"Egyesek szerint a futball élet és halál kérdése. Ezzel nem értek egyet. Annál sokkal, de sokkal fontosabb."

"A Liverpoolt nekem teremtették, és én a Liverpoolnak vagyok teremtve."

Bill Shankly (1913-1981)

Ma százkét éve született a legenda. A neve: Shankly.

Valahogy mindig úgy éreztem, hogy korszakot tévedtem, úgy is mondhatnám, hogy rossz időben születtem. No, nem azt mondom, hogy nem jó a korlátlan por… akarom mondani, internet világában élni, viszont ettől, a néhol már túlzottan digitális világtól - amikor már lassan a kenyérpirító is okosabb lesz nálam - néha kicsit #kapdbemárafaszom érzésem támad. Persze a fejlődés jó dolog, hiszen gondoljunk csak bele: lassan az ágyból se kell majd felkelni, nem kell gondolkodni, sem erőlködni, mindenki tök happy lesz. A Wall-E nevű srác is megmondta...

Ha holnap megjelenne egy öreg, ősz hajú csóka meg egy mentőmellényt viselő hülyegyerek egy DeLoreannel, egy percig nem gondolkodnék az úti célon. 1959 Liverpool, a futball hőskora. Nem véletlenül nevezik így, akkortájt még valóban Hősök voltak. A futball szent gyepét nem lengték be kétes hírű játékos ügynökök, a játékosok elsősorban a tudásukkal, és nem a kinézetükkel akarták felhívni magukra a figyelmet, a kisebb klubok legnagyobbjai inkább helyi legendákká váltak, minthogy elmenjenek egy nagyobb csapat kispadjára szotyolát zabálni. A pályán lévő 11 játékos ugyanolyan ember volt, mint a nézőtéren lévő összes többi. Mégis példaképek voltak.

Plusz a stoplisok olyanok voltak, amilyennek lennie kell: fekete.

Bevallom őszintén Márk, Sir Bobby Robson emlékére készített írása ihletett meg. Úgy gondolom az angol labdarúgásnak számos olyan alakja, edzője volt, akiről illik megemlékezni. Sir Bobby Robson mellett Bill Shankly is ilyen. Liverpool vörös felén minden év szeptembere - függetlenül attól, hogy kerek évfordulóhoz érkeztünk-e vagy sem – kis túlzással, csak Bill Shanklyről szól. Arról az emberről, aki lehetővé tette, hogy a Liverpool csapata az legyen, ami. Egy család, egy vallás.

Bill Shankly – A kezdetek

(Ez az alcím olyan, mint egy rossz Michael Bay rendezte film, na innentől több komolyságot.)

William Shankly 1913. szeptember 2.-án született egy apró skóciai bányavárosban, Glenbuckban, egy tíz gyerekes család kilencedik gyermekeként. Talán nem meglepő, hogy a postás, majd szabó apa fizetése nem sok mindenre volt elég, és mint az akkori társadalom jó része, rendkívül nehezen éltek. A kis Billnek és barátainak persze nem kellett a szomszédba menni egy kis csibészségért, ha éhesek voltak loptak egy kis kenyeret, zöldséget a közeli farmokról. Később elismerte az önéletrajzi könyvében, hogy amit tett nem volt helyes,  de szükséges rossz volt, ahhoz hogy életben maradjanak. Úgy gondolta, hogy ezek a nehéz évek voltak azok, amik a későbbiekben jobb embert faragtak belőle.

14 éves volt, amikor otthagyta az iskolát, hogy a közeli bányában vállaljon munkát. Nem ördögtől való dolog volt ennyi idősen pénzkeresővé válni, pláne egy bányaváros területén, ahol már 11-12 évesen felnőttnek tekintették az embert. A fiatal Bill, ha nem a föld alatt volt nyakig szénporos, akkor a közelben rúgta a bőrt a testvéreivel. Ahogy ő fogalmazott, mindig optimistán tekintett a saját sorsára, hitt abban, hogy van jövője a labdarúgás világában. Ezt a tűzet folyamatosan táplálta a sport iránt érzett, hallhatatlan szenvedélye is.

