Kétségtelen tény, hogy az angol szurkolók különleges helyet foglalnak el a labdarúgás panteonjában a legkülönbözőbb okokból kifolyólag. Számomra leginkább a válogatottjukhoz való hozzáállásuk az igazán érdekes, ugyanakkor érthetetlen, de mindamellett valahol tanulságos is. Hajtás után költői kérdésekre keresünk válaszokat.

Persze, a mai fiatalok is már csak nevetni tudnak azon, hogy az angol nemzeti 11 nem indult az első három VB-n, mondván annyival a világ előtt járnak, hogy nem lenne értelme, sőt bizonyos szempontból óriási csapást mérnének ezzel az akkor még gyerekcipőben járó sportra. Aztán jött az 1950-es brazil torna, ahol az USA-tól való vereség felnyitotta a szemüket, illetve elkezdtek megtanulni veszíteni. A helyzet kísértetiesen hasonlít a 2000-es évekre, hiszen rengeteg világsztár volt abban a csapatban (Ramsey, Wright, Finney, Mortensen), de az eredmények nem jöttek, a játék képe meg egyenesen kiábrándító volt. Ekkor még egy ilyen vereséget világvégének fogtak fel, ám később látjuk, abból sem csináltak különösebb ,,Mohácsot” ha zsinórban két VB-re sem sikerült kijutniuk. Valahol itt kezdődött. Az 1950-es világbajnokságon, egy bizonyos Gaetjens góljával…

Aztán jött 1966, ami az angol futballra óriási hatással volt. Megszületett Eric Cantona.

Nyertek ekkortájt egy VB-t is a három oroszlánosok, amit igazán megérdemeltek a sportág ottani fanatikusai. Azok után, hogy gyakorlatilag ők találták ki ezt a játékot, a kereskedelmükkel ők terjesztették el a világon, megérdemelnek annyit, hogy legalább az otthonukban rendezett világbajnokságot megnyerjék.  De a szurkolók nem hülyék, pontosan a helyén kezelik a legtöbben. Ha az a világbajnokság nem Angliában van, soha nem nyerik meg. Itt nem csak az argentinok elleni Kreitlein által elvezetett meccsre, az elődöntőben való furcsaságokra gondolok, hanem arra, hogy gyakorlatilag annak a csapatnak csupán három igazi világklasszisa volt: Banks a kapuban és a két Bobby, Moore és Charlton. Na és persze a mindent eldöntő gól. Halála előtt megkérdezték az akkori partjelzőt Bahramovot, miért adta meg Hurst gólját, hiszen nem lehetett biztos benne. A válasz csupán ennyi volt volt: Sztálingrád miatt.

Ám az utolsó banda akikért még igazán tudtak lelkesedni a drukkerek, az a '90-es generáció volt. Ők valahogy teljesen másként álltak hozzá a válogatott mezhez, mint Gerrardék. Az öregebb szurkolók közül sokan állítják: alázat szempontjából Rooney meg sem kötheti Stuart Pierce cipőjét és ez az egyik sarkalatos pontja annak, hogy a mai fiatalok kezdenek elfordulni a válogatottól. Emlékezzünk csak Rooney kiszólására itt a dél-afrikai VB-n, úgy hogy oda még az angol bérek mellett sem volt olcsó mulatság követni a válogatottat. 1990-ben egy jó válogatott szereplés fontosabb volt bárminél, ugyanis ekkoriban az angol klubok nem indulhattak a nemzetközi kupákban, a játékosok pedig olyan csapatokból is érkeztek mint a QPR, Wolverhampton, Nottingham, Glasgow Rangers, Derby County. Akkor egy elhibázott 11-es örökre megváltoztatta egy ember életét - ki ne emlékezne Pearce kihagyott büntetőjére. Neki a Nottinghamből az az élete meccse volt, míg a maiaknál ez nem annyira kardinális kérdés, hisz Rooney megnyeri majd úgyis a 86. bajnoki címét és már négy csapat is indul a BL-ben. Bármikor címlapsztori lehetsz, nem kell esetenként négy évet várni rá.

