Mondjam azt, hogy Dirk Kuyt a világ legjobb focistája? Mondjam azt, hogy Dirk Kuyt a valaha volt legjobb focista?
Nem, Dirk Kuyt nem a földre szállt megváltás, nem a vízbefúlt halászistenek gyermeke, és még csak nem is a világmindenség valaha volt legjobb focistája. De még lehet az.
Nyilván mindenkinek van kedvence, aki nélkül a szánalmas kis életébe nem tört volna be a futball aranyló hajnali fénye, hogy kiteljesedve világosságként mutassa azt mi helyes, és sötétségbe burkolva figyelmeztessen a tisztátalanokra, ám ezekben az esetekben halandókról beszélünk. Halandó az egyén, és halandó a hőse is, pusztán egy ő is a sok közül.
Léteznek ilyenek, mint a meg nem értett művész, az örök második, a hűséges zongoracipelő, a zsoldos, a spíler, a futóbolond, és a nyelvek halomnyi aktuális fordulata kifejezve igazából az égvilágon bármit, legyen az fánkzabálás vagy félrekefélés. De ezek változó fogalmak, míg soha el nem halványuló fényével örökké lebeg dicsőség hamiskás fénye - ami valójában a teljes hülyeség -, hogy a világ legjobb focistája, vagy top3 focistája, vagy a valaha volt legjobb focista. Nincs ennek értelme, mégis létezik.
Na, de nevezhetjük Messit vagy Ronaldot a valaha volt legjobbnak? Mert érdekes módon azt senki nem kérdőjelezi meg, hogy nevezhetjük-e őket egyáltalán focistának (mondjuk brand helyett, de amúgy nyilván), mindig csak legjobb, legjobb, legjobb. Meg legerősebb, legtechnikásabb, legzsenibb, legfaszom. Pedig a lényeg nem ez.
Hanem a focista. Mi a tököm az a focista? Ha leugrom a sarki pályára a haverokkal, akkor focista vagyok? És ha valaki fizet azért, hogy ott játsszak? A megyei bajnokság mocsarában a negyvenes felsőmocsoládi kapus focista? A másfél éve térdkeresztszalagjából épülgető alsóbb osztályos játékos focista még? És ha közben még fizeti a csapata mondjuk a gyógykezelését, attól focistább?
Szóval mi ez a focista dolog? Ez most egy foglalkozás, egy hobbi, vagy valami baromi más dolog? Vagy úgy jobban tetszene, ha lenne közös metszete?
A futball egy nagy felhő, egy álom, ahová mindenki bedobálja azt, amit szerinte jelent, illetve ahonnan ki is néz magának elemeket. Tulajdonképpen egy szemétlerakó is lehetne a metaforája az egész, vagy egy jó lomtalanítás, de maradjunk a felhőnél az egész képletessége és ideaszerűsége miatt, mert még csak nem is konkrétumokat dobálunk a felhőnkbe, hanem elvont fogalmakat, sőt, érzelmeket.
Hát, akkor mi a focista, és ki a legjobb focista? Az, aki az álmot a legközelebb hozza hozzánk. Ez pedig Dirk Kuyt.
Menjünk is végig, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki a elénk varázsolja az álom plasztikáját.
Első körben kell egy történet. Kell a különleges, kell az élet varázslata ahhoz, hogy ne úgy tekintsünk valakire, mint a focistagyár következő termékére, aki kikövezett utakon jutott el akár a csúcsra, akár sehová. Kell valami, ami hétköznapi, amitől újra hiszünk - ha nem is a csodákban, de - a váratlan helyzetekben, és az élet igazságosságában. Abban, hogy aki arra méltó, az megkapja a jutalmát, és végül minden a helyére kerül. Kell egy történet.
Kuytnek 12 évesen kellett döntenie, hogy követi-e imádott apja életútját, és elmegy halásztanoncnak – ezzel kényszerűen kihagyva a hétközi edzéseket –, vagy folytatja a hétköznapi tanulmányait, és akkor tud még focizni mellette. Utóbbit választotta, és egészen 17 éves koráig semmilyen visszaigazolást nem kapott ennek helyességéről. 13-14 évesen elvitték a tehetségesebb kortársait az akadémiák, ő meg maradt Katwijk aan Zee-ben, a kis halászfaluban, és az anyján kívül senki sem érdeklődött iránta, amíg 17 évesen a szezon utolsó 3 hónapjára lehetőséget nem kapott az amatőr (negyedosztályú) felnőttcsapatban. 6 meccsen benyomott 3 gólt, és ez elég is volt az Utrechtnek, hogy elvigye, ahonnan már előre tudta dolgozni magát a Feyenoord-Liverpool útvonalon át a sikerig. Közben volt a Feyenoordnál gólkirály, nyert két holland aranycipőt, de ezek már nem a történet részei a mi szempontunkból.