Persze egy vájár élete nem csak a felhőtlen focizásról szólt. Számos problémával kellett megküzdeni, többek közt a mindent beterítő szénpor, a patkányok, emellett gyakoriak voltak a sújtólég miatti robbanások. Ahogy a könyvében később megjelent: „Soha sem voltunk teljesen tiszták. Hihetetlen, hogy sikerült túlélni. Hazamenni, megfürödni egy kád meleg vízben, ez volt a legnagyobb dolog az életben. 15 éves voltam, amikor először részem lehetett benne.

2 évig dolgozott, amikor a bánya tönkrement és bezárt. Mondhatjuk, hogy talán a futball szerencséjére, hisz ezután kezdetét vehette játékos, majd később a sokkal sikeresebb edzői karrierje.

A Neve: Shankly

Shanklynek tartalmas, hosszú játékos karrierje volt, de leszámítva egy FA trófeát, az igazi sikerek elkerülték. 18 évesen debütálhatott a skót junior ligában, méghozzá a jól csengő Cronberry Eglinton színeiben. Végül mindössze csak fél szezont játszott itt, ugyanis mind a Carlisle United mind pedig a Preston North End egy-egy éles szemű felderítője felfigyelt a „kemény, karakán” jobb fedezetre, és igyekeztek a szignóját saját csapatuknak megszerezni. A Carlisle abban az időben a harmad, míg a Preston a másodosztályban volt érdekelt, de Bill mégis az előbbit választotta és 1932-ben aláírta első profi szerződését (4font/hét).  A döntés meghozatalában feltehetőleg nagy segítségére volt nagybátyja, Billy Blyth is, aki történetesen a Carlisle United igazgatója volt.

A fiatal játékos hamar kirobbanthatatlanná vált, mindenki úgy vélte, hogy vele nagy dolgokra lehetnek képesek. Végül az élet máshogy gondolta, hiszen szezon végén a Carlisle is már tehetetlen volt, Shankly egy vasúti kocsi fülkéjében aláírt karrierjének következő és egyben utolsó csapatához a Prestonhoz.

Első szezonját új csapatában a tartalékok között kezdte meg, szezon közben december 9-én debütált csak egy Hull City elleni bajnokin. Ám nagyon rövid idő alatt igazi alapemberré nőtte ki magát és a szurkolók körében is gyorsan közönség kedvencé vált csupa szív játéka okán. Nem csak Shanklynek, de a csapatnak is jól sikerült az idény, hiszen a régóta áhított feljutás végre valósággá vált. A következő szezon eléggé csalódás keltő volt, hisz bár a csapat bejutott az F.A. kupa döntőjébe, a Sunderland ellen vereséget szenvedtek. Shankly első góljára a következő, harmadik szezonjáig kellett várni, amikor is eredményes volt az Anfield Roadon, a Liverpool csapata ellen. A szurkolók akkor még nem is sejthették, hogy az a suhanc, aki most az életüket keseríti, később kedvenc csapatuk legnagyobb legendája lesz. Az elmúlt kiíráshoz hasonlóan most is eljutottak az FA kupa döntőjéig, ahol most a Huddersfield csapata jelentette a legyőzendő, végső akadályt. Sokáig úgy tűnt, hogy a csapatok nem találnak fogást egymáson, ám akkor George Mutch – a Preston támadója - a mérkőzés 120. percében földre került. Az ítélet: büntető.

Shankly így emlékezett arra a napra: „Rettentő meleg volt, minden Preston játékos a fotósok előtt pózolt. Tommy Smith-t, a kapitányunkat a vállunkon hordtuk körbe, közben a kezünkben a kupával. Egy merő verejték volt mindenünk, pedig tanulva az előző év hibájából, immáron rövid ujjú mezben játszottunk. Máig őrzöm az a mezt.”

A Huddersfield játékosai persze rendkívül csalódottak voltak, a tizenegyest összehozó Alf Young magába roskadva sírt. Ez nem kerülte el Bill figyelmét és a következő szavakkal próbált lelket önteni belé: „Nem ez az első alkalom, hogy odaajándékozod.” Na igen, Shankly mindig is értett az emberekhez!

