Arsene Wenger, Pep Guardiola, Louis van Gaal vagy José Mourinho, Mauricio Pochettino, Claudio Ranieri, Jürgen Klopp, Ronald Koeman, Slaven Bilic és – talán – Rafa Benítez. Ehhez a társasághoz csatlakozott a héten Antonio Conte. Ők lesznek, vagy lehetnek ugyanis a Premier League-csapatok menedzserei és edzői a következő szezonban. És akkor az olyan helyi bálványokat, mint Tony Pulis, Sam Allardyce vagy Alan Pardew még nem is említettük... Tovább után utánajárunk, hogy mi az oka a sok zseniális külföldi menedzser Angliába való migrálásának és megnézzük, mire mehet az olasz Londonban.

Az első és legfontosabb tényező, amit a legtöbben említenek a sok játékos és menedzser vándorlásának okaként, az általában a pénz. És ezzel nem is tévednek nagyot a szakértők, hiszen azt már több posztban is kifejtettük, hogy a Premier League-ben a lóvé egyáltalán nem akadály. Ami viszont háttérbe szokott szorulni az ilyen elemzésekben, az nem más, mint a helyi tudás- és menedzserhiány, valamint a bajnokság és a klubok presztízse, és az ezáltal generált hatalmas versenyhelyzet.

Említettük már egy korábbi Facebook-posztunkban is, hogy Steve McClaren kirúgásával háromra csökkent az angol vezetőedzők száma az első osztályban, ami történelmi mélypont. Mindez persze szoros összefüggésben van a klubok gazdagságával: minél magasabb a büdzsé, annál egyszerűbb a piacról összeszedni a játékosokat és menedzsereket – egyik csapat sincs rákényszerítve, hogy saját utánpótlásból oldja meg például a jobbhátvéd-kérdést, esetleg a pályaedző-dilemmáját. És amíg ez így megy tovább, addig az angol edzők sem fognak hatalmas perspektívát látni az edzősködésben.

A presztízsről pedig csak annyit, hogy nyilván egyértelműen siker egy francia, vagy egy olasz bajnoki cím is, viszont ne csodálkozzunk, hogy a Chelsea-től távozó José Mourinhoval kapcsolatban sem ismét egy talján klubot hoztak fel következő állomáshelyként. Mindenki szeretne a legjobbak között maradni, a legjobbakkal megmérettetni és – természetesen – a végén a legjobbnak találtatni. Ez a hely pedig jó ideje már nem más, mint az angol bajnokság.

Az elmúlt hónapokban többfelé szárnyra kapott a Szuperliga híre, amit állítólag több európai nagycsapat is támogatott. A csapatok megoszlása viszont erősen kérdéses lenne - vessünk egy pillantást csak a fenti menedzserek listájára. Az idei szezon alapján lenne-e vajon olyasvalaki, aki nyugodt szívvel hagyna ki egy ilyen ligából egy Leicester City-t vagy egy Southamptont csak azért, mert nem bírnak (még) akkora marketingértékkel, mint egyik-másik vetélytársuk? Vagy kihagynánk-e az idén szárnyaló West Hamet csak azért, mert a 4-5 európai topliga maximum 5 helyet tart fenn egy országnak, és a Kalapácsosok már nem fértek oda a szabadkártyához? A válasz nálam egyértelműen nem.

Viszont amíg a nemzetek közötti Szuperligára „nem” a válasz, addig a szemünk előtt alakul szuperligává a PL. Többszörös spanyol, olasz, angol, német és francia bajnok és kupagyőztes menedzserek kezdik meg augusztus közepén-végén tízhónapos sakkjátszmájukat, melyhez most két „újonc” is csatlakozik. Pep Guardiola és Antonio Conte közül pedig ebben a posztban utóbbival foglalkozunk kicsit részletesebben.

A volt hússzoros olasz válogatott középpályás 2006-ban kezdte edzői pályafutását az Arezzonál, ahol előbb kirúgták három hónap után, öt hónapra rá újra kinevezték, majd a csapat kiesett a Serie C1-be 2007. májusában. Ezután két évre a Bari következett: az első évben megszilárdította a klub Serie B tagságát, a másodikban pedig feljuttatta őket az olasz első osztályba, ahol azonban egy meccsen sem ült már le a kispadra. A következő pár hónapra az Atalantához szerződött, ahol 14 meccsből mindössze három győzelmet tudott felmutatni és már januárban megköszönték a munkáját. 2010-11-ben ismét a Serie B-ben találta magát ahonnan a Siena-t juttatta vissza az élvonalba. Ezután érkezett meg Torinóba ahhoz a Juventushoz, amelynek méltósága igencsak meg volt tépázva ekkoriban.

