Sam Allardyce 67 napot töltöttt az angol válogatott kispadján, ahonnan egy meccs után, 100%-os győzelmi rátával távozott a múlt héten. Kárörvendően ugyan megjegyezhetjük, hogy ez a szégyenfolt méltó fejezete lesz edzői pályafutásának, de a most csapdába csalt exkapitány ügye jóval túlmutat egy olyan apróságon, minthogy éppen ki a válogatott aktuális első embere. Egyáltalán, elegendő apropóval szolgált a leváltáshoz a The Telegraph lebuktató kampánya, és – függetlenül a választól – a diskurzusnak tényleg ezzel a kérdéssel kéne véget érnie? A továbbiakban ezt taglaljuk.

Ha az edzőkérdéssel kezdjük, akkor is rohamosan bontakozik ki a történet másik, sokkal érdekesebb szála. Adódik ugyanis a kérdés, ha Allardyce a nyáron jó választásnak tűnt az FA részéről, akkor miként változott radikálisan a véleményük egy privátnak tűnő görbe este után, ahol ha nem is a legjobb színben tűnt fel a menedzser, leginkább mégis csak úgy egy bocsánatkérésnyiig sikerült magát égetnie.

Mert mi hangzott el a világot körbejáró felvételeken? Tulajdonképpen csak az, amit hasonló életszituációban Big Samtől el is várnánk. Ha valami, akkor a lefizetésekről szóló rész - ahol komédiába illő módon eljátszotta a felháborodott jólelket - még viccesre is sikeredett (és majdnem meggyőzőnek). 

Ezenkívül lewoyozza Hodgsont, amit megtett korábban a The Sun is, és ez történetesen zavarta akkoriban az FA-t. Később elmondta, hogy a játékosoknak jelentős lélektani korlátokat kell megmászniuk, amiben valószínűleg igaza is van, végül rátért az elviekben legszaftosabb részre, az ún. third-party ownershipre (tovább csak TPO), ami a játékosok játékjogainak birtoklását jelenti egy harmadik fél által (többnyire ügynökirodák vagy egyéb befektetőkről van szó). Ez az izgalmasnak ígérkező rész bizonyult a legkevésbé annak. Allardyce elmeséli a hallgatóságnak, hogy Enner Valenciát is így vette meg a West Hamnél (az egyetlen létező legális eljárással – a szerk.), azaz megvásárolta a játékost teljesen. Hasonlóan történt számos egyéb esetben is (Rojo – Manchester United, Mangala – Manchester City stb.), miután a FIFA 2015-ben betiltotta a TPO-t, az FA pedig már jóval korábban így tett.

A klubok részéről tehát a kvázikijátszás – Allardyce verziója szerint – ez. A játékosokat részben vagy teljesen birtokló szervezetek is tudnak mit kezdeni magukkal (erre is utal Allardyce), például fantomklubokban gondolkoznak, mint amilyen lett a Deportivo Maldonado is, esetleg csak simán beékelődnek az igazolások menetébe, mint közvetítők, és mint ilyen, teljesen tiszta módon részesülnek pénzdíjakban. Minden tiszteletünk Sam bácsié, de  utóbbi két ötlettel akár egy óvodás is előállhatott volna, csak ő nem kért volna ezért nevetséges összegeket.

Oké, szóval most, hogy kineveztük, ezért kellett szerződést bontani? Az elmúlt menedzserek sem voltak makulátlanok – Capello, Eriksson és Venables is úsztak meg dolgokat kapitányságuk során Hoddle viszont nem, igaz sokkal súlyosabb vélemények megformálása után. Big Sam pedig igazából csak Big Sam volt.

Persze ezen gyorsan túltesszük magunkat. Nem csak azért, mert Allardyce – hiába is számított egyfajta úttörőnek a PL-ben az elmúlt évtizedben – valószínűleg mindenki másnál jobban hitt saját rátermettségében, és tévesen annyira sebezhetetlennek gondolta magát, hogy ismeretlen emberek társaságában mondott cifrákat a munkáltatójáról, illetve prominens elődjéről, és mert ennél jobban valaki önmaga paródiája nem is lehetett volna, és mert pár ázsiai hakniturnéért fontszázezreket kért volna az éves fizuja (3 milla font) mellé.  Hanem azért is, mert álmaid melóját (ő mondta) nem próbálod meg összeegyeztetni egy ennyire pitiáner üggyel. Allardyce ugyanis maga említi a találkozón, hogy mielőtt igent mondana az ilyesfajta tanácsadói előadásokra, meg kéne egyeznie az angol szövetséggel. Most komolyan?

És akkor itt egyértelműen rátérhetünk a másik szálra. Sam Allardyce ügynöke, bizonyos Mark Curtis is résztvevője volt a felvett találkának. Kettejük szociális hálóját olyan játékosok kötik össze, mint Jussi Jaaskelainen, Kevin Nolan, James Tomkins, Jack Collison, Matt Jarvis, Andy Carroll vagy éppen Adrián. Mind tagjai voltak a Big Sam fémjelezte West Hamnek. Maga Curtis ellen is indult 2008-ban egy eljárás, ami a Luton átigazolási ügyeit vizsgálta, noha végül semmi semmi sem lett az egészből.

Amiért most a történet megint érdekes lett, az Ravel Morrison tweetje, akit Scholes óta a legnagyobb Manchester United tehetségként aposztrofált Sir Alex Ferguson, és akinek karrierje 3 éve ilyenkor mintha végre sínen lett volna. Nagyszerű gólt lőtt a Tottenhamnek, de saját verziója szerint ekkortájt kezdte belé szuggerálni az akkori edzője (Allardyce) és csapatkapitánya (Nolan), hogy ügynököt kéne váltania. Morrison álláspontja nem volt egyező, és amikor már napi szinten jött elő a téma, miközben ő szívesebben foglalkozott volna a pályán történő dolgokkal, megunta a dolgot és távozni akart. Allardyce sérülésre hivatkozva hagyta ki az élete formájában lévő játékosát, holott a West Ham orvosai teljesen fittnek titulálták.