Elismerem, hogy nem egy dél-amerikai gettóból kitörő utcagyereké a történet, és nem is a kilencedosztályból került egyből a PL-be, de továbbra is álomszerű karrier. Hétköznapi srác, akiben az egyetlen különleges, hogy a nem túlzottan komoly tehetségéből mennyit tudott kihozni kemény munkával. 100%-ot. Na ez egy történet.
De mit ér a történet, ha nincs siker? Ha a hétköznapokba ragadunk bele, akkor sose nyerjük el az álomszerűséget, amit most keresünk. Kuyt a Liverpoollal egy Ligakupát, egy BL-döntőt és gólt, valamint egy PL második helyet tud felmutatni száraz sikerként (meg házi gólkirályságot 13 góllal a Hodgson-terhelt évben), a török vagy a holland liga megnyerését pedig nem szokás a nagy sikerekhez besorolni - de ennél sokkal értékesebb érmei is vannak. Egy világbajnoki ezüst és egy bronz, ami már csak azért is specifikum, mert a németeken és a hollandokon kívül nincs csapat, amelyik a '98-as vébé óta egynél többször állt dobogón. És az se gyenge teljesítmény, ha az életedben BL és világbajnoki döntőt egyaránt játszhattál.
Kuyt nyilvánvalóan nem nyerte agyon magát, de a legjobb focistának nem ismérve, hogy folyamatosan nyerjen, hogy a jóba belecsöppenve besöpörjön mindent. Ez továbbra is egy csapatjáték, ahol különbséget jelenthet az egyén, de valótlanságot nem.
A harmadik elemem pedig a karakter.
Na jó, de komolyan mondom, hogy karakter. A titánunknak kell egyediség, valamilyen szinten feddhetetlenség – bár ez pont nem annyira fontos –, és az egészet még mindig át kell itatnunk a hétköznapi hősiesség mázával, hogy az álom tovább éljen. Ugyanakkor érdekesnek is kell maradnia. Mindehhez nyilván nem hátrány, ha már kinézetünkben lépünk egyet a cél felé, és ha a brit közvélemény Crouchon és Lescotton edzett ízlését is ki tudjuk elégíteni. Kuyt még mindig nem egy Charlie Adam, de a legtöbb angol szénbányászon már simán túltesz, úgyhogy plusz egyet lépünk ebbe az irányba is. Kuyt próbált még lépni a karakter irányába a humorával, a sportszerűségével (soha nem kapott pl pirosat), a különböző szociális tevékenységeivel (a videós képén mondjuk hatalmasat röhögtem), mégis mindenkinek a feje marad meg, és a játékstílusa, ami valójában játékintelligencia, de ezt pont leszarja mindenki.
Ugyanis mégiscsak a játéka az, ami a legjobban meghatározza őt. A holland bajnokságban még gólkirály középcsatár, a PL-ben az örök lepattanózó szélső – a United elleni mesterhármasa talán a legfelejthetetlenebb –, a brazíliai vébén meg csak középső védőt nem játszott, de a kapuba is beállították volna, ha úgy hozza az élet. Pedig valójában csak azért vitték ki, hogy egyben tartsák vele az öltözőt az Eb-blama után. De ő onnan is, a teljes szürke zónából, 34 évesen is képes volt kitaposni az útját, hogy a hősies menet aktív részeként harcolja ki a megérdemelt bronzot.
Mert ez ő, az örök küzdelem, a végtelen munka, és a szerencse bizonyos találkozása, amik együtt megadják azt a megalkuvást nem tűrő, feddhetetlen és kikezdhetetlen karakterét. Ő pedig megadja, megadta nekünk azt az álmot, amit a futball jelent. Vagy legalábbis eredetileg jelentett.
Ezek után egy ilyen embert én méltán nevezek a legjobb focistának. Egy alternatív, szebb, értékesebb dimenzióban.
(a poszt szederbokor munkája, köszönjük neki. ha neked is van ehhez hasonló igazán characteres és kvalityi vendégposztod, akkor ne habozz, hanem küldd a premierleague.reblog@gmail.com címre)