Akad, aki zsákszámra gyűjtve unásig nyerte őket, de vannak olyanok is, akiknek egy pályafutás is kevés volt az elhódításához. Nem másról, a Premier League trófeájáról van szó, ami a leicesteri csodának köszönhetően újabb 18 játékos esetében vált álomból valósággá az előző szezon végeztével. Csak Huth volt az, aki korábban is megtapasztalhatta, milyen érzés elhódítani (ráadásul kétszer!), valamennyi csapattársa zöldfülűnek számít ezen a téren. Morganékkal már 223 játékosra bővült annak a kommandónak a köre, akik a világ legjobb bajnokságának aranyérmét őrizhetik kitüntetett helyen a vitrinjükben, a sok első bálozó kapcsán pedig most csokorba szedtünk nektek egy csapatnyi egyszeres bajnokot, akik talán nem arról híresek, hogy tagjai a kiváltságos listának.

Alex Manninger – Arsenal (1997-98)

Képzeletbeli csapatunk kapuját a még mindig aktív osztrák portás őrzi. Manninger ’97 nyarán 21 éves suhancként vágott bele a londoni kalandba, abban a reményben, hogy posztja fortélyait a rutinos Seamantől eltanulva egyszer majd a bajszos angol örökébe léphet az Ágyúsoknál. Arra talán maga sem számított, hogy riválisa sérülése miatt már az első szezonban 7 meccset kap a bajnokságban, ám élt a lehetőséggel, 6 clean sheet-je 1998 márciusában őt a hónap játékosa címhez, az idény végén az Arsenalt a bajnoki serleghez segítette. Bár nem védett 10 meccsen (2012-ig ez volt a beugró az éremhez, azóta 5 pályára lépés is elég), egy speciális döntés után ő is megkapta jogos jussát. Még két évig állt a klub szolgálatában, 2001-ben előbb kölcsönben, majd végleg búcsút intett a Highbury-nek. Később a Juventus cserekapusaként olasz bajnoki címet is nyert, legutóbb a német Augsburg csapatát erősítette.

Glen Johnson – Chelsea (2004-05)

Az Abramovics korszak első igazolásaként érkező Johnson kis szerencsével többszörös angol bajnoknak vallhatná magát, ám előbb egy átkozott sérülés, utóbb egy, már a Liverpoollal elbaltázott szezonfinálé megfosztotta őt a további sikerektől. Egyetlen PL-aranyát második chelsea-s idényében nyerte, pedig nem volt alapember, a szezon 60%-át a kispadról izgulta végig. A duplázásból makacs combsérülése és négy pályára lépése miatt maradt ki, a folytatásban pedig már nem is tudott gyökeret ereszteni Londonban, játékosként a Porsmouth-nál és Liverpoolban teljesedett ki. Csapatunk első tagja, akinek még van esélye az újabb Premier League győzelemre, még ha roppant csekély is.

Matthew Upson – Arsenal (2001-02)

Ha Upson arsenalos karrierjét egy szóban kellene összefoglalni, alighanem a peremember lenne a legtalálóbb kifejezés rá. Az angol középhátvéd hat évig állt az Ágyúsok szolgálatában, ám eleinte Adams, Keown és Bould, később Touré és Campbell miatt nem tudott állandó szerepet kivívni magának a csapatban. ’98-ban a kevés játékidő miatt ki is maradt a bajnoki buliból, négy év múlva viszont kárpótolta magát, 14 meccsel a háta mögött az ő nyakába is aranyérmet akasztottak. Üröm az örömben, hogy az idény felénél eltörte a lábát, felépülését követően pedig már nem volt visszaút a kezdőbe, 2003 telén a Birmingham City menekítette ki az Arsenal kispadjáról. Új együttesénél, majd a West Hamnél is letette a névjegyét, 21-szer az angol válogatottban is játszott, még mindig aktív, de csapat nélküli labdarúgó.

