Így 2 hónappal a bajnokság kezdetét követően természetesen néhány csapat számára nem sikerült úgy rajtolni, ahogy eredetileg megálmodták a klubszékházakban, ennek hála bejátszott néhány igen korai menedzser csere is. Ezért úgy gondoltuk, hogy érdemes lehetne klasszikus keringőzőkről, visszatérőkről írni a Premier League elmúlt, közel 25 évéből, illetve ennek tapasztalatairól és jelenségéről. Különös tekintettel a legnagyobb forgókra, akiket azért valamilyen okból mindannyian jól ismerünk, de nem biztos, hogy mélyebben tanulmányoztuk már munkásságukat.
Az ötlet kiváltója Sam Allardyce volt (na meg kicsit persze a magyar bajnoki edzőkeringők párhuzama is), akit egyáltalán nem kell bemutatni senkinek, hiszen már 15 évvel ezelőtt is nevet szerzett magának azzal, hogy a legendás Bolton Wandererst igazgatta, nem is kevés sikerrel. Mellesleg futballistaként is itt kezdte pályafutását és aktív karrierjének érdemi szakasza is ehhez a klubhoz kötődött. A Boltonról gondolva azért nem a Bajnokok Ligája vagy egyéb nemzetközi kupasorozat jut az eszünkbe, de akkor miért is lett olyan neves Big Sam, aki a pálya szélén sem rejtette érzelmeit soha véka alá?
Erre a válasz végtelenül egyszerű, ugyanis azon túl, hogy Bolton átvészelte a kezdeti évek nehézségeit a Premier Leagueben, négy egymást követően évben olyan helyezést hozott, amelyet minden bizonnyal nagyon kevesen hisznek el. 2003-2004-ben a Wanderers 8. lett a bajnokságban, egy évvel később pedig a felfoghatatlan 6. helyen végeztek. 2005-06-ban egészen a legjobb 32-ig mentek a boltoniak az akkor még UEFA Kupában és a bajnokságban ismételten a 8. helyet foglalták el, Allardyce utolsó szezonjában a 7. pozíció is összejött és 2003-04-ben még egy Ligakupa döntő is bejátszott Saméknek. Kár lenne tagadni, hogy számos jó futballista játszott azokban az években a Boltonban (Ivan Campo, Jääskeläinen, Kevin Nolan, Djorkaeff etc., néhány csak kiegészítőként), ez azonban mégis egy olyan jelenség volt, ami Samet véglegesen a komoly menedzsereké közé emelte, nem egyszer szóba került neve az angol válogatott padjával kapcsolatosan is.
Az angol új kihívásoknak nézett elébe, amibe hamarosan bele is bukott Newcastleben, de nem túl sokáig maradt munka nélkül, hiszen 1 év múlva Blackburnbe hívták tűzoltónak. A Blackburn kilátástalan játékkal és jó pár pont lemaradással állt a 19. helyen, a szezon végére Sam összehozott egy kényelmes 15. helyett, messze a kieső zónától, egy év múlva pedig egészen a Ligakupa elődöntőig és a 10. helyig vitte a Roverst. 2010 decemberében azonban menesztették, Alex Ferguson egyenesen nevetségesnek nevezte a döntést, a Rovers a kényelmes 13. helyet foglalta el a kirúgás idején. 2011-12-ben visszajutatta a West Hamet a Premier Leaguebe majd kényelmes éveket töltött ott a londoniakkal (erről többet tegnap olvashattatok).
Folytassuk mindjárt egy volt Manchester United legendával. Mark Hughes személyében egy igen karakán, de egyáltalán nem feltűnő jelenségű mestert ismerhetünk meg. Edzői karrierjét egyből szövetségi kapitányként kezdte hazájában, ahol kis híján sikerült kijutni a 2004-es EB-re. Wales ugyanis az Olaszország, Szerbia és Montenegró, Finnország fémjelezte csoportban megcsípte a második helyet, többek között hazai pályán verve Olaszországot is. Végül a pótselejtezőn buktak el Oroszország ellen, 1-0-s összesítéssel. Ezt követően vette át a Rovers irányítását, akikkel 40 év után FA Kupa elődöntőt játszott. Majd 2005-06-ban a 6. helyre lőtte be a Blackburnt, ahogy utolsó szezonjában 2007-08-ban is 7. helyet értek el a bajnokságban. Közben 2006-07-ben ismételten FA Kupa elődöntőt játszott csapata és az UEFA Kupa legjobb 32 csapata közé is bejutott a Rovers.
