnokába.
Íme hat, abból majdnem 150 newcastle-i találatból.
A Newcastle-ben töltött tíz esztendő alatt többek között olyan társakkal játszott együtt a támadósorban, mint Peter Beardsley, Les Ferdinand, Faustino Asprilla, Duncan Ferguson, Ian Rush, Craig Bellamy, Patrick Kluivert és Michael Owen, mégis végig ő volt egyértelműen az első számú csatár. Akinek ha jól ment, a Newcastle a nemzetközi kupaindusáért küzdött, ha rosszul, akkor a középmezőny alján tanyázott. Egyik specialitása a büntető volt, ami mindig elemi erővel és majdnem mindig a felső sarokba vágódott. Nemrég el is árulta, hogy hogyan kell elvégezni egy büntetőt.
A videó végén, amikor a német mezre azt mondja, hogy „akkor mégis inkább egy Sunderland mezt vennék fel” egy olyan sztorira utal ezzel, ami már az „új életében” történt meg vele. Alan Shearer ugyanis 2006-os visszavonulása után egy kis golfozás, és egy rövid manageri próbálkozás után a médiában kötött ki, mint a BBC állandó szakkommentátora.
Az egyik adásban fordult elő, hogy valahogyan odakerült a helyi rivális Sunderland meze, és a társak zrikálása ellenére Shearer nem volt hajlandó felvenni. Igazából nagyon megfogni sem. Mert egy Newcastle legenda nem tesz ilyet. De ne siessünk annyira előre, hiszen 2009 tavaszán történt valami, ami miatt most a BBC csapatában szerepel. A 2008/2009-es idény első pár meccse után Kevin Keegan másodszorra is fura körülmények között hagyta el a klubot, a helyére kerülő veterán Joe Kinnear pedig szívproblémák miatt nem tudta irányítani a csapatot. Ekkor Mike Ashley kijátszotta az aduászt. Április elsején kinevezte Shearer-t managernek a szezon hátralévő részére, amivel tudta jól, hogy ha bennmarad a csapat imádni fogják, de kiesés esetén is könnyebben megússza a város haragját azzal, hogy a klublegendára bízta a feladatot. Shearer-nek tapasztalata semmi nem volt, ahogy végzettsége sem, bár a tanulmányait elkezdte, hiszen már Bobby Robson alatt arra készült, hogy egyszer manager lesz. A lehetőség megadatott, de 8 meccsen 1 győzelem, 2 döntetlen és 5 vereség lett a mérlege, amivel a Newcastle kiesett a Premier League-ből.
Nyár elején még úgy volt, hogy a buktától függetlenül maradhat a padon, saját elmondása szerint már készen volt az új szerződése is, azonban mégsem kapta meg az állást. Valószínűleg vele is visszajutott volna a csapat, hiszen a Coloccini, Alan Smith, Nicky Butt, Joey Barton és Kevin Nolan által vezetett Newcastle szinte magától nyerte meg a Championship-et, Chris Hughton inkább pályaedző volt, mint klasszikus főnök. Shearer-ben viszont összetört a manager-i álom, és inkább a média felé fordult. Később felajánlották neki a Cardiff kispadját, de kapásból elutasította, és valószínűleg nem láthatjuk már a kispadon.
Sajnálni azonban egyáltalán nem kell. Van egy csinos felesége, akit még Southamptonban ismert meg (és aki a WAG őrület kezdetekor egyértelművé tette, hogy nem szerepel a médiában), két lánya és egy Newcastle drukker fia. A foci az élete továbbra is, csak egy kicsit másképpen.
Boldog születésnapot Alan Shearer!
