Már majdnem két hónap telt el azóta, hogy a legutóbbi 20 év egyik - ha nem a - legjobb angol középpályása szögre akasztotta a stoplist. Frank Lampard úgy távozott az aktív játékosok közül, ahogy azt az ő kalibere megérdemli: dicsérő és méltató szavakkal a volt ellenfelektől, menedzserektől és játékostársaktól. És hogy mitől volt ő jobb, mint a címben említett két egykori válogatottbeli csapattársa? Erre a kérdésre a Chelsea-legenda karrierjének kulcspontjai adják meg a választ.
2008. április 30-ának estéje volt. A Chelsea a Stamford Bridge-en fogadta a Liverpool gárdáját a Bajnokok Ligája elődöntőjének visszavágóján. Bár az első mérkőzésen az Anfielden 1-1-es döntetlent ért el az Avram Grant vezette együttes - és ezzel elvileg jobb pozícióból várta a visszavágót -, a meccsnapi programfüzetek és napilapok nem erről cikkeztek. Pat Lampard, Frank édesanyja, akihez rendkívül szoros kapcsolat fűzte a futballistát, súlyos tüdőgyulladás következtében elhunyt. Mindenki azt találgatta, vajon pályára küldi-e az izraeli szakvezető 29 éves kulcsjátékosát. És ha ott lesz a pályán élete talán legszörnyűbb hete után, vajon milyen állapotban lesz? Képes lesz végigjátszani a meccset? Tud majd úgy koncentrálni, ahogy azt egy ilyen téttel bíró találkozó megköveteli?
A mérkőzés elkezdődött és a nagyközönség meglepetésére Lampard nem csak ott volt a kezdőcsapatban, de ugyanúgy tette a dolgát, mint bármelyik másik esetben. A gólok sorát Didier Drogba nyitotta a 33. percben, amire aztán Fernando Torres válaszolt a második félidő közepén. Mivel a rendes játékidő ugyanúgy 1-1-re végződött, mint egy héttel korábban, hosszabbítás következett. És ezzel együtt elérkezett a katarzis. A ráadás hetedik percében Sami Hyypia szabálytalanul szerelte Michael Ballackot a büntetőterületen belül, az olasz játékvezető azonnal tizenegyest ítélt. Az egész stadion lélegzetvisszafojtva figyelte, ki áll a labda mögé…
Frank volt az. Egy átlagos játékosnak megremegett volna a lába. Sőt. Egy átlagos játékos nem is vállalta volna a játékot, nemhogy a tizenegyest - a kvázi mindent eldöntő rúgást a klub történetének egyik legfontosabb mérkőzésén. Frank elvállalta és bevágta, ahogy szokta. Ahogy csak egy idegileg és koncentrációban is teljesen a topon lévő, zseniális gólvadász tudja. Aztán rohant a szögletzászlóhoz, karjait és tekintetét az égre emelve, miközben csorogtak a könnyei. 40 ezer néző - köztük Frank édesapja - tapsolta felállva az emberi lelkierő és nagyság ilyetén megnyilvánulását. Lampard nem zuhant össze a legnagyobb stressz alatt sem, és élete legnehezebb hete után vezérként vitte csapatát a Bajnokok Ligája döntőjébe.
A bizonyítási vágy és a mentális erő már egészen fiatal korában ott dolgozott benne. “Amikor Frank még fiatal volt, emlékszem, sok ember azt mondogatta:
‘Mi ez a sok hűhó körülötte? Jó játékos, de annyira azért nem jó…’
- mesélte Tony Carr, a West Ham akadémiájának elnöke, Lampard utánpótlás-edzője a Guardiannek. “Sosem hívták be az angol serdülőválogatottba és Harry Redknapp, az akkori West Ham-menedzser még Dave Burnside-ot, a válogatott csapat edzőjét is felhívta, hogy miért nem válogatják be. A válasz az volt, hogy ‘tudunk róla, de van nála jobb’. Amikor ezt Harry elmesélte játékosának, az elkezdett még többet dolgozni. Elkötelezett volt és folyamatosan javulni akart - saját magát tette ilyen zseniális játékossá. Ezért teljes mértékben csak tisztelni tudom.” - fejezi be Carr.