Hughes a Cityre váltott, akikkel 1981 után újra eljutott a Ligakupa elődöntőjébe és egy olyan kezdetbe csatlakozott be, ahol sokkal magasabb elvárásokkal szembesült, egy még sokkal gyengébb csapattal, így 2009-10-ben menesztették, amikor a csapat a 7. helyen állt a bajnokság közepén. Mellesleg a Roverssel 44%-os, a Cityvel pedig 47%-os győzelmi mutatója volt. A Fulham padján egy évet húzott le, de 8. helyig vitte a gárdát és új célokat tűzött ki maga elé.
Hughest is hagyjuk kicsit élni és tekintsünk meg egy másik manchesteri legendát, Steve Brucet. Bruce 2001 decemberében vette át a Birmingham City irányítását és az angol playoff rendszernek hála, egyből sikerült feljutni a Premier League küzdelmeibe. Bruce 3 szezonon át tartotta bent a birminghami csapatot, 2003-04-ben 10. helyig jutott, 2005-06-ban a csapat a végül kiesett, Bruce pedig csak néhány hónapot töltött el a másodosztályban a padon, viszont nem győzték hangsúlyozni mennyi minden köszönhető neki és munkájának. Főleg olyan fajta finomságok, minthogy a ’70-es évek óta először sikerült az Aston Villa előtt végezni a bajnokságban.
2007 novemberében átveszi a 14 mérkőzés alatt mindössze 8 pontot gyűjtő Wigan csapatát és igen kényelmesen tartja benn a csapatot, egészen a 14. helyig fellépdelve. Egy évvel később pedig a 11. helyig vezeti őket, pedig januárban elveszíti Palaciost, csapata egyik fontos elemét. Bruce ezt követően a Sunderland menedzsere lett. A fekete macskákat is kényelmesen tartotta a legfelső osztályban 2009-10-ben és 2011 telén sem állt kieső helyen a Sunderland amikor Brucet elbocsátották egy vereséget követően.
2012 nyarán átvette az akkor Championshipben lévő Hull City csapatát, akikkel azonnal sikerült visszaugrani az élvonalba. 2013-14-ben pedig sikerült az újrázást is kiharcolni az élvonalban, azon túl pedig kis híján az FA Kupát is sikerült elhódítani (!), ahol hosszabbításban maradtak alul az Arsenal csapatával szemben Bruce tigrisei. Korábbi csapatainál is masszív védekezést alkalmazott, erős széljátékkal, amit 352-vé formált a Hull City csapatánál. Ahmed Elmohamady hathatós segítségével, akit előbb kölcsönbe vett a Sunderlandtől (hiszen jól ismerte képességeit), azóta pedig jobb szélsőként, jobb fedezetként (vagy nevezzük akármiként) veszi ki aktív részét a csapat sikereiből vagy éppen Aluko, aki ingyen transzferként érkezve hátravont csatárként töltött be kulcsszerepet. Bruce a csapatot 2014-15-ben nem tudta benntartani az élvonalban, viszont nem bocsátották el. Az idei szezonban jelenleg a Championship 1. helyén állnak.
Aki hosszadalmasabban is érdeklődik Bruce taktikai megfontolásai és változtatásai iránt, az ne fogja vissza magát és angoltudását sem:
https://samlangan.wordpress.com/2014/09/14/steve-bruce-and-hull-citys-5-3-2/
Végül itt van nekünk Alan Pardew, aki már 40 évesen negyedosztályú playoff döntőig vezette a Readinget újonc edzőként. 2003 őszén került az előző évben meglepetésre búcsúzni kényszerülő West Ham United csapatához, akikkel azonnal megfogta a 4. pozíciót és mindössze egy újabb playoff állta útját csapatának, ezúttal a Crystal Palace személyében. Egy évvel később azonban már nem volt visszaút, igaz ezúttal is playoff segítségével, de sikerült visszajutni a Premier Leaguebe a kalapácsosnak. Az őrült angol ezt követően még egy teljes szezont töltött el a londoniak padján, ez azonban igencsak emlékezetesre sikeredett, hiszen a bajnokságban a 9. helyezést sikerült belőni, míg az FA Kupában is döntőig jutott, ahol Gerrard mennyei teljesítménye és a tizenegyesek buktatták el az újoncot a legendás kupasorozat fináléjában.
