Wenger kis híján saját kivont szablyájával szúrta magát tökön, de mivel a Liverpoolra nem vonatkozik a lesszabály, Rodgers ügyesen alkalmazkodva csent el egy pontot a szezon legfaszább 0-0-járól.  Hajtás után jönnek szokásos rovataink, beleszállunk Wengerbe, és pajzsra emeljük az angol futball n+1. csiszolatlan gyémántját is.

A forduló meccse (Arsenal-Liverpool 0-0)

Volt régen az a sokat hangoztatott mondás, hogy a jó edző sosem alkalmazkodik, csinálja, amihez ért, építi a csapatát, formálja a saját képére, és ha okosan, ügyesen dolgozik, akkor az ellenfélnek lehet hat anyja is, nem fog rajta fogást találni. Én ezzel soha nem értettem egyet, szerintem a rossz edzőnél csak egy rosszabb van, a csökönyös zseni, akit olyannyira elvakít az önnön zsenialitásába vetett feltétlen hit, hogy valószínűleg fizikai fájdalmat jelente neki, ha kompromisszumot kellene kötnie a győzelem érdekében. Nem mondom, hogy Arséne Wenger ilyen figura - ha más nem, a majd' tíz kupátlan szezon azért szuperül bizonyítja, hogy képes ő megalkudni -, de az egyre biztosabban látszik, hogy a pőre győzelemnél sokkal jobban szereti azt a makulátlan szentképet, amit ő maga faragott az Arsenalból. Hogy aztán ez belefér-e egy topklub menedzserének imidzsébe? Na, dióhéjban erről szólt a Liverpool elleni rangadó is.

Ebből a szempontból amúgy pont jól jött, hogy az Arsenalból a meccs előtt mindkét kezdő középhátvéd (Mertesacker betegség, Koscielny sérülés miatt) kidőlt: láttuk, mihez kezd Wenger akkor, ha ki kell mozdulnia a komfortzónájából. Sokat mindenesetre nem variált, a két hiányzót egy az egyben pótolta - Gabriel Silvával (helyett Paulistával - edit) és Callum Chambersszel - egyébként pedig felrakta eléjük az alapcsapatát 4-2-3-1-ben, ahogy szokta, szép féloldalasan balra tolva. Coquelin mellett megint Cazorla volt a hatos (vagy a nyolcas?), Ramsey pedig csak papíron játszott jobbszélsőt, a gyakorlatban inkább mélységből indulva támadta a pálya közepét. 

Mivel Özil és Sanchez is befelé játszottak balról indulva, az Arsenalnak a középpályás dominancia elérése érdekében mindenképp fel kellett tolnia a két szélsőhátvédet, sokszor az ellenfél térfelére is. Mivel Coquelin eközben egyedül játszott szűrőt - Cazorla ugyanis sokminden, csak épp nem védekező középpályás -, az Arsenal elképesztően nyílt maradt labdavesztések után, amiből viszont jó pár akadt az első félidőben, különösen a két rutintalan és nem is túlságosan összeszokott középhátvéd hibáinak köszönhetően. Főleg Chambers tűnt idegen testnek középen, ami nem is meglepő, lévén eddig jobbára csak jobbhátvédben és/vagy védekező középpályásként szerepelt a Premier League-ben. Az nem kérdés, hogy Wengernek ezúttal muszáj volt középre húznia, azon viszont, hogy ha már így alakult, miért nem adott megfelelő támogatást a sebezhető kettős mellé, már érdemes lamentálni.

Főleg, mivel elég egyértelmű volt, hogy a Liverpool a labdaszerzések utáni gyors előrejátékra alapozza majd a taktikáját. Nem véletlenül, a nyáron beszákolt Christian Benteke elképesztő százalékban tartja meg és játssza meg a rá fellőtt labdákat (a B'mouth ellen 10 fejpárbajt nyert meg az ellenfél térfelén, ami brutális adat), ez pedig olyan erény, ami épp egy Arsenalhoz hasonló stílusú ellenfél ellen fizet a legjobban. Nem volt meglepő, hogy Rodgers is ezt az adut akarta kijátszani, és az sem, hogy ennek érdekében Benteke teljesen tudatosan mozgott be az Arsenal felfutó szélsőbekkjei mögött megnyíló területekbe.

Azzal ráadásul, hogy Rodgers 4-2-3-1-ről 4-3-3-ra állította át csapatát, még egy megrendítő erejű ütést vitt be Wengernek. Egyrészt felszabadította Milnert, aki Lucas és Emre biztosításának köszönhetően nyugodtan felléphetett a támadásokkal, másrészt mivel Lallana és Ibe helyett a jóval kreatívabb Firminónak szavazott bizalmat, Coutinho kimehetett balra, hogy onnan törjön befelé - ez egyébként az a szerepkör, ahol talán a legjobban érvényesülnek a brazil erényei.

