Manchester bilikék és vörös fele mellett London ágyús, olajos, valamint kalapácsos oldalán egyaránt nagy volt az öröm a hétvégén, sőt, mivel megleptésre az eddig csontutolsó Newcastle is miszlikbe szabdalta a Norwich-ot hazai pályán, úgy tűnik, igazából minden csapat elégedetten tekinthet vissza a mögöttünk hagyott fordulóra. Hajtás után megnézzük, tényleg így van-e, végigmegyünk szokásos rovatainkon, és gyönybetűvel tárjuk elétek a forduló krónikáját.
A hétvége meccse (Tottenham-Liverpool 0-0)
Nem ettem meszet, szóval nem gondolom, hogy egy középszar nullnull volt a hétvége legszórakoztatóbb meccse, de azt is kár lenne tagadni, hogy Kloppo bemutatkozása messze érdekesebb kérdésekre adott választ, mint bármelyik másik találkozó a hétvégén. Engem személy szerint nem lepett meg, hogy Jürgen nem akart mindenáron nyerni - pedig, ha valaki, ő aztán biztosan ez a típus -, ugyanakkor baromi furcsa volt látni, hogy ugyanazt a sebességet, amit a Dortmund minden különsebb probléma nélkül tolt végig éveken keresztül a Bundesligán, egy angol csapat mindössze 15-20 percre tudja a sajátjává tenni. Egyelőre.
A Tottenham valamilyen furcsa oknál fogva eddig még nem került sorra ebben a rovatban, bár ez aligha zavarja különösebben spursös törzskommentereinket, én ugyanis velük ellentétben távolról sem vagyok elájulva ettől az idei csapattól. Ez utóbbi persze semmit nem jelent, simán lehet, hogy a londoniak idén végre valahára tényleg átlépik a saját árnyékukat a tabellán - azért elbíznia sem kell magát senkinek, összesen három(!) pont az előnyük a közvélekedés szerint botrányosan rajtoló Chelsea-vel szemben -, de ha fogadni kellene, biztosan nem erre az opcióra tolnám fel a kocsit-házat.
A kezdőket illetően a Tottenhamnél volt kevesebb meglepetés: Pochettino megszokott 4-2-3-1-ét tette fel a pályára, a szupertheteséges Alli mellett Dembélé volt a másik szűrő, elöl pedig a Lamela-Eriksen-Chadli hármas próbálta támogatni a szemet szúran gyenge formában lévő Kane-t. A mágnestáblán azért nem ez látszik, mert a sérülés miatt lecserélt Chadlit viszonylag gyorsan váltotta N'Jie a balszélen.
A 'Pool Sturridge, Benteke és Ings hiányában kénytelen volt Origivel csatárban kezdeni, ami mellé Klopp még egy Angliában teljesen szokatlan, hibrid 4-3-2-1-et is bevállalt. Mivel a Liverpoolnak köztudottan nincsenek szélsői - az egy szem Ibe kivételével, aki csereként pályára is lépett később -, ez egy teljesen vállalható kompromisszumnak tűnt, főleg úgy, hogy Coutinho mellé egy másik, leginkább a régi összekötők feladatkörére hajazó típusú játékos, Lallana került a kezdőcsapatba. Ezzel a húzással Klopp azt is elérte, hogy egy szem csatára ne szigetelődjön el, és még véletlenül se ismétlődjön meg az a baki, amit Brendan Rodgers többször is elkövetett az előző meccseken.
A szélek feláldozásának persze voltak következményei: például az, hogy a Spurs az első félidő második felében többször is nagyon könnyen a védelem mögé tudott kerülni a vonalak mellett. Ebben segített nekik Clinton N'Jie energikus játéka - ilyen, amikor valaki megérzi az esélyt, és teper a kezdőbe kerülésért -, és az a tény, hogy nem minden esetben működött tökéletesen Klopp védekezési sémája - aminek lényege nagyjából az lett volna, hogy a Can-Milner páros felváltva segít ki a fullbackek oldalára, amikor a Tottenhamnél van a labda.
Az eredeti terv egyébként sem ez lett volna, Klopp csapatai nem igazán szeretnek felállni a védekezéshez, ami nem meglepő, lévén a német inkább mozgás közben akarja elvenni a labdát az ellenféltől. Annak, hogy mitől is volt olyan jó a Dortmundja, illetve mit akarhat megvalósítani hosszabb távon a Liverpoolnál, tökéletes példája volt az első tíz-tizenöt perc: zseniális letámadással vette el a Tottenham kedvét/energiáját a támadásépítéstől, a hazaiaknak már azért is küzdeniük kellett, hogy a saját térfelükről ki tudják hozni a labdát.