Conte az érkezése utáni első szezonban veretlenül nyerte a Scudetto-t – első csapatként Olaszországban –, mindössze 20 gólt kapva 38 meccsen. Második és harmadik idényében tökélyre fejlesztette rendszerét, további két bajnoki címet, két Szuperkupa-győzelmet és egy Bajnokok Ligája negyeddöntőt írhatott még be a CV-be. Ars poeticája egyértelmű – „Úgy érzem a jó menedzser alkalmazkodik a csapatához és nem fordítva.” – bár nyilván nincs manapság profi klub igazolások nélkül. Ő vitte például a zebrákhoz Andrea Pirlot és Paul Pogbát (ingyen!), Carlos Tevezt, Stephan Lichsteinert vagy Arturo Vidalt pedig – PL-szinten nézve – bagóért. Torinói szezonjai alatt egyszer sem költött 15 millió fontnál többet egyetlen játékosra.

Bár taktikailag Contéval kapcsolatban mindenhol a 3-5-2-es formációt, és annak különböző variációit (5-3-2, 3-2-3-2) lehet olvasni, a Juventusnál gyakran váltott 4-3-3-ra, ha az eredmény vagy az ellenfél taktikája azt kívánta. Ez a rugalmasság is közrejátszott abban, hogy mindössze 18 meccset veszített a 167 alkalomból, amikor a fekete-fehérek padján ült.

Amire viszont mindenképpen hatalmas várakozásokkal tekintünk, az a taktikai újítások mellett két dolog. Az egyik a Chelsea öltözője, ahol – bár az öreg harcosok kikopóban vannak – az ego még mindig hatalmas. Conte azonban nem fog félni kirakni a legnagyobb szószólókat, de még a legnagyobb legendákat sem a csapatból, ha azzal a többiek előtt példát tud statuálni.

Ismert történet, hogy az egyik torinói szezonjában Conte az utolsó hazai bajnokijára készült a csapattal. A bajnoki cím már zsebben volt, mindenki a hétvégi, valójában jelentéktelen meccsre készült a Cagliari ellen. A meccs előtti utolsó megbeszélésről azonban a csapatkapitány, a Juve legendás kapusa, Gianluigi Buffon késett egy percet. Más edző talán megvonta volna a vállát, Conte viszont őrjöngött. Lehordta a kapust az egész csapat előtt és egyértelművé tette, hogy a másnapi meccs ugyanolyan fontos, mint az addigiak.

Ismerte jól Buffon szerepét a csapatban, tudta jól, hogy mit jelent a szurkolók szemében, de azt is tudta, hogy ebben a szituációban ő a legmegfelelőbb ember arra, hogy visszaszerezze a játékosok figyelmét, és azt a bajnokira összpontosítsa. Sikerrel járt. A Juve legyőzte a Cagliarit és ezzel történelmet írt. Buffon hozzáállása a dolgokhoz azonban mindennél profibb volt: belátta, hogy mire ment ki a játék, és tudta, hogy Conte az egész jelenetet pszichológiai okokból „rendezte”. Nem fúrta meg edzőjét, nem kelt ki ellene a sajtóban, és nem szított lázadást. Kíváncsian várjuk, hogy reagál egy hasonló öltözői játékra Diego Costa, Fabregas esetleg Thibaut Courtois.

A másik fontos talking point pedig egyértelműen a sajtó és az abban vívandó szócsaták lesznek Wengerrel, Guardiolával esetleg Mourinhoval. Conte ugyanis nem az az ijedős fajta, de nem is a Hiddinkhez hasonló kedves kis öregúr. Egy taktikai géniusz, aki szereti, ha játékosai folyamatosan a feladatra koncentrálnak, mindent kiadnak magukból és nem kímélik az ellenfelet. Egy Milan elleni derbi előtt azzal tüzelte az övéit: „Ha meg akarnak minket verni, vért kell hugyozniuk!” Egy Horvátország elleni EB-selejtező előtt pedig úgy motivált, hogy kiragasztotta az öltöző falára Darijo Srna degradáló nyilatkozatát…

Érdekes szezon előtt állunk tehát, annyi bizonyos. Végre megkapjuk egy korábbi, hőn áhított kérdésünkre a választ: kiderül, mit tud Guardiola egy hideg, esős kedd estén a Britanniában. De azt is megtudjuk, mire megy egymással korunk négy, taktikailag legmeghatározóbb mestere (nyilván Guardiola, Klopp, Wenger és Conte) egy bajnokságban.
 

A cikkhez forrásként a Guardian, a Telegraph és a Sky Sports írásait használtuk fel.