Egy sikertelen charltoni kitérőt követően a harmadosztályú Southampton menedzsere lett egy szezonra. A szentek tíz pontos levonással kényszerültek szembenézni, így a 7. pozícióig jutottak, egyébként a második helytől három pontnyira végeztek volna összesítésben, továbbá elhódították a harmad – és negyedosztályú csapatok számára kiírt Football League Trophyt. Legnagyobbat azonban mégis a Newcastle United mestereként dobta, 2011-12-ben az ötödik helyet sikerült összeszedni a szarkákkal és az év menedzsere díjat is bezsebelte a markáns brit. Ő volt a gárda edzője, amikor 41 év után legyőzték a Manchester Unitedet az Old Traffordon, viszont innentől inkább negatívnak nevezhető ténykedése a fekete-fehéreknél.
Mégis ami eztán következett, talán kevesen hiszik. Pardew 2015 januárjában visszatérve futballista időszakának legfényesebb klubjához, a Crystal Palacenél kapott menedzseri állást. A 18. helyen álló gárdát végül a 10. helyre keveri és az idei szezonban is sokan járnak csodájára csapata futballjának.
Összefoglalva tehát Allardyce eredményeit sem igazán kell indokolni és egyáltalán nem lephet meg senkit, hogy már-már kis vagy középcsapat specialistaként vállalta el a Sunderland benntartásának kihívását, ahogyan egy gyenge QPR kitérőt követően Hughes is két 9. helyet fogott meg az egyébként jobbára csak unalmas, agresszív, rakkolós játékúnak elkönyvelt Stoke mestereként. Ezek pedig mind futballban, mind helyezésben látható változásokat jelentenek. Bruce is lehetetlen csapatokkal tudott eredményt elérni és fentebbi szakembereink közül talán a változtatásra leginkább hajlamos menedzserként ismerhető. De e tekintetben a Pardew sem panaszkodhat, aki még mindig alig 50, de már 15 éve ül különböző csapatok padjain, figyelemre méltó eredményekkel.
A kiemelt edzőkön kívül mindenképpen hozható még néhány példa, akik jelenleg nem a Premier Leagueben dolgoznak. Itt van például Gordon Strachan, aki jelenleg a skót válogatott kapitánya, edzette és FA Kupa döntőbe vitte a Southampont 2003-ban, 3-szor lett bajnok a skót Celtic csapatával, jelenlegi munkája előtt volt egy hosszabb pihenője és én egészen biztos vagyok benne, hogy várnak még rá pozitív események karrierjében, akár Premier League menedzserként is. Továbbá itt van még nekünk az észak-ír Martin O’Neill, aki szintén nem ismeretlen a Premier League világában és nem véletlenül lett a Celtic menedzsere, miután a Leicester Cityvel számos sikert meglepetés sikert ér el (1997, 2000 Ligakupa győzelem!), Ligakupa döntős volt az Aston Villaval 2010-ben, jelenleg pedig az EB szereplésért harcol az ír válogatott szövetségi kapitányaként, akiket 2013 vége óta menedzsel.
Aztán Tony Pulis, akiről azt hittük a Stoke padján fog megöregedni, neve összeforrt az egyesülettel. FA Kupa finálé, Európa Liga legjobb 32, Delap és a feledhetetlen játékstílus. 2013-as távozása óta impozáns mérleggel vezette a Crystal Palacet és teszi azt a West Bromwich Albionnal, jelenleg is.
Ezen mesterek nem forradalmasították a futballt, viszont a több száz (igen, közel 400!) eddigi Premier League menedzser között közel sem véletlen kerültek arra a polcra, ahonnan sokan szeretik őket leemelni, ha probléma adódik. Mindannyian különböző terepen és háttérrel érkeztek a futball mélyvizébe, amelyekről külön nem értekeztünk. Játékstílusukban nem igazán rugaszkodtak el az alapvetően defenzívebb 4231-től, 442-től, de persze különböző csapatoknál néhány egyéb kísérlet is befutott. Ezek a menedzserek kis és középcsapatokkal értek el olyan eredményeket, amelyeket valószínűleg rajtuk kívül mások aligha vagy csak nagyon kevesen lettek volna képesek véghezvinni. Éppen ezért érdemes rájuk figyelni, mert a futball nem mindig csak José Mourinhoról, Sir Alex Fergusonról vagy éppen Arsene Wengerről szól a pályák mellett.