Nézzük meg most ugyanezt néhány jellemző meccsképen:

A második félidőre valamelyest javult az Arsenal helyzete, többször tudták megtartani a labdát az ellenfél térfelén, de a kapura vajmi kevés veszélyt jelentettek. A Liverpool az első félidőben eldönthette volna a meccset, de vagy nem volt szerencséjük - mint például Coutinho bődületes kapufájánál -, vagy az egészen remek Cech védte ki a szemüket bravúrral. A meccs későbbi szakaszában aztán már Rodgers is kevesebbet kockázatott, valószínűleg megelégedett a döntetlennel, ami egyébként statisztikailag egy remek eredmény, ráadásul a Liverpool ezzel hét pontos a bajnokságban, és tapad az élmezőnyre.

Wenger összességében szintén nem lehet elégedetlen az iksszel, igaz, a meccs elején egy semmiből esett Ramsey-gólt jogtalanul érvénytelenített a partjelző - úgy látszik a Liverpoolra idén nem érvényes a lesszabály -, és Alexisnek is volt később kapufája. Ettől függetlenül ebbe a leckébe most csúnyán belesülhetett volna a francia, aki hiába nyert sokat a réven szélsőhátvédei játékával (Monreal beívelése kellett pl. Alexis nagy helyzetéhez, Bellerín felfutásai pedig Ramsey-t szabadították fel a szélsőjáték kötelmei alól), sokáig úgy tűnt, a vámon ennek többszörösét veszti el. Hogy végül nem így lett, az egyébként jórészt Petr Cech érdeme, aki a lassú kezdés után most végre megmutatta, tényleg pontokban mérhető upgrade-et jelent az Arsenal számára.

A hét statisztikája

Láttunk már sikeres manchesteri csapatokat - ejj, de nehezemre esett ezt a mondatot többesszámba szerkeszteni -, de olyasmi, mint most, eddig még soha nem fordult elő: a City és a United is kapott gól nélkül áll a tabellán három forduló után. Hogy ebből mi következik, azt nem itt és nem most szakértjük meg, de maradjunk annyiban, hogy a United-drukkereknek nincs túl sok okuk a sírbakolásra. A City-drukkerek pedig, hát, khm, izé, ők most valószínűleg inkább a tanszervásárlással vannak elfoglalva.

A forduló játékosa (MVP)

Callum Wilsontól mi magunk is sokat vártunk a szezon előtt, de arra talán senki nem számított, hogy mindössze három meccset kell kibírni addig, amíg megszerzi első mesterhármasát a PL-ben. Pedig ez történt, a 23 éves csatár valósággal szétcincálta a hét nagy vesztesének tűnő West Hamet, és három góljával egymaga süllyesztette el Slaven Bilicék győzelmi reményeit. A West Ham egyébként megint egy egészen fura, és Angliában meglehetősen ismeretlen formációban (4-3-1-2) játszott, ami meg is kérte a maga árát, hiszen a B'mouth egyértelműen a széleken nőtt a londoni csapat fölé. Lehet, hogy az ilyesmi működik a szintén eléggé centrálisan játszó Arsenal ellen, de hogy a tradicionális baszdelőre focit lelkesedéssel és gyors szélsőkkel vegyítő kicsik ellen egyelőre óriási bukta, az szinte lelóg a mágnestábláról.

A hét képe

Pofátlan módon a saját FB-oldalunkról nyúlok, de hát olyan jó, hogy nem lehet kihagyni. A képalá egyébként Beyonder kreativitását dicséri.

A hét kérdése

A Chelsea WBA ellen aratott győzelméből három spanyol játékos is oroszlánrészt vállalt: mind a csatár Diego Costa, mind a középpályás Pedro, mind a védő Cesar Azpilicueta gólt szerzett a meccsen. Eddig egyetlen alkalommal volt példa arra, hogy a Premier League valamely meccsén három spanyol játékos is ugyanazon csapat játékosaként szerzett gólt - ki volt ez a három játékos, mely csapatban játszottak, és ki volt az ellenfél?

Tippjáték

Aki volt olyan hülye, hogy egy az egyben a WhoScored tippjeit játszotta meg (én), az tökéletesen és teljesen elszállt, aki viszont nem, az gyönyörű hétvégét zárhatott. A legnagyobbat Emazohun húzta, aki három meccset is telibetrafált, így negyedik helyét elsőre cserélte az összetettben. A képen látható az első tíz, a linkre kattolva pedig ki-ki felfedezheti magát a szerencsére igencsak hosszú listában. Ja, és persze csatlakozni még mindig lehet sőt, érdemes is, a blog szerzői ugyanis garantáltan nem jelentenek veszélyt senki végső győzelmére.