Gerard Piqué – Manchester United (2007-08)

A tinédzserként Angliába kerülő katalán hátvéd 29 éves kora ellenére már 12 sorozatban is csúcsra ért, összesen 29 aranyéremmel büszkélkedhet. Első bajnoki címét azonban nem a Barcelonánál, hanem a ködös Albionban szerezte, miután egy jól sikerült zaragózai kölcsönszerződést követően Ferguson is egyre gyakrabban tette be csapatába Shakira jövendőbelijét. Igaz, a szezon végén 9 meccsen állt meg Piqué mutatója, de jött a Manninger esetében már jól ismert speciális elbírálás, vele együtt pedig a spanyolnak járó aranyérem is. Manchesterben BL-t és Community Shield-et is nyert, ám hiába élvezte az egyre nagyobb bizalmat, anyaklubja visszahívó szavára nem lehetett nemet mondani.

Giovanni van Bronckhorst – Arsenal (2001-02)

A balbunkóként és középpályásként is bevethető holland karrierjének negyedik állomására Wenger külön kérésére érkezett még 2001-ben, a francia ugyanis vele szerette volna betölteni a Petit távozása okozta űrt csapata középpályáján. A tervet van Bronckhorst keresztszalag-szakadása húzta keresztbe, aki így két idény alatt csak 42-szer húzhatta magára az Ágyúsok mezét. A sérülés ellenére már első évében angol bajnok lett, és hiába a rövid angliai pályafutás, kétszeres FA-kupa és egyszeres Community Shield győztest tisztelhetünk a személyében. A továbbiakban sem tétlenkedett, címeket nyert a Barcelonával, VB-ezüstérmes lett, majd a Feyenoordtól vonult vissza 2010-ben. Jelenleg a rotterdami klub vezetőedzője.

Shaun Wright-Phillips – Chelsea (2005-06)

Az alacsony szélső az első játékos, aki édesapja nyomdokaiba lépve szintén megnyerte a Premier League-et. Noha jóval kevesebb érdeme volt benne, mint anno a papának az Arsenal ’98-as sikerében, 27-szer (12 alkalommal csereként) csak ott volt Shaun is a pályán a Chelsea bajnoki szezonjában. Nem ment úgy neki a játék, ahogy előtte a Manchester Cityben (egy évvel korábban bekerült a szezon PL-csapatába), így hiába az aranyérem, Wright-Phillips kimaradt a VB-re utazó angol keretből. Hozzáállásból jelesre vizsgázott, az egyéni kudarc ellenére maradt a londoni kékeknél, és igyekezett megküzdeni a helyéért. Voltak jobb periódusai, de alapvetően a kezdőcsapat és kispad között ingázott. Ligakupa és FA-kupa győzelemmel a zsebében, Scolari érkezésekor visszatért a Manchester Cityhez, ahol a nagy sikerekből már kimaradt, napjainkban Amerikában haknizik népszerűsíti a futballt.

Tiago – Chelsea (2004-05)

A portugál mindössze egyetlen szezont töltött a szigeteken, de ennyi idő is elég volt neki, hogy felírja magát a PL győzteseinek névsorára. A Stamford Bridge-en hamar kinőtte a „Mourinho honfitársa” jelzőt, szinte végigsarabolta a szezont, csak négy alkalommal hiányzott a csapatból. A középpályáról kirobbanthatatlan játékos fényesen induló londoni szereplése azonban Essien érkezésével zátonyra futott, a létszámfelettivé váló Tiago még a nyáron a Lyonhoz igazolt, és soha többé nem tért vissza Angliába. Utólag persze okos az ember, Mourinho is belátta, nagy hiba volt megválni kulcsemberétől, akit azóta a Juventus és az Atlético Madrid szurkolói is a szívükbe zártak.

Tiago valamennyi gólja a Chelsea-ben. A negyediket mint ló a lónak...

Jiří Jarošík – Chelsea (2004-05)

„Jókor kell lenni jó helyen” – talán ez lehetne a mottója a cseh fedezetnek, aki négy nemzet első osztályának bajnoki aranyát is büszkén mutogathatja a barátoknak. A harmadikat nyerte Angliában, téve mindazt úgy, hogy csak a bajnokság felénél csatlakozott Mourinho csapatához. Joe Cole, a szezon emberének választott Lampard, és a már jól ismert Tiago mellett azonban nem sok sót evett meg, mindössze 14 meccset kapott, na meg egy győztes Ligakupa finálét a Liverpool ellen. Essien leigazolásával ő is taccsvonalon túlra került, 7 hónap után kölcsönben a Birminghamhez távozott, majd idővel Skócia felé vette az irányt. 2015-ben tűnt el a futball térképéről, utoljára a spanyol Alávesben játszott, alighanem visszavonult.