Shankly és a Preston egyaránt csúcson voltak, ám a sikerek hamar elmúltak. 26 éves volt, amikor kitört a II. világháború, ami 7 évet vett el a karrierjéből. Miután Anglia is csatlakozott a világégéshez, kötelességének érezvén nyomban csatlakozott a királyi légierőhöz. Természetesen a háború évei alatt az angol bajnokág is hosszú pihenőre kényszerült, csupán 1946-ban indították újra a sorozatot. Bill ekkor már túl volt pályája zenitjén, csapatkapitány létére egyre gyakrabban maradt ki a csapatból. Helyét egy bizonyos Tommy Docherty vette át, akit Shankly így üdvözölt: „Gratulálok! Most már te vagy a legjobb jobboldali fedezet a világon. Csak vedd fel a 4-es számú mezt, ő tudja, mit kell csinálni.”

Pályája során 12 alkalommal a válogatottban is pályára léphetett, többek között a VB-döntős Magyarország ellen is játszott.

Edzősors

1949-ben hagyta ott a Prestont, hogy korábbi csapata a Carlisle United edzője legyen. Akár csak játékos korában, most is a harmadik vonalban vitézkedtek. A Unitednak hasonló problémája volt akkoriban, mint a jelenkor Liverpooljának. Vagyis a csapat a város földrajzi helyzete miatt nem volt elég vonzó állomás pár, déli székhelyű játékosnak. Shankly nem esett kétségbe, igyekezett ezt a hátrányt a hasznára fordítani, és azt mondta az embereinek: „Képzeljétek csak el, milyen fáradtnak lesznek a déliek, ha az ország ilyen távoli pontjába kell utazniuk.” A játékosok mellett a szurkolókra is nagy hatással volt, sürgette őket, hogy támogassák és segítsék a csapatot az ország egész területén. Minden második héten, mérkőzés előtt lement az emberek közé és elbeszélgetett velük. Elmondta, hogy min fognak változtatni, hogyan játszott a csapat a legutolsó meccsen, mindent. A szurkolók imádtak.

A csapat külsejét is átfazonírozta, profibb külsőt, új mezeket kapott az együttes. Emellett rábeszélte a vezetőséget, hogy vegyenek egy nagy házat, amit átalakítanak több kis lakásra az újonnan érkező játékosok számára.

Regnálása alatt a klub élete jelentős fejlődésen ment át. Egy 15, egy 9, majd egy 3. hely után azonban felállt a kispadról, mivel a vezetőség nem fizette ki a játékosoknak a 3. hely miatt megígért bónuszt. Shankly köszönte szépen és inkább továbbállt.

Következő állomáshelye az egykor szebb napokat látott Grimsby Town lett, miután a Liverpoolnál! nem sikerült a meghallgatása. Shankly nem bánkódott, inkább rögtön munkához látott, hogy a 3 év alatt az első osztályból a harmadikba jutott Grimsbyt újra felvirágoztassa. Nem volt könnyű helyzetben, az együttes néhány jobb játékosa már az érkezése előtt lelépett, a morál pedig a szurkolók és a klubnál maradt játékosok körében egyaránt a béka segge alatt volt.

Mindezek ellenére a bajnokság majdnem egy kisebb fajta csodával végződött, ugyanis az utolsó 20 mérkőzésen megszerezhető 40 pontból 36-ot gyűjtöttek, ám így sem sikerült a Lincoln City-t megelőzni. Shankly erről az időszakról, kissé talán túlzón, így fogalmazott saját csapatáról: „A legjobb csapat, amit a háború óta láttam. A ligában, ahol játszunk, senki sem képes ilyen játékra. Minden rendezett, előre eltervezett és tökéletesített, nem is kívánhatnál ennél szórakoztatóbb futballt.”

Bár optimistán vágtak bele az új idénybe, a tavalyi csalódás még ott volt a játékosok fejében. Nem állt rendelkezésre pénz új emberekre, a csapat kiöregedő volt és a fényes kezdet után nagyon hamar a földbe álltak. Ebben persze szerepe volt Shanklynek is, hiszen túlságosan lojális volt sokszor már gyenge teljesítményt nyújtó, idősebb játékosai iránt. Végül 5. helyen értek célba, elmaradva a várt teljesítménytől, így Shankly is a távozás mellett döntött.

Nem sokáig volt munka nélkül, hamarosan a Workington alkalmazásába állt, ami élete legnagyobb kihívását jelentette. Az a csapat, amelyik a harmadik osztály végén tanyázott és már a megszűnés réme is fenyegette őket, Bill Shanklyben látta a megmentőt. Shankly tudta, hogy az állás elvállalásával a karrierje kissé megtorpanhat, de hatalmas lelkesedése és futball iránti szeretete soha nem lankadt.