Ezek után, az emberek úgy voltak vele, ha Gascoigne-ék nem nyerték meg a VB-t, akkor az utánuk lévők már talán meg sem érdemlik azt. Hozzászoktak, hogy bár kitűnő játékosaik vannak, övéké a legjobb bajnokság, de válogatott szinten nem érnek el semmit. A 2000-es évek közepén, példának okáért ott volt a védelemben egy Terry-Ferdinand kettős, akiknél jobbat kívánni sem lehetne - talán csak évekkel korábban a Nesta-Cannavaro duó volt hasonlóan erős. Középen Lampard, Gerrard, Hargreaves, Beckham, Joe Cole és elöl Rooney mellett is mindig akadt valaki. Ezzel a kerettel 2006-ban, a taktikai repertoár kimerült annyiban, hogy Beckham a pontrúgásokat Crouch fejére íveli. A másik óriási különbség a már említett '90-es fiúkkal szemben az edző személye. Anno Sir Bobby Robson ült a kispadon, aki az ország teljes legitimitását élvezte, de már későbbi követői, botrányoktól sem mentesen, a fentebb említett világsztárokból sem tudtak kihozni semmit.

Ugyanakkor jöttek a klubsikerek, a Manchester mellett a Chelsea, és a Liverpool is elhódította a Bajnokok Ligája serleget, láthattunk angol házidöntőt, de az is előfordult, hogy a legjobb négyben, három angol is akadt. Így a szurkoló ha sikerélményre vágyik, akkor marad a klubfutballnál és nem invesztál érzelmeket a válogatottba.

A lokálpatriotizmus sikerektől függetlenül is nagyon erős Angliában, különösen északon. Ha megkérdezel tíz angol szurkolót, hogy mit választana, a csapata legyen a bajnok vagy Anglia nyerjen VB-t, tízből tíz a saját csapatát választaná. A SAJÁT CSAPATÁT. Direkt írtam így, mert a válogatottat nem érzik annyira sajátjuknak, mint a klubjukat, de sokan helyi kötődés nélkül sem érzik sajátjuknak. Ennek több oka is van. Például a Wembley! Egy sheffield-i melós - főleg ha másnap dolgoznia is kell - nem engedheti meg magának, hogy felmenjen Londonba a válogatott kedvéért. Éppen ilyen prózai okokból, az északiak szerint az angol csapat leginkább London csapata, mert a londoniak járnak a meccseikre. Ha esetleg valakinek gondja van a királynővel (ilyennel is találkoztam), az is magasról fog tenni a válogatottra, mert a nemzeti jelképeknél Erzsébet megkerülhetetlen, ahol van egy angol zászló, egy angol címer, az a királynőé, így a nemzeti csapat is. Logikusnak logikus, ugyanakkor mégis nehéz megérteni...

Van még egy érdekes aspektusa ennek a dolognak. Miután rendet tettek a stadionokban, a balhésabb szurkolók a nemzeti csapat idegenbeli meccseit használták fel arra, hogy kitombolhassák magukat. Amit otthon nem csináltak/csinálhattak meg, azt megtették máshol, Franciaországtól kezdve Lengyelországon át mindenfelé, amerre csak jártak. Ezt elítelendő sok, jóval békésebb ember maradt távol mérkőzésektől.