Lampard élete azonban nem csak az alulértékeltség miatt volt nehéz a Kalapácsoknál. A klub akkori menedzsere, Harry Redknapp ugyanis történetesen a nagybátyja, míg édesapja 22 éven át szolgálta a kelet-londoniakat. Egyértelmű, hogy ilyenkor mivel kell egy fiatal futballistának szembenéznie: összeméregetéssel és a kivételezés, vagy protekció rendszeres felemlegetésével. Egy-egy gyengébb produkció után a szurkolók nem is voltak restek ezt a két “teljesítményfokozót” bevetni a fiatal Frank esetében. Önéletrajzában ezeknek a megnyilvánulásoknak egy szélsőséges esetéről is ír:
“Az Aston Villa ellen játszottunk idegenben 1997. március 15-én. A labdáért indultam, amikor a stoplijaim leragadtak a fűben. Egyből éles fájdalmat éreztem a lábamban, tudtam, hogy eltörött. Amikor hordágyon vittek le a Villa Park azon végében, ahol a vendégszurkolók is ültek, emlékszem, hogy néhányan tapssal és éljenzéssel fogadták a sérülésemet. Teljesen rosszul lettem. Még azon is gondolkodtam, hogy abbahagyom a futballt. Inkább dolgozok valahol 9-től 5-ig egy irodában, mint hogy 30 ezer ember szidjon hétről-hétre…”
Végül nem így döntött, hanem dolgozott tovább, keményen. A munka eredménye pedig a 2004-2005-ös szezon végén mutatkozott meg először a legmagasabb szinten. 2005. április 30-án a londoni kékek a tabellán akkor hatodik Bolton Wanderershez látogattak annak a tudatában, hogy ha nyernek, egészen biztosan megnyerik a bajnokságot. Először 1955 óta, a klub centenáriumi évében.
Frank - csakúgy, mint napra pontosan három évvel később - ezúttal is a saját kezébe vette az irányítást. Egy előrevágott labda utáni fejpárbajt először Gudjohnsen nyert meg, majd Drogba csúsztatta tovább a bőrt a tizenhatoson belülre. Lampard, ahogy a szezonban már olyan sokszor - és karrierje során később még több százszor - érkezett, lerázott magáról egy védőt, elfektetett egy másikat és Jääskeläinen mellett a kapuba bombázott. Majd rohant, hogy a társaival és a vendégszurkolókkal együtt ünnepelje a történelmi találatot.
De még nem végzett. Amikor a meccs utolsó percében a Bolton minden játékosát feltolva támadott, a vendégeknek még futotta az erejéből egy utolsó kontrára, amit ki más fejezett volna be, mint ennek a posztnak a hőse. Frank felért az akcióval, a félpályától kivágott egy negyvenméteres sprintet a labdával, elfektette a kapust és a Premier League trónjára lőtte csapatát. Nem is rossz teljesítmény a játékostól, akit annak idején úgy skatulyáztak be, hogy “nem elég jó”...
Lampard neve összeforrt a Chelsea mindent megnyerő magjával, valamint az olyan szavakkal, mint az állandóság és a kitartás. Egyedül Ryan Giggs és Gareth Barry lépett nála többször pályára a Premier League-ben (609), míg 164 egymást követő pályára lépése kezdőként máig rekord a mezőnyjátékosokat tekintve. Szép-szép, de a közhellyel élve a futballt gólokra játsszák. Nos, Frank itt sem szégyenkezhet: tökéletes ütemérzéke, technikája és befejezéseinek ereje a legnagyobbakét idézte, 211 góljával pedig a Chelsea történetének legjobb gólszerzője. Mindig ott volt a tűz közelében: ha kellett, egy kipattanót zúdított rá harmincról, vagy egy szögletet bólintott be a tömegben. Ha arról volt szó, érkezett a kontrával, és befejezte az akciót az ötösön úgy, ahogy arról a legjobb csatárok is csak álmodni mernek - hidegvérrel, pontosan, sikeresen. Ha pedig azt követelte meg a szituáció, akkor odaállt a tizenegyespontra vagy szabadrúgáshoz leállított labda mögé és magától értetődően vágta a hálóba a labdát.
Persze akik többet látnak a futballba, mint a gólok, azok az utolsó bekezdés után legyintettek. “Hol volt Frank Lampard ahhoz képest, amit Paul Scholes mutatott a Manchester Unitedben? Mikor irányított, passzolt és látott úgy a pályán, ahogy a kis vörös?” - kérdezik most néhányan. A kérdésre mindössze két dátum a válasz: 2012. április 18 és 2012. április 24. Ezen a szerdai illetve keddi napon találkozott a londoni gárda a csodálatos Bajnokok Ligája-menetelés elődöntőjében az űrfocit bemutató Barcelona együttesével. Elképzelhetetlen volt bármilyen más kimenetel azon kívül, hogy a gránátvörös-kékek jutnak majd a döntőbe. Frank azonban másképp gondolta.