A klub előrelépésének törekvéseit viszont tovább nehezítette, hogy a helyi rögbi csapattal egy pályát használtak. Így a pálya, mondani sem kell, szinte használhatatlan volt egy-egy mérkőzés után. Rengeteg érdekütközés is volt emiatt, kezdve azzal, hogy Bill rövidebbre nyírt füvet és szélesebb pályát akart.

Két idényt húzott le a csapattal, mely során először 18, majd 8. helyen értek célba. Az utóbbi nagy szenzáció volt arrafelé, de tekintve a klub helyzetére nem látta jövőjét a csapatnál. Miután meghallotta, hogy korábbi prestoni csapattársának Andy Beattie-nek segítségre van szüksége, nem teketóriázott és Huddersfield városa felé vette az irányt.

Kezdetben Beattie mellett ő volt a tartalék csapat vezetője, ahol számos tehetséges ifjú játszott, például Denis Law is, aki később a Manchester United legendája lett. A felnőtt csapat élére egy év múlva, 1956-ban nevezték ki miután Beattie lemondott posztjáról. Az irányítása alatt a Huddersfield Town masszív középcsapat lett a másodosztályban, bár a feljutás közelében egyszer sem jártak. Ennek oka feltehetőleg a vezetőség és Shankly eltérő ambíciója volt, a fejesek ugyanis úgy gondolták jó ötlet minden évben a csapat legjobb játékosait szélnek ereszteni, hogy aztán a minőségi pótlásukról egyáltalán ne gondoskodjanak. A viszony hamar elmérgesedett a felek között, Shankly sem tudott kivetkőzni szókimondó stílusából, így pont kapóra jött a Liverpool megkeresése 1959-ben. 13 év után Shankly végre talált magának egy olyan klubot, akik készek megadni neki mindennemű támogatást a közös célok elérése érdekében.

Így köszönt el a játékosaitól: „Most egy olyan helyre megyek ahol az emberek, eszik és isszák a futballt. És ez az én helyem.”

Liverpool

Shankly kinevezése előtt a Liverpool körülbelül gyök kettővel haladt a sikeresség útján. Mert bár a század első felében szereztek 5 bajnoki címet – a legutolsót 1947-ben – nem tartoztak az angol labdarúgás elitjéhez, szépen haladtak a futball térképéről való eltűnés irányába. 1954-ben kiestek az első osztályból, és semmi nem azt mutatta, hogy egykönnyen változás állna be. A bajt csak tetézte, hogy a Liverpool 1959-ben az FA kupa 3. körében, a nyolcad osztályú Worchester City ellen vereséget szenvedett. Teljes volt a káosz.

Kinevezése után, egy hónap alatt kiszórt 24 játékost - ahogy illik – és felújítatta a pálya teljesen megrongálódott öntözőrendszerét. Rendkívül elhanyagolt állapotban volt, mert korábban senki sem kérte, hogy locsolják fel a pályát (by Pinyő).

A csapat későbbi sikerességét meghatározó momentum viszont egyértelmű a „Boot Room” kialakításához köthető. Egy cipők tárolására használt szobát alakították át egy taktikai kuckóvá, itt beszélte meg az edzői stáb, minden, klubot érintő dolgot. Kezdetben talán nem is sejthették, hogy bő 30 évig meghatározó eleme lesz a klub életében, ugyanis ez idő alatt csak ebből az aprócska raktárból kerülhetett valaki a Liverpool vezető ülésébe. Az alapítók között olyan nevek voltak ott, mint Bob Paisley, az asszisztens – aki később Shankly méltó utódja, a Liverpool FC legsikeresebb vezetője lett - Joe Fagan, a tartalékok edzője – aki mindössze két évig irányította a csapatot, de ez idő alatt is nyert 3 jelentős trófeát - valamint Reuben Bennett, a felnőtt csapat edzője. Shankly nem hozta magával saját embereit, ő velük akart dolgozni, cserébe feltétlen hűséget kért egymás ás a csapat irányába. Gyorsan megtalálták a közös hangot, szinte már a kezdetekkor nagyon erős kohézió alakult ki közöttük. Sok vélemény szerint, bár Shankly nagyon erős motivátor volt, Paisley volt már ekkor is az igazi taktikai guru, Fagan pedig – Roy Evans az együttes későbbi játékosa és edzője szerint – „a ragasztó, ami az egészet összefogta”.

