Gyorsan elröppent az ünnepi futballáradat, már hat fordulót játszottak le a legutóbbi Power Ranking óta, úgyhogy itt az ideje újra rápillantani a hullámvasútra. Az ünnepek nagy nyertese a Chelsea-Manchester United-Tottenham trió, akik mind-mind (majdnem) tökéletesen hozták le a elmúlt hónapot, míg a többiek ilyen-olyan okokból szívhatják a fogukat. Tovább után jön a sorrend, szokás szerint a leggyengébbektől kezdve.

Miután a Cesc Fabregas életpályáját feldolgozó posztsorozatunk első részében megmutattuk hogyan lett a fiatal katalán játékosból az Arsenal meghatározó játékosa, a második fejezetben elmeséljük miként válhatott az Ágyúsok csapatkapitányává mielőtt hazatért Barcelonába, hogy végül egy angol bajnoki címmel a zsebében karrierje mélypontjára érjen a Chelseaben.

A kis José nagyon szerette a focit. Még nem is értette pontosan, hogy miről szól, hogy mi az utánozhatatlanul gyönyörű benne - de már rajongott érte. Valósággal a megszállottjává vált, ott lüktetett a fülében, ott folyt az ereiben, ott dobogott a torkában. Nem véletlenül: a nagyapja egy kis csapat, a Vitória Setubal elnöke volt, így a család minden nap testközelből érintkezett a futballal. A meccs része volt a családi ünnepeknek, előkerült a vacsoránál, az iskolában, a hétvégi programokon. Valósággal beette magát a felcseperedő José szívébe, aki hamar el is határozta, hogy játékos lesz belőle. Ha törik, ha szakad.

José Mourinho egy szégyenfolt a labdarúgás legendás menedzsereinek palettáján. Tipikus főgonosz, akinek minden apró megmozdulását zabálja a média, akit minden reklamálása után együtt szidhat vagy röhöghet ki ellenfél- és/vagy semleges szurkoló, plusz, imádják a mémgyárosok. Egy edző, akit még a saját - jelenlegi és volt - csapatainak szurkolói is utálnak. Vagy mégsem? Egy chelsea-s vallomása következik arról az ambivalens viszonyról, ami a portugálhoz köti.