A megannyi csalódás után, a klub sikerek, mint valami titkos, ám annál csodálatosabb szigetet jelentenek a szurkolóknak. A sikert, a győzelmet, mindig könnyebben érzi magáénak az ember, mint egy horvátok elleni vereséget. Elkezdenek a prioritások megváltozni és eljutunk oda, hogy a liverpool-i szurkolók kitörő örömmel veszik tudomásul, hogy a 2010-es VB-re sérülés miatt nem mehet Rio Ferdinand, aki ekkor még azért igencsak klasszisnak számított a posztján. Az öröm oka az volt, hogy így eggyel kevesebb manchesteri lesz a keretben. Még az sem érdekelte őket, hogy emiatt Dawson vagy Upson fog játszani a védelem tengelyében, akikkel semmi bajom, de nem is említhetők egy lapon a jó öreg Rioval. Számunkra talán érthetetlen ez a felfogás, de amikor Magyarország még futball nagyhatalomnak számított, akkor bizony kis hazánkban sem mentek a dolgok másként. (A válogatott összeállításakor a legfontosabb az volt egy MTK szurkolónak, hogy hányan képviselik a csapatát és az sem érdekelte volna, ha Sárosi Györgyöt kell kihagyni, hogy valamelyik kedvence játszhasson. Később az '50-es években is kulcskérdés volt a Honvéd és az MTK játékosok megfelelő aránya a nemzeti csapatban, majd a Vasas-Fradi-Újpest hármas közötti egyensúly volt középpontban a '60-as, '70-es években.)

Talán ennek is köszönhető, hogy ha kiesnek az angolok valamilyen tornáról, akkor a kocsmában a meccset néző szurkoló azt tudomásul veszi, megissza a sörét és hazamegy - 20 perccel a meccs után a pub már üres. Ám egy szimpla FA-kupa elődöntő után még órákkal később is tele a hely vitatkozó emberekkel, bírót szidó vagy éppen a csapat himnuszát éneklő drukkerekkel. Az egyik dolog amolyan kötelességszerű már, úgy vannak vele, hogy eleget adtunk, de sosem kapunk semmit, míg a másik oldalon valódi emóciókat szabadít fel a már hetekkel korábban várt meccs.

A szurkolók rivalizálására nem térnék ki, mivel tudomásom szerint lesz/van erről egy sorozatunk itt, de egy reprezentatív videót azért belövök ide. Fasza kis Gary Neville, most már te is tudod, nem ezt érdemelte a dán óriás. (Cech vajon kap majd puszit Terry-től?)

Hogy mégis teljes legyen a kép, azért le kell még jegyezni néhány ellenpéldát is. Mondjuk hogy a fontos válogatott mérkőzések előtt, sok munkahelyen korábban hazaengedik az embereket, hogy láthassák a meccset, hogy egy-egy ilyen rangadó előtt mindenki a fociról beszél, megbolydul az egész ország, és olyan hittel, lelkesedéssel  tudnak leülni a TV elé, ami tiszteletreméltó. A szurkolás magasiskoláját mutatják be, szenvedélyük az egeket súrolja. A gond az, hogy ez csak 90 percig tart. Kiesnek a soros EB-ről, VB-ről és minden megy a régi kerékvágásban. De a következő fontosabb meccsre, mint valami ördögi kör, újra kezdődik az egész.

Az utóbbi években annyiban változott a helyzet, hogy az eddigieknél is lejjebb rakták a lécet, már a csoportból való kiesést sem óriási szégyenként élik meg. Próbálják helyén kezelni magukat, az erejüket, a játékosok képességeit és Hodgsont se akarják mindenáron leváltani, mondván "mással se lenne sokkal előrébb a csapat". Jelzem még egyszer, ez a fajta ,,beletörődés” mindig a következő fontosabb meccsig tart, akkor újra elszabadul a pokol, akkor újra ők a tanítómesterek (2010-ben az USA elleni meccset azzal reklámozták hogy ,,most megmutatjuk mi a különbség a futball és a soccer között"), újra lángolnak és ez a gyönyörű, hogy újra és újra hinni tudnak. Mikor megkérdeztem egy öregebb fickót, hogy miért csinálják ezt magukkal, lakonikusan ugyan, de zsenialitást nem nélkülözve azt felelte:

,,Because we are proud of our shit”

Gyakorlatilag ez az egész cikk, ennek az egy mondatnak a magyarázata…