Shankly első két szezonjában éppen hogy lemaradt a feljutásról, egyaránt harmadik helyen értek célba a vörösök. A várva várt áttörést a következő, 1961/62-es kiírás hozta meg, amikor is Roger Hunt 41 góljának is köszönhetően a Liverpool csapata feljutást ünnepelhetett. Hunt lényegében egy inverz Balottelli volt, fehér és tudott gólt lőni. A meglőtt 245 góljával a mai napig klub legtöbb gólt szerző játékosa, ha csak a bajnokságot vesszük figyelembe. Nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint Shankly első szavai mikor meglátta az angol centert: „Jézusom, ez itt tud játszani!”

A fejlődés töretlen maradt, Shankly; életének első szezonját az elitben egy nyolcadik hellyel fejezte be. Ebben az időszakban robbant be igazán egy fiatal scouser gyerek, egy bizonyos Ian Callaghan a csapatba, aki később minden sorozatot figyelembe véve 857 alkalommal húzta fel a Liverpool vörös mezét. Ez máig rekord.

Mindössze két szezonnal a feljutás ünneplése után, a Mersey vörös felén egy újabb bajnoki címnek örülhettek, immár a legfelső osztályban. Ezzel a teljesítménnyel, történelme során először, Európa legjobb csapataival szemben is megmérethették magukat. 

Mióta csatlakozott a Liverpoolhoz, Shankly legfőbb vágy volt, hogy egyszer az FA kupát is a magasba emelhesse. Nem kellett sokáig várnia rá, az 1964/65-ös szezonban a Leeds United ellenében az ő fiai örülhettek. Önéletrajzi könyvében, megannyi sikerrel a háta mögött, karrierjének legszebb napjaként ezt a győzelmet jelölte meg. De nem csak az első FA kupa győzelem miatt marad emlékezetes ez az idény, ugyanis ekkor használt a csapat – nevezetesen az Aderlecht ellen 1964. november 25-én –teljesen vörös szerelést. Természetesen a felső már ekkor is adott volt, de eddig fehér nadrágban, illetve fehér sportszárban játszottak. Shankly úgy gondolta, hogy az új külsőnek pszichológiai hatása is lehet, a vörös szín a veszély, az erő jelképe. Végülis erre már Lenin is rájött korábban…

Ám a bajnokságban a tavalyi arany után, idén mindössze egy hetedik hely került be a zsákba. Ennek oka feltehetőleg, hogy egészen egyszerűen a Liverpool még nem állt készen a többfrontos küzdelmekre.

A következő 4-5 év elég felemásra sikerült, nem lehetett maradéktalanul elégedett Shankly. Bár ’66-ban még összejött egy bajnoki cím, ezután viszont nem sikerült csúcsra érni. A sikertelen bajnoki szereplések mellé társult még egy, Dortmund ellen elveszített KEK-döntő is. Na jó, egy FA Charity Shield még beesett a vitrinbe, jóllehet már akkor is annyit ért, mint most. Valakinek egy kicsit többet. Ebben az időszakban felütötte fejét egy olyan „probléma” Shanklyvel kapcsolatban, amivel már a Grimsbynél is talákozhattunk, nevezetesen túl elnéző volt idősödő játékosai irányába.  Roger Hunt, Ian St. John, Ian Callaghan, Ron Yeats, vagyis a „mag” már a harminc közelében vagy afelett voltak. Shankly belátta, hogy szükség van új impulzusra, ha továbbra is sikereket akarnak elérni. A ’70-es évektől elindult egy fiatalítási hullám, olyan nevek jöttek, mint John Toshack, Ray Clemence, Steve Heighway – aki ilyen névvel mi más is lehetne, mint szélső – vagy éppen Kevin Keegan. Shanklyre nem igazán volt jellemző, hogy túl sokat költsön, előfordult, de általában fiatal játékosokat vett olcsón. Már ha vett, ugyanis liverpooli pályafutása 15 éve alatt csupán 36 játékost igazolt. A legfontosabb kritérium mindig az volt egy kinézett játékos felé, hogy megfelelő személyisége legyen a profi futballhoz. Lényegében ne legyen egy Balotelli, ennyi. Geoff Twentyman, a Liverpool vezető scoutja mondta: „Shankly azt akarta tudni, hogy meg van-e a szíve - az adott játékosnak - ahhoz, hogy a Liverpoolban játsszon.”