Luís Boa Morte – Arsenal (1997-98)

Az Upsonnal, Overmars-szal, Petit-vel és Manningerrel egy transzferablakban érkező Boa Morte 19 esztendősen cuccolt át Angliába, ahol az eső, a honvágy és a fish and chips kombón túl a veretes nevekből álló riválisokkal is hamar meg kellett küzdenie. Boa már a harmadik fordulóban debütált, a 87. percben időhúzó csereként Overmars-t váltotta. A folytatásban sem játszott sokat, még 14 alkalommal küldte őt harcba Wenger, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy első portugál játékosként a PL-aranyérem boldog viselője lehessen. 2 évet húzott le az Arsenalnál, ahol az a fránya konkurencia kifogott rajta, de legalább az időjárást és a kaját megszokta, így egészen 2011-ig angol földön rúgta a labdát. Karrierje csúcsán a Fulham és a West Ham szurkolóit boldogította, de levezetés gyanánt Cipruson és Dél-Afrikában is megfordult. Pályafutása végeztével sem szakadt el a focitól, jelenleg a Sporting utánpótláscsapatainál dolgozik.  

Jérémie Aliadière – Arsenal (2003-04)

1999-et írtunk, amikor Arséne Wenger francia fétisének hódolva nagy bizakodással igazolta le a 16 esztendős csatárt, Jérémie Aliadière-t. Az új szerzemény annak rendje és módja szerint lépkedett az akadémia szamárlétráján, a 2001-02-es idényben pedig már a bajnokcsapat ajtaján is bekopogott, Thierry Henry-t váltva egy Fulham elleni meccsen debütált az élvonalban. Az éremosztásból akkor kimaradt, nem úgy két évvel később, amikor a még mindig csak 19 éves támadó már odakerült a húsos fazékhoz. Kicentizte, 10-szer játszott, mellette pedig egy gólpasszal a Bajnokok Ligájában is bemutatkozott. Végül a hozzá fűzött reményeket nem sikerült beváltania, egy sérülésektől sújtott idény után zsinórban háromszor kölcsönben, majd 2007-ben végérvényesen elhagyta az Ágyúsokat. Wengerrel való kapcsolata azonban nem sínylette meg az elválást, mind a mai napig apjaként tekint rá a játékos.

Daniel Sturridge – Chelsea (2009-10)

Az közismert, hogy a Liverpool porceláncsatára hosszú évekig a Manchester City és a Chelsea kötelékébe tartozott, az viszont kevésbé, hogy utóbbival szép csendben beszákolt egy angol bajnoki címet még 2010-ben. Az volt az első szezonja az angol csatárnak a Stamford Bridge-n, melyet leginkább akklimatizálódással töltött. A Boxing Day-en kezdett először, egyetlen bajnoki góljára pedig a 35. fordulóig kellett várni, akkor a Stoke elleni 7:0 alkalmával köszönt be. 13 idénybeli meccse végül bajnoki aranyra predesztinálta, melyhez azóta csak két ezüstöt sikerült hozzácsapnia. Panaszkodásra azért nincs oka, még mindig csak 26 éves, így bőven van ideje a duplázásra. Már ha a sérülések elkerülik őt…     

A kispad patinás névsora:

Richard Wright – Arsenal (2001-02)

Remi Garde – Arsenal (1997-98)

Laurent Blanc – Manchester United (2002-03)

Juliano Belletti – Chelsea (2009-10)

David Platt – Arsenal (1997-98)

Michael Ballack – Chelsea (2009-10)

Christopher Wreh – Arsenal (1997-98)

Diego Forlán – Manchester United (2002-03)

José Antonio Reyes – Arsenal (2003-04)

Mateja Kežman – Chelsea (2004-05)

(Összeállításunkban kizárólag azokat a játékosokat vettük figyelembe, akik érmet is kaptak a szezon végén, a kerettagság önmagában nem volt elegendő!)