Az őstehetség fenegyerek azóta sem találja magát, és bár ezért szinte kizárólag magát okolhatja, az embert csak nem hagyja nyugodni a tudat, hogy vajon hány hasonló esettel találkoznánk még, ha alapos tanulmányozásba kezdenénk? Felesleges az erkölcsrendőrség szerepében tetszelegni, de élve a feltétellel, hogy Morrison igazat állít, vajon melyik eset vet rosszabb fényt Allardyce-ra? Még úgy is, hogy szerződésszegés legrosszabb esetben is csak a mostani szituban történt.

Itt megint feltehetjük a kérdést, hogy akkor miért éppen Allardyce? A látszatra szívesen adó FA előtt ott hevertek a vészjósló jelek. Allardyce többször lenyilatkozta már, hogy igazából a Real Madridot kéne edzenie, és ha Samuele Allardici lenne a becses neve, akkor topklubnál szerepelne, de a szövetségnek megérte a vele járó kockázat? Ha azt nézzük, hogy személyéről 3 olyan ember (Martin Glenn, Dan Ashworth és David Gill) döntött, akik magával a játékkal nincsenek is tisztában, akkor annál jobban furcsálljuk, hogy a PR szempontok sem lettek figyelembe véve.

A The Telegraph által elvégzett hathatós munka azonban úgy látszik, gyorsan ki fog fújni. Érthető okokból elsőként a legjobb lapjukat mutatták fel, de az Allardyce-sztorin belül sem feltétlen a fontos részre mentek rá, hanem taktikus módon egyszerűen úgy lett publikálva a hír, hogy az lehetőleg minél kedvezőtlenebb helyzetbe hozza a menedzsert.

Másnap Pino Pagliara sztorija látott napvilágot, egy exügynöké, akit 2005-ben 5 évre tiltottak el bundaügyben, és tekintve, hogy jelenleg nincs bejelentve sem a FIFA-nál, sem más futballszövetségnél, nem is vehet részt transzferekben. A legkomolyabb kapcsolata az angol futballal annyi, hogy jó barátok Massimo Cellinóval, a hírhedt Leeds tulajjal. Az ő szava állt azon vádak mögött, miszerint 8 jelenlegi vagy korábbi PL menedzser fogadott el feketén pénzt átigazolási ügyek kíséretében – egészen addig, amíg be nem jelentette, hogy igazából csak kamuzott a Telegraph újságíróinak.

Sok sikert az ügy további felgöngyölítésében, ha ez a legerősebb bizonyítékod.

Ha ez sem keserít el, akkor nem árt megemlékezni a 2006-os történekről, ahol jóval komolyabb alapokon vizsgálódtak, az eredmény mégis mindmáig a nagy büdös semmi. Akkor a BBC csinált hasonló riportot, majd ezen felbuzdulva az FA megbízta John Artur Stevenst, az akkori londoni főrendőrkapitányt, hogy kezdjen kutakodni. Stevens mozgósította a törvényszéki könyvelőket és adószakértőket, és a 2 év alatt lebonyolított 362 transzferből 17-et “gyanúsnak” nyilvánított. Ebből 4 igazolást az akkor Allardyce által menedzselt Bolton hajtott végre. Sajnos további eszközök és források híján Stevens innentől tehetetlen volt, a jelentés pedig az FA-nél landolt. De ők sem rendelkeztek kellő infrastruktúrával a kutatásokhoz, így az ügyet továbbküldték a FIFA-nak. Valamiért azonban ez 17 hónapjukba telt. A FIFA úgy további egy évig nézegette a jelentést, aztán dobta az egészet azzal az indoklással, hogy az FA túl későn juttatta el hozzájuk a dokumentumokat. Ezek után ne lepődjünk meg, ha az eleve komolytalan Pino Pagliarára bárki is odafigyel majd.

Hozzá kell tenni, a probléma abban is keresendő, hogy az FA és a FIFA ténylegesen nincs birtokában akkora forrásoknak, amelyekkel harcba szállhatna egy ekkora üggyel szemben. Offshore számlák útjait nem követhetik nyomon, viszont akkora pénzek nem cserélnek gazdát egy-egy tranzakció során, hogy arra a nagyobb halak is ugorjanak. Esetleg - nagyon esetleg - a klubtulajok érdekeltek lehetnének ebben: őket elvégre – hacsak nincsenek beavatva – meglopják. Ezzel viszont az a gond, hogy a közvetítők már így is átvették a hatalmat az átigazolások lebonyolításában, és ha – PL viszonyoknál maradva – egy tízmilliós igazolást meg kell dobni egy tízezressel, hogy az aláírást garantáló közvetítő is megkapja a jussát, akkor a tulajdonosnak már édesmindegy, hogy a legálisan leírt pénz végül kinek a zsebében landol. És mi van, ha tényleg ezen múlik az igazolás? Egy ilyen piti összegért mégsem fogja kockáztatni a szurkolók és a média haragját, amikor így is nagy nyomás helyeződik rá.

Így áll a helyzet most, és ezen úgy nem segít egy közönséges olasz szélhámos, ahogyan nem segít rajta Lord Stevens. Sam Allardyce pedig még úgy is jól jött ki az egészből, hogy speciel a kirúgást talán meg sem érdemelte.

A linkelt forrásokon kívül a poszt második része Ian Herbert és Gabriele Marcotti írásainak tanulságait szedte össze. A remek grafikáért pedig ezúttal is Szücsi mester a felelős.