Az újonnan érkezett fiatal játékosok, valamint az itt maradt tapasztalt rókák jó elegyet alkottak. Shankly utolsó éveiben egy bajnoki cím, egy FA kupa, egy UEFA kupa, valamint egy Charity Shield gyarapította a trófeákat. Végül mindent kiadott magából, elfáradt. Shankly Liverpoolja nem volt világverő csapat, de lefektetett egy olyan alapot, amivel később azzá vált. Ebben rejlik Shankly zsenialitása, emiatt van szobra a stadion előtt. 

Zárásként pedig néhány örökérvényű, illetve néhány humorosabb idézet az öreg Bill szájából:

• „Egy focicsapat olyan, mint egy zongora: kell hozzá 8 ember, hogy cipeljék, és még három, aki tud rajta játszani”
• „Ha első vagy, akkor első vagy. Ha második vagy, akkor semmi sem vagy.”
• „Egy fociklub olyan, mint a szentháromság: a játékosok, az edző és a szurkolók. A vezetőség nem tartozik bele. Ők csak azért vannak ott, hogy legyen, ki aláírja a csekkeket.”
• Az 1971-es FA kupa elődöntőjében a Liverpool az Everton csapatával találkozott, a mérkőzés után a vörösök örülhettek. „Betegség miatt sem hagytam volna ki ezt a meccset. Ha meghaltam volna, végrendeletben követeltem volna, hogy hozzák a stadionhoz a koporsómat, rakják a nézőtérre és vágjanak egy kémlelőlyukat rá.”
• „Úgyis a tartalékban játszott volna.” miután Lou Macari aláírt a MU-hoz.”
• „A bírókkal az a gond, hogy ismerik a játékszabályokat, de nem ismerik a játékot.”
• „Ne szomorkodj Alan! Legalább egy jó csapathoz közel fogsz játszani” Alan Ballnak, miután aláírt az Evertonhoz.
• Az újonnan felszerelt This is Anfield tábláról: „Azért van ott, hogy a fiúk eszébe jusson kiért játszanak, és hogy emlékeztesse az ellenfelet, hogy ki ellen is játszanak.”
• Dixie Dean, az Everton legendás támadójának temetésén: „Tudom, hogy ez egy szomorú alkalom, de szerintem Dixie csodálkozna, hogy nagyobb tömeget vonz még halála után is, mint az Everton egy vasárnap délután.”
• A nagyon ideges Alec Lindsey debütálásakor: „Mikor labdát kapsz, cselezz ki egy pár védőt, majd bombázz a kapuba, pont úgy, ahogy a Bury színeiben tetted.” mondta Shanks. Lindsay válasza: "Főnök, az nem én voltam, hanem Jimmy Kerr." Shanks Paisleyhez fordulva: „Bob, nem ezt a játékost kellett volna leigazoljuk.”
• „Ha az Everton játszana a kertemben, én összehúznám a függönyt.”
• „Sok futballsiker fejben dől el. El kell hinned, hogy te vagy a legjobb, majd be is kell bizonytanod. Az én időmben azt mondtuk, hogy a mienk a két legjobb csapat a Merseyside-on. A Liverpool, és a Liverpool tartalékok.”
• „Bocs, Főnök, nem kellett volna szétraknom a lábamat.” Tommy Lawrence miután egy gólt kapott a lábai között. „Nem baj Tommy, nem a te hibád. Az édesanyádnak nem kellet volna szétraknia az övéit.”
• „Én is csak egy ember vagyok a KOP-ból. Úgy gondolkodnak, mint én, és én is úgy gondolkodom, mint ők. Ez egyfajta házasság emberek között, akik szeretik egymást.”

A visszavonulásról: „A legnehezebb dolog volt a világon, mikor az elnökhöz mentem, hogy elmondjam neki. Olyan volt, mintha a villamosszékbe indultam volna. Így éreztem...”