Példa:
Illetve:
Mellesleg:
Az egyelőre fékezett habzású hatékonyságot jól jelzi, hogy közvetlen gólhelyzetet nem ebből, hanem pontrúgás után sikerült kialakítania a Liverpoolnak (Originek innen is gratula, hogy sikerült kihagynia a kihagyhatatlant), de a lényegen ez sokat nem változtat: nagyjából láttuk, mit szeretne megvalósítani a csapattal Klopp védekezésben.
A támadás már más tészta: a Klopp igazán nagy fegyverének számító gegenpressing koncepciós futball beplántálásához idő kell, igaz, biztató jelek már szombaton is akadtak. Ha valakinek nem lenne tiszta, a koncepciós foci lényege a csapatrészek és a játékosok tökéletes együttmozgása, illetve az, hogy mindez a lehető legmagasabb sebesség (értsd: folyamatos rohanás) mellett is megvalósítható legyen. Másnak is az ugrott be, hogy az ilyen játékhoz 11 Milner lenne a legalkalmasabb alapanyag? Mert nekem azonnal, de talán nem vagyok ezzel egyedül a világon.
Tény, hogy az ilyesfajta futball legkönnyebben 4-2-3-1-ben - és melós szélsőkkel - valósítható meg, de a formáció nem alapfeltétel. Sokkal inkább a
a) felfutó fullbackek, akik rengeteget rohannak, és a beadásokhoz sem suták (Clyne pipa, Moreno dupla pipa),
b) két-három rettenetesen sokoldalú középpályás, akiket bárhova tehetsz a pálya közepén, nem fognak neked csalódást okozni, mert egyrészt van eszük/szemük a játékhoz, másrészt imádnak csüngő nyelvvel loholni a labda után (Milner tripla pipa, Can tripla pipa, Lucas bőven megfelelő),
c) befelé játszó szélsők, akik a kapura is veszélyesek, de elsődleges skilljük az összjáték és a csatár helyzetbe hozása (Coutinho pipa, Firmino dupla pipa, Lallana elmegy).
Ebből nekem úgy tűnik, hogy a Liverpool kerete nem olyan alkalmatlan a Klopp-focira, mint ahogyan azt az indexes-szakírók vizionálják - rá ne kattintson senki, ha csak nem akar direkte agyvérzést kapni -, sőt, kifejezetten sok lehetőséget rejt magában a német számára. Ha valakit érdekel bővebben, igény szerint külön poszt is születhet majd a fantazmgóriáimról, de egyelőre egyetlen jobb érzésű olvasót sem terhelnék ilyesmivel, bocs.
Összességében liverpooli szemszögből ez egy biztató iksz volt, a Spurs otthonából első nekifutásra bőven jó az egy pont, pláne, hogy ennél valószínűleg már csak jobban fog játszani Klopp keze alatt a csapat. Tottenham-drukkerként ellenben lenne némi hiányérzetem, a csapat egy 20 perces periódustól eltekintve egyáltalán nem találta a 'Pool játékának ellenszerét, és Pochettino csapatát elnézve valahogy az az ember érzése, hogy vagy csak támadni, vagy csak védekezni tudnak rendesen, a kettőre együtt, egyszerre, esélyük sincs.