Az első mérkőzésen a temérdek kihagyott vendéglehetőség után Messit szerelte a kezdőkör előtt, majd felnézett, és egy zseniális labdával a kiugró Ramirest futtatta a balösszekötő helyén. Tökéletes meglátás volt, olyan, ami mindenkit meglepett. Didier Drogba később elárulta, hogy az első gondolata az volt, amikor meglátta, hogy nem felé száll a labda, hogy inkább nem is fut tovább. Úgy érezte, elkótyavetyélt támadás lesz, hiszen a túloldalon nem érkezik majd senki, így a Barca védői újabb attakra lendülhetnek. Nem így történt - egész egyszerűen Lampard meglátott egy olyan apró rést, amit senki más… Ramires a tizenhatoson belülre érve keresztezett, az elefántcsontparti támadó pedig kihasználta a meccs első és egyetlen londoni lehetőségét. Az angol csapat egy gólos előnnyel utazhatott a Camp Nou-ba, hiába minden odds…
A második találkozó úgy indult, ahogy mindenki várta azt az elsőtől: két gyors Barcelona-góllal és egy megérdemelt John Terry-piroslappal. Ismét elérkezett a pillanat, hogy a mentális erő, a technika és a passzkészség megvillanjon. Frank ezúttal az ellenfél térfelén jutott labdához, miközben három hazai játékos vette körül. Előtte mindössze Drogba birkózott a mellé kirendelt középhátvéddel, míg Ramires meg nem indult a saját térfeléről. Lampard mindössze egy pillanatra emelte fel a fejét, de ezután olyan passzt húzott elő a repertoárból, amire még a Pirlo-Scholes-Iniesta hármas konzílium is csak csettintene. Ramires egy-az-egyben találta magát Valdés-zel és brazilos megmozdulása után nem maradt más, mint az örömtánc.
Lampard aztán két hétre rá újabb kulcspillanatban adott gólpasszal jelezte, ebben a kategóriában is világszínvonalon képes teljesíteni: átadása után Drogba talált a Liverpool kapujába, amivel a Chelsea FA-kupát nyert. És ha a mentális erőt bárki vitatta volna még ezek után is: újabb két hétre rá Frank a világ legtermészetesebb dolgaként értékesítette büntetőjét a Bayern-szurkolók előtt klubja újabb történelmi győzelme alkalmával.
Ami pedig kifejezetten naggyá tud tenni egy játékost a pályán mutatott képességei mellett, az az emberi nagyság. Frank 2014. június 3-án hagyta el a Chelsea-t majd nem sokkal később aláírt az MLS-ben szereplő New York City FC-hez, akik azonnal kölcsönadták testvérklubjukhoz, a Manchester City-hez. 2014. szeptember 21-én pedig máris barátai és korábbi csapattársai ellen léphetett pályára, miután Pellegrini benne látta az utolsó reményt a Chelsea-retesz feltöréséhez, Schürrle gólja után.
Jól látta. Úgy érkezett Milner betett labdájára, ahogy azt a kékek szurkolói megszokhatták tőle - és úgy is fejezte be az akciót, ahogy mindig. Góllal. De senki nem tudott rá haragudni, ahogy ő sem tudott neki igazán örülni. A hármas sípszó után Frank előbb a hazai, majd a vendégszurkolókat is megtapsolta - utóbbiaktól kapva a hangosabb választ szokásos rigmusaik formájában. Egy volt közülük, és az is marad, ezen semmilyen átigazolás, vagy gól nem változtat már.
Frank Lampard volt az a játékos, aki mindig úriemberként viselte a győzelmet és a vereséget is. Aki képes volt bombagólokkal riogatni, tökéletesen érkezni az ötösön, vagy negyvenméteres keresztlabdákat adni - akárcsak tette azt kortársa Steven Gerrard. Úgy irányított fénykorában, ahogy Paul Scholes tette azt jobb napjain. De ami megkülönbözteti és magasabb polcra helyezi - az én szememben - őt mindkettejüknél, az a mentális ereje, a vezetői képessége és a kulcspillanatokban hozott zseniális döntései. Mivel ez a három tulajdonság rendkívül fontos egy menedzser életében is, egészen biztosan kijelenthetjük, hogy boldog és sikeres lehet a csapat, amelyik őt nevezi majd ki a klub élére. Be fogja bizonyítani, hogy érdemes rá.
A poszthoz felhasználásra kerültek a Guardian, a Sky Sports és a BBC különböző írásai, de a legnagyobb részét saját élményanyag inspirálta.