A forduló játékosa
Bevallom férfiasan, én soha nem voltam különösebben elájulva Georginio Wijnaldumtól, amolyan Tesco-gazdaságos Sneijdernek tartottam, ráadásul eleve nem viseltetek túl nagy bizalommal a szélsőből lett középső középpályások iránt. Azt viszont el kell ismerni, hogy a Norwich elleni nagyon az ő meccse volt, fura mód nem csak a négy rúgott gólja miatt, hanem azért is, ahogyan a saját hajánál fogva kirángatta csapatát abból a méretes szarkupacból, amibe az idény kezdete óta megállíthatatlanul zuhant. Jár a respekt a hollandnak, kár, hogy minden meccsen tuti nem fog neki ennyire kijönni a lépés, mert így még mindig simán lehet, hogy kizúg majd az agyhalott McClaren által sújtott Newcastle-lel. (Newcastle-Norwich 6-2)
A hét statisztikája
Hetek óta írom, hogy a Palace elleni idegenbeli meccsen mindenki vért fog húgyozni, erre jön a West Ham - hát persze, ki más - és olyan simán elveri őket a saját pályájukon, mint jég a határt. Naná, hogy most is az a Payet volt az egyik húzóember (a másik a semmiből előkapart Lanzini, rá szavakat is alig találni), aki hivatalosan is a nyári átigazolási ablak legnagyobb fogásának tekinthető: eddig összesen 38 helyzetet alakított ki a társaknak ebben a szezonban, ezzel olyan arcokat előzve vezeti a toplistát, mint Özil, Cazorla és Hazard. Különbség? (Crystal Palace-West Ham United 1-3)
A hét képe
Bár Fergie szereti azt mondani magáról, hogy ő volt az az ember, aki megtörte a Liverpool évtizedes egyeduralmát a zátonyon, valójában nem mond igazat: az érdem Howard Kendallé. Az Everton legendás játékosa és edzője, aki három különböző időszakban (81-87, 90-93, 97-98) irányította a klubot, a nyolcvanas évek második felében európai mércével mérve is zseniális csapatot hozott össze a Goodisonban, ami aztán csak azért nem futotta be a neki kijáró kontinentális karriert, mert a Heysel-tragédia miatt az angol csapatokat száműzték a nemzetközi kupaporondról. A szakember szombaton, alig néhány órával az Everton Manchester United elleni hazai meccse előtt, 69 éves korában hunyt el. Sajnos egykori rajongásig szeretett csapata nem tudott méltóképpen emlékezni rá, a United iskolajátékkal, Van Gaal eddigi legjobb performanszával győzött, nagyon simán. (Everton-United 0-3)
A hét kérdése
A kétgólos hátrányból felállásokból sportot űző, minden meccsén 2.5 gól fölé játszó Leicestert lassan megszokjuk, de Jamie Vardy-t még mindig nem lehet hová tenni. A fél évvel ezelőtt nemes egyszerűséggel körberöhögött támadó ezúttal is gólt lőtt - mindjárt kettőt -, ezzel pedig a negyedik olyan angol játékos lett a liga történetében, aki minimum hat egymást követő bajnokin a kapuba talált. Kérdésünk pofonegyszerű: ki a másik három delikvens, és melyikük tartja a rekordot? (Soton-Leicester 2-2)
Rest of the league
A Chelsea-ből hatvanhárom bajnoki után először hiányzott Ivanovics - nem, nem Mourinho esze jött meg, lesérült a válogatottban -, a csapat pedig azonnal nyert is, igaz, a botrányosan gyenge Villa elleni produkciót nem valószínű, hogy kiteszik az ablakba a szurkolók. Birminghamben eközben eszkalálódni látszik a helyzet, az edzőkérdés annyira komoly, hogy állítólag már David Moyes is szóba került, mint Sherwood-utód (Chelsea-Villa 2-0). Nem úgy a City-nél, ahol robog tovább a gyors, amit egyelőre Agüero hiánya sem tud megállítani: az irreálisan zseniális De Bruyne mellett ezúttal Sterling és Bony is villogott, utóbbi ezzel négy kezdőként lejátszott PL-meccsén 2 gólnál és 2 asszisztnál jár a ligában. Szegény Bournemouth-nak fel kell kötni a gatyát, mert ez így kevés lesz (City-B'mouth 5-1).
Szerencsére a Sunderlandre mindig lehet számítani, ha valakit alul kell múlni, így történhetett, hogy előbb a menesztett Advocaat helyére kinevezték a csapat mellé menedzsernek Sam Allardyce-t, majd a botrányos formában lévő West Bromnak is lefeküdtek a forduló kiesési rangadóján. Naná, hogy a tékozló fiú, Berahino lőtte a győztes gólt (WBA-Sunderland 1-0). Az Arsenal nem könnyen, de simán verte idegenben a Watfordot, bár alakulhatott volna másképp is a meccs képe, ha a londoniak első gólja előtt a játékvezető könnyebb síppal áll oda, és befújja a büntetőt Capoué buktatásáért. Nem így történt, Wengerék pedig robognak tovább, a formájukra jellemző, hogy még a liga utóbbi három szezonjának második legjobb csatára, Giroud is kivette a maga részét a gólgyártásból. (Watford-Arsenal 0-3).
A tippjátékban megmerevedni látszanak a frontvonalak, ez az éllovasoknak jó, a szerkesztőknek kevésbé, de mivel betyárosan alulmaradtunk korunk legújabb Oravecz Nórájával szemben a reblog maraton első fordulójában, meg is érdemeljük. Az állást csekkolni itt lehet, feladni pedig nem ér, én is hiszek benne, hogy le tudom dolgozni lassan, de annál biztosabban negyven pont környékére duzzadó hátrányomat.
FYI: a képeket hagyományosan a fantasztikus Guardian utánozhatatlan képrovatából, a The Dozenből nyúljuk.
